EPILÓGUS - 38.rész - Liar Kingdom

/SeoNa pov/

A tizenharmadik Trouble-re készültünk elő SunYounggal, NamJoonnal, és pár lelkes jelentkezővel. Miután a fiúknak asszisztáltam a fények beállításában, helyet foglaltam a bárpultnál.

 - Ugye tudod, hogy miattad vannak itt annyian? - jegyezte meg SunYoung, mikor éppen a saját készítésű '13th' feliratot ragasztotta fel a bárpult felé, jómagam pedig a zenéket szerkesztgettem az egyik bárszéken ülve.

 - Mi? - billentett ki a kis világomból.

 - Híres rádiós dj lettél. Szerinted a fiúk nem akarnak egy szép lányt, aki még ért a zenéhez is?

 - Erről lekéstek - nevettem el magam, aztán egy bejövő videóhívás jelent meg laptopom képernyőjén.

 - Ki az? - pattant le a létráról. - Ki az a Matthew?

 - Egy amerikai haver - elhúzta száját, pedig az igazat mondtam ezúttal. - Szia...sztok... - pontosítottam köszönési formám, mikor megláttam amerikai lakótársam mögött a Markson párost.

 - Ők akartak nagyon beszélni veled - ekkor Jackson ellökve Matthewt került legelőrébb a kameránál.

 - Mikor jössz vissza, SeoNa? Már mennénk vásárolni veled. Hiányzol! - elmosolyodtam utolsó mondatán.

 - Tudjátok ti is, hogy vasárnap utazok vissza, mert mondtam nektek is.

 - Olyan messze van még az, nem tudsz hazajönni előbb? - szólalt meg ezúttal Mark is.
 - Nem tudok két helyen lenni egyszerre, srácok - halkult el mondanivalóm végére hangom.
 - Na, most már el a kamera elől - lökte félre a párost Matthew. - Elmagyarázom nekik a dolgot, ne aggódj - nyugtatott meg. - Érezd jól magad, amíg ott vagy. Plusz egy jó hír, Anneel együtt vagyunk hivatalosan is, szóval köszönöm neked, hogy lerángattál akkor az utcára. Most megyünk egy dupla randevúra ezekkel a jólsikerültekkel, úgyhogy el is búcsúzunk - integettek mindhárman a képernyőmön.
 - Sziasztok - utánoztam őket mosolyogva, aztán el is tűnt a videóhívás. - SunYoung, miért ilyen nehéz dönteni Szöul és New York között?
 - Mert New York nem a szomszédban van, drága - pakolgatta a poharakat a helyeikre. - Nem kell stresszelni azon, hogy hol élj. Az élet majd hozza a dolgokat. Persze, mindkét helyen vannak barátaid, így nehéz dönteni, de csak hallgatnod kell a szíved szavára - abbahagyva akkori cselekvéseit, biztatásul megszorította kézfejem egy mosollyal fűszerezve.
 - És te mit fogsz csinálni, ha lediplomáztál? Nem lesz a diákönkormányzat, nem lesz tanulnivaló. Mihez kezdesz majd?
 - Ez is egy jó kérdés, de majd hagyom az életnek, hogy elém sodorjon valamit. Addig próbálok valamiből megélni. Viszont hova sietnék? Még csak a húszas éveimben járok, ilyenkor kell kiélni magad, nem igaz? Te se aggód túl magad, árt a szépségnek. Inkább lazíts egy kicsit és segíts dönteni. Kék vagy rózsaszín pohár? - nevette el magát, ahogy felmutatta a két választási lehetőséget.
 - Kék a fiúknak, rózsaszín a lányoknak - vontam meg a vállam egyszerű választ adva.
 - Na, látod. Nem kellett egyet kiválasztani. Lehet mind a kettőt is egyszerre használni - egy rejtélyes vigyorral elfordult, és pakolt ki mindkét színből az alkoholok mellé.

Szünetekben meglátogatott a szöuli brancsom, néha csak Tae jött, de volt, amikor mind ott álltak a nagycsarnok bejáratánál. Nagyon jól esett, mikor ott sziszegtek nekem, hogy fedezem őket fel, miközben amúgy teljesen bele voltam mélyedve a zenéimbe. Aztán megláttam a vigyorukat, a szívem egy hatalmasat dobbant mellkasomban.

A Trouble pedig pár órával később el is kezdődött. SunYoung bemutatott engem egy kicsit túlfényezve, mint az est dj-jét, és illendően meg is hajoltam a jelenlévőknek, a év gólyáinak. Elfoglaltam a helyem az emelvényen, a laptopom mögött, majd tettem, amihez értettem. Előtörtek az emlékeim, mint a láva, az összes Trouble-ről, amin eddig részt vettem.
A tizedik, ahol még alig ismertem valakit új diákként, de már leöntöttem direkt egy gazdag fiúcskát a koktélommal, ahol JiYeon össze akart hozni JiMinnel sikertelenül, ami után segítettem a nagyon részeg TaeHyungnak, és talán, ami után kezdődött el valami köztünk.
A tizenegyedik, ahol felfedtem magam, mint a rádiós Nana, ami után megcsókoltam TaeHyungot, és életemben először voltak ilyesfajta érzéseim egy fiú iránt.
A tizenkettedik, ahol az a fiú, akit szeretek megkérte a kezem, és én pedig igent mondtam.
Aztán végül a tizenharmadik, ahol ők nem vehettek részt, mert már nem voltak elsőévesek, de még akkor is rájuk gondoltam, miközben ott álltam és szolgáltattam a zenét. Ugyanúgy élveztem, mint bármelyik Troublet, ezért meg is ígértem a DÖK elnököknek a buli végén, hogy a többit is elvállalom, amíg még világ a világ.

TaeHyung az egyetem előtt várt rám az autójának dőlve, hogy hazavihessen lakásunkba. Mikor felismertem alakját az esti órákban, azonnal felé rohantam, és átöleltem őt derekánál bármilyen mondanivaló nélkül.
 - De jó meleg vagy - karolt át szorosan.
 - Miért nem vártál a kocsiban, ahol van fűtés is? - engedtem el, és tettem cuccomat a hátsó ülésre.
 - Valakiért megéri megfagyni - adott egy csókot ajkaimra, majd beültünk a járműbe, és elgurultunk az épület elől. Az utakat róva még mindig kattogott agyam, hogyan is kellene döntenem. - Miért nem hagyod kicsit levegőhöz jutni az agyad? - törte meg az autó csendjét. - Ne törd a fejed ennyit, bele fogsz bolondulni, SeoNa. Senki nem kérte, hogy holnapra dönts el mindent az életedben. Csak élvezd most ki, hogy itt vagy, rendben? - máris leparkolt a ház előtt. - Addig nem megyünk fel, amíg azt nem mondod, hogy rendben.
 - Rendben, csak menjünk már, bolond - pattantam ki két táskámmal együtt.
 - Azokat add ide. Inkább nyisd az ajtót - vette át tőlem őket. Amint felcaflattunk a lakásunkig, benyitottam, viszont a villanyok égtek, és rajtunk kívül még nyolcan voltak a lakásban, csak nem éppen valamilyesféle betörők.
 - Végre hazaértetek - ordította el magát HoSeok. Az egyetemi csipet-csapathoz még csatlakozott ezúttal HyeRan és HaNeul is, és ők mind a nappaliba ülve minket vártak.
 - Miért vagytok mind itt?
 - Szerinted hogyan máshogy bírnánk ki, hogy nem vagy itt?
 - Kell egy jó nagy dózis belőled, hogy kibírjuk a következő Troubleig - válaszolt JungKook párja kérdésére.
 - De aranyosak vagytok - ültem le közéjük a szőnyegre. - Mit akartok csinálni, amitől nem hívják ki ránk a rendőrséget a szomszédok csendháborítás vádjával?
 - Nézzünk valami filmet először, mit szóltok? - HaNeul felvetette az ötletet, mire mindőjüknek felcsillant a szeme, veszekedni kezdtek a megnézendő filmen. Inkább úgy döntöttem, hogy kimaradnék a vitából, úgyhogy a konyhába vonultam TaeHyung után, hogy segítsek az italok gyártásában, illetve a nasik tálalásában.
 - Te szervezted ezt be?
 - Láttam a szünetekben, hogy mennyire el vagy merülve a teendőidben és a gondolataidban, úgyhogy meghívtam őket estére, hogy együtt lazítsunk kicsit. Rossz ötlet volt?
 - Dehogyis - öleltem át. - Köszönöm.
Visszabattyogtunk a tálakkal és az italokkal a nappaliba, mire végre eldöntötték, hogy az X-Men filmekkel kezdünk. Sorba végig játszottuk a filmeket, ha valaki nem értett valamit, azt megvitattuk, aztán csak néztük tovább, amit éppen valaki elindított. Nem voltunk sehol, nem mozdultunk ki, nem ittunk semmi alkoholt, mégis élveztem a hajnalba nyúló időtöltést velük, a nevetéseket, a popcorn recsegését a fogak közt. Semmire nem cserélném le azt az érzést, amikor az idiótáimmal vagyok. SunYoungnak és TaeHyungnak is igaza volt, lazítanom kellett egy kicsit, és meg is hoztam a döntésemet, a tervem a jövőmmel kapcsolatban.

Valahogy hajnal öt óra környékén dönthetünk úgy, hogy mindenki megy aludni. Mivel hoztak magukkal plédeket, és még mi is tudtunk szolgáltatni, ezért a fiúk a padlón aludtak. A négy lány a mi franciaágyunkon hajtotta álomra fejét. Jómagam pedig a kanapén hevertem el. TaeHyung a nappali padlóját választotta, hogy minél közelebb legyen hozzám.
 - Alszol? - kérdezte suttogva, amikor már mindenki hortyogott.
 - Nem - válaszoltam a lehető leghalkabban.
 - Holnap akkor visszautazol? - hümmögtem egyet válaszul. - Bármilyen messze leszel tőlem, én akkor is szeretni foglak, ugye tudod?
 - Persze, hogy tudom. Én is téged.
 - Aludj jól, Nana - elhalkult hangja.
 - Te is, TaeTae - a plafont bámultam még egy ideig, majd én is elaludtam.
Álmaimban járva pedig minden könnyebb volt. A szomszédba kellett csak átmenni, hogy New Yorkba juss, és teljesen boldogan, vigyorogva jártam az utcákat. Viszont bárhonnan is nézzük, ha minimum egy óceánnal arrébb van a város, az sehogy sem szomszédság.

A szombat, miután felkeltünk olyan gyorsan telt el, mintha csupán csak egy félóra lett volna az egész. Aztán el is érkezett a vasárnap, mikor minden csomagomat megfogva vissza kellett utaznom a nagy almába.

A srácok persze jöttek velem a repülőtérre. Érzékeny búcsút véve tőlük szálltam fel a gépemre, ami után több órás repülőút vette kezdetét. Végig zenét hallgatva vizslattam az ablakon át az elhaladó felhőket, az alattunk elterülő tájat. Azon gondolkodtam, vajon tényleg igazat mondtak-e, hogy meglesznek nélkülem és nem fognak hiányolni. New Yorkban landolva három derült és hibbant arcot láttam meg azonnal, mikor kiértem a parkolóba. A Markson párossal és Matthewval a hotel felé vettük az irányt. Közben szokásukhoz híven mesélték a új fejleményeket, míg nem voltam a városban. Onnantól kezdve folyt minden tovább úgy, mint azelőtt. Hétköznap BBS, hétvégén pihenés vagy valami egyéb tevékenység valamelyik fiúval. Közben, ha sikerült a szöuliak közül beszélni valakivel, akkor az adta a napom változatosságát. Év közben, ahogy hidegedett az idő, úgy ismertem meg New York más-más arculatát. Ahogy a barnás őszi színekből átváltott fehérbe, elhalt szürkésbe, majd végül újra kizöldült minden a tavasz eljövetelével.
A decemberi, illetve a júniusi Troubleön kívűl nem jártam Szöulban, nem is láttam a családom, és az ottani barátaimat. E két alkalommal is nehéz volt az elszakadás, mikor vissza kellett jönnöm. Lemaradtam rengeteg történésről, amikről csak nagy vonalakban meséltek. A huszonharmadik születésnapomat, mint az előzőt is, Amerikában töltöttem. Csupán üzenetben kaptam jelzéseket, felköszöntéseket az otthoniaktól. Alvásaimat pedig lassan kezdte felváltani a plafon szüntelen bámulása.

Viszont eljött egy bizonyos péntek, pontosabban július tizenötödike, amikor megelégeltem. Azt, hogy szinte semmit nem tudok a barátaimról, a szerelmemről, a családomról, hogy mi történik velük. Az adás után Hoon irodájának ajtaja előtt megálltam, bekopogtam, mikor pedig jött válasz, beléptem, megtorpantam asztala előtt, megdöbbenve nézett fel rám székéből.
 - Felmondok - nevettem el magam, mire csak még kerekebbek lettek szemei. - Látni akarom a családom. Folytatni akarom az egyetemet. Diplomát akarok. A barátaimmal akarok lenni. Éppen elég pénzt gyűjtöttem össze, szóval én most hazamegyek Szöulba. Köszönöm, a lehetőséget, de keressen más rádióst helyettem - enyhén meghajoltam, majd távoztam a helyiségből. Egy taxival a hotelbe siettem, közben pedig telefonon repülőjegyet foglaltam a legközelebb induló gépre, amin még volt hely. Viszont olyan már csak két óra múlva indult. Legalább el tudtam köszönni a Markson párostól és Matthewtól is. Teljesen megértették döntésemet - persze mellette megígértették velem, hogy még meglátogatom őket is valamikor. Szívesen kikísértek a délután hatórási járathoz, aztán bőszen integetve engedtek utamra. Egész utam alatt mosolyogtam, mint egy bolond. Nem bírtam volna elaludni az adrenalintól, ami valószínűleg csakúgy pezsgett a véremben.

Tizenhatodika kora délutánján tettem le lábam a szöuli talajra. Bőröndjeimmel magam mellett próbáltam taxit fogni, közben hagytam, hogy a napfény beivódjon bőrömbe, hogy a szél járja át a hajtincseimet. A taxisofőr, akit leintettem még segített is bepakolni csomagjaim a kocsiba. Aztán a címet bemondva indultunk neki az utaknak. Végre hazaérek, végre nem érzem majd azt, hogy valami nem jó a mindennapokban.
Amikor megérkeztünk a házunk elé, segített kipakolni, majd kifizetése után nevetést hallottam az udvar irányából. Óvatosan az előző hang felé pillantottam. Az egész baráti köröm, illetve apám és HongJoo összegyűlve röhögcsélt, ekkor jutott eszembe, hogy párom szülinapját ünnepelhetik. Kinyitottam halkan a kaput, a cuccomat lepakoltam a ház fala mellé, majd sétálni kezdtem feléjük. TaeHyung mögé álltam, kezeimet vállára tettem, azután masszírozni kezdtem azt.

 - Nélkülem ünnepeltek? - kérdeztem elmosolyodva. Mind ledöbbentek megjelenésemen, főleg TaeHyung. Felpattant a műanyag székéből és átölelt szorosan. - Nem baj, hogy nem kapok levegőt?
 - Mit keresel itt, drágám? - szólalt meg apám, míg Tae kiszorította belőlem az életet. Végül elengedett, hogy tudjak válaszolni, és leültetett az ölébe.
 - Hát, tulajdonképpen felmondtam. Hiányzott a családom és nem bírtam elviselni, hogy egy évben csak háromszor láthatlak titeket, a Troubleök idején. Szóval hazajöttem, és itt is maradok. Jövőre pedig újra járok egyetemre veletek, persze egy évhalasztással. A pénz pedig nem számít. Inkább leszek csóró veletek, minthogy legyen elég pénzem nélkületek - megfogtam vőlegényem kezét. Aztán megláttam kezén, hogy hordja a gyűrűt, ezért kibányásztam sajátom zsebemből és felhúztam ujjamra.
A továbbiakban elmesélték az eddig nem elódázott történeteket, amikről lemaradtam. Nevettünk, miközben ettük az udvaron található grillezőnkből előkerült ételeket.
 - Nagyon örülök, hogy hazajöttél - súgta fülembe, mialatt ujján lévő gyűrűjét babráltam.
 - Én is, hogy megtettem ezt a lépést.
Pár órával később, mikor éppen mind csendben fogyasztottuk táplálékainkat, a szőkeség párja megtörte a nyammogó hangok adta háttérzajt.
 - Egyébként, köszönöm, hogy meghívtatok engem is. Nagyon jól esik így, veletek lenni - sóhajtott HaNeul, közben körbenézett rajtunk. - A szüleim is szerettek sütögetni, és még boldogabbak lennének, ha most itt lennének - mosolyodott el.
 - Miért? - érdeklődtem utolsó gondalata jelentésén.
 - Mert megtudnák, hogy nagyszülők lesznek - kortyolt bele italába, míg mosolya huncut vigyorrá alakult át.
 - Hogy? - kapta fel fejét YoonGi, miközben mindenki más nagyokat pislogott szó nélkül. - Úgy érted, hogy...? Mikor?
 - Múltkor, amikor részegek voltunk, emlékszel? - tette le poharát.
 - Ez azt jelenti, hogy apa leszek? - HaNeul bólintott hevesen. - Ugye nem szivatsz? - megrázta fejét a lány, mire a szőkeség megölelte szorosan. - El sem hiszem - tapsolni kezdtünk, ujjongani az újdonsült szülőknek.
 - Ők ketten eljegyzik egymást - mutatott ránk EunJung. - Nekik gyerekük lesz. Én pedig még egy normális randevút sem kapok. Hallgass - csitította le HoSeokot, mielőtt még megszólalt volna. A fiú arckifejezésétől viszont hangosan elnevettem magam. A többiek meg rajtam nevettek.
Ezt vártam, ezt az érzést. Amit ők adtak. A boldogság. Amikor nem is csinálunk semmit, de mégis jól szórakozunk egymás társaságában. Otthon érzem magam velük, a családommal.

Végül mégis jó vége lett a dolgoknak. JiYeon megtalálta JungKookot, a hercegét. HyeRan JiMint, a lovagját. HaNeul YoonGit, a várőrét, aki akár fegyverrel is, de megvédi leendő gyermekének anyját. EunJung HoSeokot, az udvari bolondját. Én pedig TaeHyungot, a hazudós királyomat. És örülök neki, hogy ilyen királyi udvarom van. Igaz, hogy édesanyám időközben elhunyt, de ő is azt akarná, hogy boldog legyek.

37.rész - Loyalty

/SeoNa pov/

A laptopomon bütyköltem össze zenéket előre, még abban az egy órában, ami megmaradt nekem felkészülésnek az adás előtt. Félfülemről lecsúsztattam fejhallgatóm, ha Matthew szólni akarna hozzám valamit, halljam is. Aztán egyszer felnéztem gépemről, mivel éreztem lakótársam tekintetét magamon.

 - Mi az? - pillantásom találkozott az övével.

 - Nagyon koncentrálsz - nevette el magát.

 - Szeretném, ha jó lenne a zeném. Mi a baj azzal?

 - Semmi - felállt székéből. - Sok sikert, ha nem érnék vissza a kezdés előtt. Tudsz mindent, szóval menni fog - becsukta maga mögött az ajtót. Utána fordultam, de már el is tűnt alakja.

 - Miért bámul ennyit? - motyogtam magamban. Aztán reflexből felvittem szemeimet a lámpára, ami akkor villant fel vörösen. Átváltottam angolra, majd bemutatkoztam illően a mikrofonba. - Szép napot mindenkinek! Nana vagyok, az új rádiós dj, itt a BBS Americánál. Szöulból érkeztem ide, és eddig nagyon tetszik a város, és az ország is. Az adást pedig úgy fogom vezetni, mint otthon. Félidő saját zenék, félidő kért dalok. Csak hívjátok a szokásos számot. És akkor kezdjük is azzal a zenével, amit a repülőutam alatt raktam össze. Remélem, hogy tetszeni fog nektek. A levegőben - megnyomtam a lejátszás gombot, aztán kihangosítottam, hogy ne csak fejhallgatómon legyen hallható a melódia. Felálltam székemből, az ablak mellé sétáltam, miközben hagytam, hogy a dallam beleszálljon fülembe. - Vajon merre lehettek most? - suttogtam kitekintve az ablakon. - És vajon meddig leszünk távol egymástól? - ekkor az ajtó nyitódása zavarta meg gondolkodásomat. Matthew tért vissza helyiségbe, a zenét meghallva pedig táncolni kezdett azonnal. Megmosolyogtam cselekedetét, majd visszahuppantam székembe. Matthew hasonlított YoonGira. Ő is szinte mindig elkísért a rádióhoz, ő is mindig táncikált, ha tetszett neki a zeném. Vele is sokat nevettem, jól éreztem magam. Viszont egy dologban különböztek. Matthew nem YoonGi, és nem is lesz az. Mark és Jackson is néhány mozzanatban hasonlítanak a szöuli brancsomhoz, de soha nem lesznek egyek velük. A honvágyam sem fog elmúlni egy ideig.
Az első adásom után úgy léptem ki az épületből, hogy pozitív megerősítést kaptam arról, hogy a munkámat jól végeztem. Egy győzelmi hamburgert is bevállaltam, amit lakótársam fizetett.
 - Mond, Matthew, hogyan tudsz formában maradni, ha ilyen kajákat eszel?
 - A hotel edzőtermébe járok, illetve futni is. Ha akarod egyszer jöhetsz velem - harapott még egyet az ételéből. Bólintottam beleegyezően, és jómagam is tovább fogyasztottam a győzelmi ebédem.

/TaeHyung pov/

Úgy éreztem, hogy kezd monotonná válni a nyaram. Általában valamikor hajnalban felkeltem, megmosakodtam és felöltöztem, aztán elindultam a munkába. Ott többnyire nyolc-kilenc-tíz órát dolgoztam. Közben beiktatva néhány étkezést, vagy mosdóba menetelt. Hazaérve nem igazán tudtam bármi földrengetőt cselekedni a fáradságtól, csupán a tévé előtt vacsoráztam valamit - vagy nem -, aztán lezuhanyoztam, és végül bedőltem az ágyamba. Másnap pedig kezdődött elölről az egész. Kivéve hétvégén, amit megkaptam szabadságnak. Legtöbbször az egyetemi barátokkal találkoztam, vagy ha senki nem ért rá, akkor a lakásban maradtam, pakoltam vagy punnyadtam a kanapén, mint egy zsák krumpli a melegben.
 - Ez nem állapot, TaeHyung - nyitottam ajtót volt szobatársamnak, aki a csengőre feküdve várta, hogy összeszedjem végtagjaimat az ülőalkalmatosságról. - Nem csinálhatod ezt egész nyáron.
 - Dehogynem - dobtam le magam a tévé elé. - Nem akarok függni a szüleimtől többé, ezért dolgozom hétköznap. Hétvégén pedig kipihenem az olyan helyen lévő izomlázaimat, amiről nem is tudtam, hogy ott előfordulhat.
 - Szerinted SeoNa elviselné, ha így látna? Már az arcod sem a régi, tisztára be van esve.
 - SeoNa nincs itt, és már egy hónapja nem is beszéltem vele - váltottam csatornát anélkül, hogy osztálytársamra néztem volna. - Mindig vagy ő nem elérhető, vagy én dolgozom éppen. Ez az időeltolódás nem segít a kapcsolatunknak. De ő biztosan jól érzi magát New Yorkban.
 - Ezt akarod játszani egész nyáron akkor?
 - Igen, YoonGi, ezt.
 - Kérsz valamit enni? Összedobhatok valamit - indult el a konyhába, hogy kinyissa a hűtőt. - Akkor előtte lemegyek a boltba - nézett a szinte üres fridzsiderbe. - Tíz perc és itt vagyok - meg se várta, hogy válaszoljak, kiment az ajtón, és visszatérését ismét azzal jelezte, hogy tövig nyomta a csengőt.
 - Legközelebb be se engedlek - csuktam be utána a fa felületet.
 - Legalább tudod, hogy én vagyok - tette le a szatyrokat a pultra, majd nekiállt főzni.
 - Kössz, hogy SeoNa helyett is foglalkozol velem - segítettem be neki az ételkészítésben.
 - Tudod, hogy megölne engem, ha bajod esne. Nem tudom, melyikőnket verné meg előbb, de hát ismered őt, nem? - elnevettem magam, mert elképzeltem, ahogy majd' éhen halva fekszek a kanapén, csinálna nekem ételt, de még előtte megütne párszor. Hiányzol SeoNa, ugye tudod?

/SeoNa pov/

Azt hittem, hogy a nyár lassan és vontatottan fog telni, de egy hónap szinte egybefolyt, egy napnak tűnt az egész. Alig aludtam, mert későn feküdtem, korán keltem. Az időm kisebb részét a Markson párossal, a nagyobbik részét pedig Matthewval töltöttem, aki olyanná vált számomra, mint egy báty. Mindig kisegített, ha valami kellett, elkísért mindig munkába, csinált nekem reggelit elvitelre.
Viszont egyszer, július negyedikén, olyat akart csinálni, amit egy báty általában nem szokott. A BBS épületének tetőjéről néztünk, ahogy nem messze tőlünk tűzijátékokat lőnek fel, az amerikai függetlenség napja alkalmából. Aztán hirtelen Matthew felém fordulva megpróbált csókot adni ajkamra.

 - Mit művelsz?! - toltam el magamtól ingerülten.

 - Azt hittem, hogy alakul valami - magyarázkodott értetlenül nézve.

 - Maximum egy húg-báty kapcsolat alakulhat ki köztünk. Sajnálom, de... - sóhajtva neki támaszkodtam a korlátnak. - ...nekem van egy vőlegényem, otthon, Szöulban.

 - Oh, értem - ő is rátámaszkodott a korlátra, és szinte megtörhetetlen csend keletkezett körülöttünk. - Azért jó tudni, hogy még vannak hűséges lányok odakint, a nagyvilágban. Igazán szerencsés az a fiú, hogy téged megkapott.
 - Ez nem igazán arról szólt, hogy megkapott. Neki voltam elrendelve, és ha hiszel a sorsban, ha nem, akkor is megtalál majd téged is. Ott vár valahol rád, lehet, hogy épp ebben a városban - mosolyogtam rá biztatásul. - Ha egyedülálló vagy, akkor várd meg a BBS épülete előtt a szerelmet! - ordítottam ki hirtelen a világba. - Na, irány lefelé, Matthew - megfogtam karját, és húzni kezdtem egészen a bejáratig. Körül néztem, a gyalogosokat figyeltem, majd az egyik korunkbeli lányhoz siettem, akinek egy kis ázsiai beütés volt megfigyelhető arcán. - Szia! Nem ismerjük egymást, nem tudom, hogy ráérsz-e, de megismernéd az egyik haveromat? Ott ácsorog, és hát szingli - böktem a fiú felé, közben angol tudásomat csillogtatva.
 - Egész helyes - vezette végig tekintetét a számára ismeretlen fiún.
 - Hogy is hívnak?
 - Anne.
 - Én SeoNa - tettem kezem mellkasomra. - Gyere, Anne. Lehet, hogy ma megtalált a szerelem - odavontam Matthewhoz. - Anne, ő itt Matthew. Matthew, ő itt Anne - adtam át a terepet a fiúnak.
 - Szia, hogy vagy? - kezdtem elkeseredni, hogy ez a nyitó mondata.
 - Hát elég kínosan érzem magam jelenleg - húzta el száját.
 - Szeretnél egy kicsit megismerkedni a hotelszobámban? Hidd el, hogy az összes kínos érzés elmúlna - a lány rám pillantott, mire az én tekintetem kettőjük közt cikázott a meglepettségtől, azok után, amit lakótársam mondott.
 - Menjetek csak, én nem is zavarok - léptem egyet hátra. - Jó szórakozást! - szóltam még nekik, mielőtt beszálltak volna Matthew kocsijába. - Ilyen könnyűvérű lányok vannak errefelé? Milyen szülők lehetnek akkor? - nevettem magamban. Aztán visszabattyogtam a BBS tetejére, hogy ne nézzenek bolondnak, hogy magamban beszélek. Fent rákönyököltem a fém korlátra, és pásztáztam az épületeket a nyári melegben. Addig maradtam, amíg be nem sötétedett teljesen, amíg szinte meg nem változott New York látképe.
Figyeltem, ahogy a járművek, és a járókelők elhaladnak az utcákon. Ezrek fordulhattak meg az utakon azalatt, amíg én a tetőn olálkodtam. A honvágyam pedig kezdett felerősödni mindig, amikor volt időm gondolkodni. Eltépelődtem azon, hogy mi legyen most. Eljutottam Amerikába, munkát is kaptam. Hoon már oda is adta az első havi fizetésemet, ami szép összeg lett. Három hónap alatt kaptam ennyit Szöulban, mégsem voltam boldog. Éspedig a boldogság nem csupán abból áll, hogy mosolyogsz-e vagy sem, ez egy belső érzés is. Otthon igaz, hogy kevesebbet kerestem, de a barátaim, a családom ott volt, a boldogságom ott volt. Döntésképtelennek éreztem magam.
Pár órával később elindultam taxival a hotel felé, és miután kifizettem a sofőrt, felcaflattam a hotelszobába, és mivel odakint már hajnalodott, ezért úgy döntöttem a mai alvásomat inkább egy kávé helyettesíti majd. A hálószobámban töltöttem a hajnalt, ahelyett, hogy végighallgattam volna a Matthew szobájából kijövő hangokat, de végül a gyomrom győzött, és egy reggeli reményében a konyhába kezdtem tevékenykedni. Olyan reggel nyolc környékén, amikor a bárszéken ülve fogyasztottam a második kávém, az ajtó nyitódását hallottam meg magam mögül, így megfordultam a széken.
 - Jó reggelt, Anne - kortyoltam bele italomba, amíg végig néztem a lányon, aki egy szál pólóban csoszogott ki fáradt arccal a konyhába valami frissítő után nézve. - Ott van kávé, nyugodtan igyál te is, ha akarsz - el se elmélkedett ajánlatomon, töltött magának is a koffeines folyadékból. - Elszállt a kínos érzés az este folyamán?
 - Öhm... - nyelte félre kávéját. - Igen - ekkor tűnt fel Matthew is a konyhában, viszont ő egy szál alsónadrágban pompázott a reggeli órákban.
 - Drága Matthew, értem azt, hogy most keltél meg minden, de attól még a felöltözés nem nagy luxus, ugye? - megforgatta szemeit, és visszament hálószobájába felöltözni.
 - Mennyi időbe telt, hogy beidomítsd? - nevetve ült le mellém Anne.
 - Nem kell idomítás, csak a megfelelő hangsúly és tekintet - elbeszélgettem vele, amíg lakótársam nem tért vissza köreinkbe, és még azután is. Nevetve reggeliztek meg, én pedig féltékenykedve néztem eszmecseréjüket. Aranyosnak tűntek együtt. Hiányzol TaeHyung...

Olyan másfél hónap múlva viszont kaptam egy hívást kaptam SunYoungtól, hogy vállalom-e a szeptemberi Trouble-t, és a soron következőket is. Persze igent mondtam a szeptemberire, de nem tudtam, utána hogyan tovább. Ekkor eszembe jutott a történet, amit TaeHyung mesélt nekem a tengerről és a delfinről anno, mikor a Jejuról jöttünk haza. A delfin ezúttal én voltam, a tenger pedig Matthew és maga New York. Viszont az áramlatom és a családom már várt rám, hogy visszamenjek.

/TaeHyung pov/

Az első nap az új tanévben, másodikosként, és lassan három hónapja már, hogy nem láttam SeoNát élőben, két hónapja pedig nem is beszéltem vele. Visszaemlékeztem az első találkozásunkra, amikor összeütköztünk az egyetem előtt. Ugyanabba a terembe kezdtük a második évünket is, mint tavaly, csak éppen ezúttal nem volt padtársam. Az óra végén kisétáltam a teremből a diákfolyammal együtt.

 - Hé, szépfiú! Biztos jó irányba mész? - egyszer csak meghallottam SeoNa hangját, mire megfordultam. Az osztályom elhaladt a lány előtt, és akkor észrevettem a szőke fürtöket. Odafutottam hozzá és felkaptam derekánál fogva, majd magamhoz öleltem.

 - Mit keresel itt? - csókoltam meg, mielőtt még válaszolni tudott volna kérdésemre.

 - Visszahozott az áramlatom - húzta mosolyra száját.

 - Hála istennek! - csókoltam meg újra.

 - Hol lehetnek vajon a többiek?

 - Valószínűleg az ebédlőbe mentek - összefontam ujjainkat, és elindultam az említett helyszín felé. Amikor pedig a törzshelyünkhöz értem, és megláttam őket, elrejtettem a hátam mögött a lányt. - Találjátok ki, mit találtam a folyosón - ekkor pedig kipörgettem menyasszonyom hátam mögül. Mindenkinek felfelé görbült szája, a pupillák pedig kitágultak a meglepettségtől. - Egy SeoNát - a lányok azonnal felpattantak, hogy megöleljék. - Jól van, elég lesz. Had üljön le - mind helyet foglaltunk az asztalunknál az ebédlőben.
 - Szóval, SeoNa, hogy-hogy itthon vagy? - JiYeon kezdte a kérdezősködést.
 - SunYoung felhívott, hogy vállalom-e a Troubleön való dj-skedést, és igent mondtam - szorította meg jobban kézfejemet.
 - Akkor végleg itthon maradsz? - érdeklődött YoonGi, mire lepillantott kezeinkre.
 - Nem, srácok, nem maradok itthon. Vasárnap utazok is vissza New Yorkba - körülnézett az arcokon.
 - Akkor csak a Trouble idején láthatunk? - bólintott, ezért mindenki csendben maradt.
 - Mennetek kell órára, nem igaz? Nekem amúgy is meg kéne keresnem SunYoungot és NamJoont. A szünetben találkozunk, oké? - mosolygott egyet, én pedig azt hittem, hogy boldog, így hát mind a heten magára hagytuk, hogy órára menjünk, de én még megálltam a folyosóról nyíló ajtónál, ami bevezetett az ebédlőbe. Megvártam, amíg a diáksereg eltűnik az asztaloktól a csengetés meghallása után. Kiürült az étkezde, viszont SeoNa az asztalnál ült még mindig, fejét tenyereibe tette, és rákönyökölt a fafelületre. Sóhajtása betöltötte a teret. Tudtam, hogy elmélkedik valamin, ámde azt is tudtam, hogy nem fogja csakúgy elmondani, ami nyomasztja őt.

Óráink után, mind hazamentünk. Egyesek a kollégiumi szobáikba, mi, Nanával pedig a lakásunkba mentünk. Miután megérkeztünk, menyasszonyom úgy döntött, hogy összedob valamit vacsorára.
 - Mi jót főzöl? - néztem a rendetlenségre a munkapulton. - Másik kérdés. Lesz ebből valami ehető? - kezeire nézett szótlanul, mely tiszta ragadós liszt volt, majd felemelte őket, arcomra tette tenyereit és szétkente bőrömön a tojásos lisztet.
 - Ha ilyen vagy, csinálhatsz te is kaját nekünk, drága TaeHyung - megfogtam kézfejeit, könyökéig nyakam mögé tettem karjait, amit magától egyből össze is kulcsolt. Elvigyorodva néztem szemeibe. - Attól, hogy kupi van, nem biztos, hogy rossz lesz a végeredmény.
 - Fejezzük be együtt - mögé léptem és átölelve őt gyúrtam tovább a tésztát. - Nem akarod elmondani, hogy mi bánt? - kérdeztem tőle egy őszinte választ várva.
 - Nem tudok dönteni, Tae - kezei megálltak. - Az amerikai állással vagy háromszor többet keresek egy hónapban, mint itthon, de... - kis szünetet tartott. - messze vagyok tőletek, a családomtól. Nyáron két hónapig nem is beszéltünk, hogy bírnám én ezt ki? Viszont közben a pénz is kell.
 - Figyelj - fordítottam magam felé. -, nem kell ennyit stresszelned magad ezen. Holnap megyünk a suliba, én órákra, te pedig a Trouble előkészületeire koncentrálsz majd. Vasárnap visszamész New Yorkba, és a szíved majd dönt helyetted. Rendben?
 - Oké - megpusziltam homlokát, majd végül együtt fejeztük be az ételt. Megvacsoráztunk, aztán lezuhanyozás után valahára karjaimban foghattam őt, míg el nem aludtunk.

Ahogy terveztem előző este, én a srácokkal jártam az órákra, SeoNa pedig a nagycsarnokban készült az este megtartandó tizenharmadik Troublre. Szünetekben lejártam hozzá, hogy nézzem, hogyan haladnak, és hogy őt is lássam. Persze, mindig mosolyogva köszöntött. Végül eljött az az idő, amikor már haza kellett mennem, mert az óráim véget értek, és már a nagycsarnokba se engedtek be. Utoljára, még írtam menyasszonyomnak egy 'Sok sikert' üzenetet, majd el is hagytam az intézményt.

36.rész - Decisions

/SeoNa pov/

 - Mondták már, hogy szép vagy? - nyeltem egyet, közben nem a szemébe nézve és megdermedve próbáltam kitalálni, hogy erre mégis mi lenne a jó válasz. Itt lenne az ideje, hogy elmondjam neki az igazat vagy továbbra is tettesem úgy, mintha nem lenne senkim?

 - Igen, mondták már - nevettem el magam kínosan, megvonva vállam. - Egyébként, mit dolgozol BBS-nél? - fura, hogy két nyelven is tudtam hozzá szólni, viszont megkönnyebbülés is.

 - Hoon asszisztense vagyok. Lassan három éve, és mióta utazgatnia kell ide-oda, egyre több a dolgom -  úgy tűnt sikerült elterelnem a témát. - Ezért kért pont engem, hogy lakjak veled. Gondolta, téged is, mint egy teendőt, rám bízhat - bólogattam egyetértően a történeteire, majd válaszoltam is kérdéseire.

Kicsivel később pedig arra eszméltem, hogy popcornok telepedtek meg hajamban. Csatába hívva őt dobáltam vissza a kukoricával. Majd nevetve inkább csak egymás szájába vagy sajátunkba próbáltunk beletalálni a nasival, mikor pedig már későre járt, és a körülöttünk lévő popcornt a helyi állatok elcsenték, elindultunk vissza az autó felé. Kacagva szálltunk be a járműbe, és ez egész útra kitartott, amíg Matthew mesélte a múlt kínos történeteit.

A hotelszobába érve átmeneti lakótársam elvonult lezuhanyozni, míg én nekiálltam vacsorát készíteni. Közben elgondolkodtam vajon mit csinálhat TaeHyung Szöulban.

/TaeHyung pov/

Elkezdődött a nyári munkám első napja. Főnököm délelőtt megmutatta, mit hol találok, mit hogyan kell használni, aztán mikor látta, hogy simán menni fog ez nekem, hazament, viszont mondta, hogy hívjam, ha valami baj van, mert nem messze lakik az üzlettől, és a holnapi nyitásnál is még segíteni fog. Elvoltam egyedül, és hát nem is unatkoztam. Voltak teendőim egész napra. Amikor éppen nem a pénztárnál álltam, kiszolgálva a vevőket, akkor a rádióban éppen játszódó dalt dúdolva pakolásztam a polcokon.

Egyrészt szerettem, hogy sokan nem ismernek fel munka közben, és nem hallom vagy ezerszer, hogy TaeIl, a gazdag üzletember, az apám. Másrészt átéltem milyen, amikor a gazdagabb egyének térnek be, majd lenéznek, mert én csak egy alkalmazott vagyok az útmenti kereskedésben, aztán az üzlet előtt beszállnak a luxusautójukba és elhajtanak. Visszaemlékezve, én is csináltam ilyet. Már bánom, hogy a keményen dolgozó egyének elé csakúgy odadobtam a pénzt, mint valami kutyának a csontot.

Hazaérve a napi nyolc óra rámolás után, ledobtam hátizsákomat magam mellé, miközben belesüllyedtem a kanapé párnáiba. Kifújva tüdőm tartalmát bekapcsoltam a tévét, amíg pihentettem a lábam a dohányzóasztalra feltéve. Igazából már nem is figyeltem a műsort, amit a kora esti órákban sugároztak, csupán elbambultam rajta.
Nem akarok többé függni szüleimtől. Már rég elmúltam húsz éves. A saját talpamra kéne állnom. Nem akarom, hogy valamit azért kapjak meg, mert tudják kik a szüleim. Nem akarok többé eltartott lenni, jövedelmet szeretnék én is.
Sajogtak izmaim, főleg a hátamban éreztem a fájdalmat, de tudtam, hogy miért csinálom. Legalább éreztem, hogy tettem valamit. SeoNa is feltűnt elmélkedéseimben, de tudtam, hogy ő akkortájt már aludhat, ezért csak feltápászkodtam az ülőalkalmatosságról, és egy gyors zuhany után bedőltem az ágyba, akár egy krumpliszsák. Páromra gondolva szenderedtem álomba. Valójában az ő mosolya tartotta bennem a kedvet, hogy másnap felkeljek és elmenjek dolgozni.

A szerdai napon kezdődött minden elölről. Kinyitottuk a boltot, felkapcsoltuk a lámpákat, a táblákat kihelyeztük az üzlet elé, jöttek is egyből a vásárlók, ahogy mindent a helyére tettünk főnökömmel. Megveregetve vállam távozott az ajtón. Megfogtam érintésének helyét kezemmel. Egy ilyen vállveregetést hiányolok apámtól már évek óta. Aztán leengedtem kezem, és mosolyogva szolgáltam ki vevőimet. Aztán rendezgettem a hűtők tartalmát, mikor senki sem volt bent.
 - Ki tagadtak a családból és kell a pénz, TaeHyung? - megfordultam, és egy nálam fiatalabb lány pillantott vissza rám.
 - Nem tagadtak ki, de pénz az kell. Nem élhetünk örökké a szüleink nyakán. Mit adhatok amúgy? - sétáltam közben a pénztár mögé.
 - Csak ezek lesznek - tett le két energiaitalt és egy ragtapaszos dobozt.
 - Honnan van ennyi sebed? Valami bokorban játszottál? - ütöttem be a termékek árait.
 - Álmodtam - nyújtotta felém a pénzt.
 - Ezért vannak az energiaitalok? - bólintott. - Hát, örültem-
 - AhReum.
 - AhReum. Tudod, ha vannak problémáid, a szüleiddel megbeszélheted őket. Biztos vagyok, hogy ők meghallgatnak - elhúzta száját egy halvány mosolyt mutatva, majd megfogva a vett dolgokat, távozott az üzletből. - Fura... - sóhajtottam, aztán folytattam napi rutinom az üzletben.



/SeoNa pov/

A vacsora készítésben elmerülve észre se vettem, hogy Matthew már lezuhanyzott, és engem nézett. Felébredve ábrándozásomból tettem le mindent kezemből a pultra.
 - Akkor a kezedet fogjuk megenni? - sandított a bevajazott tenyeremre. - Hol jártál? Rólam fantáziáltál, hogyan is nézhetek ki a zuhany alatt?
 - Ezt a vajat az arcodba is kenhetem, ha nem veszel vissza nárcisztikus dumádból - egy szemforgatás után a csap felé indultam. - Amúgy sem muszáj mindent elmondanom neked - törölgettem kezem a konyharuhával, míg felé fordultam újra. - Elmentem fürdeni - tettem le a rongyot a konyhaszigetre, és tűntem el a fürdőszobába egy jó húsz perc zuhanyzás erejére. A langyos víz nem felfrissített, hanem inkább elálmosított. Felöltöztem pizsamámba, és még kicsoszogtam, hogy vacsorázhassak valamit. Amire elértem odáig, Matthew befejezte az általam elkezdett ételt, és tálalta is azt a konyhaszigetre. A magas bárszékre letelepedtem, elkezdtem falatozni a könnyed vacsorából, mikor pedig felpillantottam ételemről, a fiú ugyanúgy mosolygott rám, mint délután a parkban.
 - Te nem eszel?
 - De..de - a mosatlan edényeket betettem a csapba, hogy azért ne legyen kupleráj, és még leültem egy kicsit a tévé elé. Lakótársam lehuppant mellém, kivette kezemből a távirányítót, mire csunyán nézve rá vissza akartam szerezni azt. - Nyugi már! Nem is ismered az amerikai csatornákat. Én tudom, hol megy ilyenkor valami normális - sóhajtva adtam fel a harcot a távkapcsért, a televizíó felé fordítottam tekintetem. - Álmosnak tűnsz. Miért nem mész be a szobádba?
 - Még jól vagyok - ráztam meg fejem és elmerültem a sorozatba, amire kapcsolt. Aztán arra emlékszem, hogy pislogtam egy mélyet két ásítás keretében, de vissza már nem nyílt a szemem.

A következő nap reggelén a telefon ébresztőjére keltem, amit nem is én állítottam be. Lenyomtam azt, és felültem. A szobámban találtam magam, viszont nincs emlékem róla, hogyan kerültem oda. Megráztam álmos fejem, hajamat felfogtam egy laza kontyba, és kibattyogtam a fürdőszobába egy mosakodás erejéig. Aztán a konyhában találtam rá átmeneti lakótársamra.
 - Hogy aludtál? - energikusan pattogott a helyiségben, hogy reggelit készítsen.
 - Mit szedtél be, hogy ilyen friss vagy? - dobtam le magam a bárszékek egyikére.
 - Már megszoktam, hogy ilyenkor kelek, de úgy látom, neked kelleni fog egy kis koffein - bólogattam egyetértően. - Addig menj öltözz át, mert indulnunk kell a munkába - sóhajtva visszamentem szobámba, egy egyszerű és kényelmes szettet választottam, hajam pedig egy copfba lengedezett tovább a levegőben. Egy táskába beletettem fejhallgatóm, telefonom és laptopom, és így léptem ki hálószobám ajtaja mögül ismét. - Mehetünk? - nyújtott felém egy hordozhatós pohárnyi kávét és egy papírcsomagban pihenő reggelit. Kinyitotta előttem a bejárati ajtót, majd miután bezárta azt, beért a liftnél, és együtt léptünk be a felvonóba. Csendben vártam, hogy leérjünk a földszintre. Az autónál is kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót, miután táskámat a hátsóülésre helyezte. Behuppantunk a járműbe, és elindultunk a BBS America épülete felé. - A barátaid vannak a háttereden? - törte meg a kocsiban honoló csendet egy kicsivel az indulás után.
 - Igen - fordítottam felé fejem. - Amúgy elmondanád, hogy mit kutakodsz a telefonomban?
 - Ébresztőt állítottam csak rajta, mert valaki elaludt tévénézés közben - félszemével rám sandított. - Amikor elmondtam ennek a valakinek, hogy menjen aludni, ha álmos. És ez a valaki igazán leadhatna pár kilót, mert nagyon nehéz volt egy másik valakinek becipelni az alvó fejét a szobájába.
 - Nem gondolod, hogy te vagy gyenge inkább? Többet kellene gyúrnod, nem? - felhúztam szemöldököm, tekintetem a kint elhaladó dolgokra szegeztem, közben kávémat kortyolgattam. Hirtelen már nem is éreztem honvágyat, mert gondoltam, ha megfordulok, TaeHyung arca fog visszaköszönni. Sajnos, ahogy a sofőrre tekintettem, nem Taet láttam.
 - Van valami baj? Furán nézel rám.
 - Semmi, semmi. Csak egy kis honvágy...
Nem sokára leparkolt egy felhőkarcoló előtt, melynek alig lehetett látni a tetejét az autó mellől. Viszont a felhők vígan kúsztak el felette, kinevetve engem és a magasságom. A járdán átsétálva, az oldalamon a táskámmal, léptünk be az épületbe. A folyosó padlózatát végig vörös szőnyeg, a falakat pedig fehér és vörös csíkok fedték. Az egyes ajtókon kis táblák mutatták, hogy mit vagy kit találsz mögötte. Amíg el nem értük a liftet, szinte minden embernek, aki szembejött velünk, mosolyogva köszönt Matthew. Én pedig kicsit úgy éreztem magam, mint mikor YoonGi vitt el először nagybátyámhoz. Szintúgy nem ismertem ott se senkit. A liftben megtudtam, hogy tízemeletes az épület, és mi a legtetejére mentünk. A felvonóból kiszállva folytatódott a vörös szőnyeg útja, viszont mi eltűntünk előle a harmadik ajtó mögött. A helyiségben egyből szembetűnt, hogy az egyik fal helyet csupán ablakok vannak, ezen pedig csak úgy áradt be a természetes fény. Ha viszont zavarta volna az embert a természetes fény, egy fehér róló segítségével simán eltakarhatta az ablakokat. Én viszont azonnal mellé álltam, és csodáltam a New Yorkra nyíló kilátást.
 - Én lassan már kezdem unni ezt a kilátást - lépett mellém Matthew.
 - Miért nem költözöl el akkor?
 - Ide jöttem, hogy önállósuljak. Hova máshova mehetnék, amit nem unnék meg pár éven belül? - lehuppant az egyik irodai székre, és ekkor vettem észre a felszerelést. Mind vadiújnak tűnt a helyiségben.

 - Szóval, akkor melyik gépet szeretnéd, és ott vannak fej-

 - Köszönöm, de inkább a régi, saját cuccaimat használnám - szakítottam félbe mondanivalóját.

 - Értem, akkor máris bekötjük a te géped. Utána pedig belépünk a neveddel a szerverbe - kipakoltam fejhallgatómmal együtt az asztalra, Matthew beállította rajta a szükséges dolgokat, aztán megkért, hogy indítsak valami zenét laptopomon, hogy a hangot is beállíthassa.
 - Ezt te csináltad? - kérdezte, mikor már úgy körülbelül húsz másodperc lement a zenéből.

 - Igen, akkor dobtam össze, mikor a repülőn ültem, ami Las Vegasba vitt.
 - Jó...jó... - mosolygott, miközben a hangokat állította be. - Na, kész is. Egy óra múlva lesz az adás, addig bőven lazíthatsz, megeheted a reggelid. Utána, amikor látod, hogy vörösen ég az a lámpa - mutatott a falon lévő 'in air' feliratra. - akkor adásban vagy, és beszélhetsz a mikrofonba, de angolul ha lehet.
 - Köszönöm, Matthew.


/HoSeok pov/

Egy randevú keretében elmentünk EunJunggal egy nem annyira drága vagy puccos étterembe. Beszélgetünk, mikor megjelent a pincér. EunJung szeme felcsillant.
 - Felvehetem a rendeléseiket? - mindketten elmondtuk kéréseinket, viszont osztálytársam kicsit több flörtöléssel. - Rendben, akkor mindjárt hozom is.
 - Menjünk innen - jelentettem ki, és meg sem vártam, hogy válaszoljon, már fel is áltam az asztalunktól. Kirohantam a helyről úgy, hogy EunJung alig bírt utólérni.
 - HoSeok! - kiabált utánam, amikor ő is kilépett a bejáraton. Megtorpantam, megfordultam, és pont szemtanúja voltam annak, ahogy elesik az utolsó lépcsőfokon, ami a bejárat előtt volt. Visszasiettem mellé.
 - Jól vagy? - gugoltam le mellé.
 - Neked mégis mi bajod van?! - mordult rám.
 - Gyere, segítek felállni - nyújtottam kezem.
 - Nem kell, fel bírok állni magamtól is. Hagyjál! - eltávolodtam tőle, hogy adjak neki teret. Viszont nem sikerült a felegyenesedési kísérlete. Szó nélkül felé nyújtottam újra kezem, amit ezúttal elfogadott. Aztán háttal fordulva neki, kicsit legugolva vártam, hogy felmásszon hátamra. Aztán megfogva combjait tartottam meg őt. Elkezdtem sétálni, vele a hátamon.
 - Meddig fogsz még mással flörtölni, amikor velem vagy? - motyogtam magam elé.
 - Miért nem mondtad, hogy féltékeny vagy? - karolt át szorosabban.
 - Meddig akartad nem észrevenni, hogy zavar?
 - Miért nem mondtad, hogy kedvelsz? - súgta fülembe.
 - Meddig akarsz az enyém lenni?
 - Miért nem ezzel kezdted? - adott egy puszit arcomra, amitől egy adagnyi melegség áradt szét bennem. Megálltam, és óvatosan leengedtem őt a földre. Megfordultam tengelyem körül, aztán arcát kezeim közé csókoltam meg mézédes ajkait.


/YoonGi pov/

HaNeul lakására érkezve egyből szúró pillantásokat kaptam ajándékba. Az előszobában állt összefont karokkal. Miközben macskája dörgölőzött lábamhoz.
 - Hol jártál már megint? Csak ne mondd, hogy HongBin kért meg megint valamire.
 - Nem terem a pénz csakúgy a fákon. Nekem is dolgoznom kell, hogy legyen valahonnan - léptem közelebb hozzá.
 - Nem tudnál nem egy bérgyilkosnál dolgozni? Nem akarok egyszer arra kelni, hogy a rendőrségről hívsz, hogy börtönbe fogsz kerülni. Nem tudok egy gyilkossal együtt élni. Ezért kérlek, dönts. Én vagy az a munka? - elhallgatott, várta válaszom.
 - Te is tudod, hogy szeretlek, de kell a pénz - az állat ekkor hagyta el lábam területét.
 - Meddig akarsz még ott dolgozni? Veszélyeztetni saját magadat? Miért nem elég a rádiós állás? Mit csinálnál, ha családod akarnánk alapítani? A gyereknek mit mondanék, hogyha az apja börtönben van? - emelte feljebb a hangját.
 - Ki mondta, hogy én gyereket akarok? - kicsúszott a számon, aminek nem kellett volna. HaNeulön azonnal láttam, hogy szemei bekönnyeznek.
 - Menj innen, kifelé - higgadtan beszélt. - Tedd le a kulcsod és menj ki a lakásomból - kinyitotta az ajtót és rám sem nézve várta, amíg kimegyek rajta, aztán becsapta utánam a fafelületet.
Sóhajtva, fejemet lehajtva sétáltam a ház előtt ácsorgó motoromhoz. Felültem a járműre, még utoljára felnéztem az épületre, aztán elhajtottam. Konkrétan nem tudtam, hova megyek, csak mentem. Hagytam, hogy néhány szélfuvallat beszökjön sisakom alá. A szinte üres alagútban pedig könnyedén suhantam végig. Aztán valahogy TaeHyung munkahelyénél kötöttem ki. Leparkoltam motorommal, aztán beléptem az üzletbe.
 - Tanácsokat árultok? - nevettem el magam fájdalmasan.
 - Mi történt már megint, YoonGi?
 - A feleséged általában jobb tanácsokat ad, de mivel ő nincs itt, ezért téged kérdezlek. Mit csináljak? HaNeul döntés elé állított, hogy őt választom vagy a munkát HongBinnál. Aztán megkérdezte, hogy mit csinálnánk, ha családot alapítanánk és én bajba kerülnék. Erre azt válaszoltam, hogy ki mondta, hogy én akarok gyereket.
 - Haver!
 - Tudom, nem kellett volna ilyet mondanom. Most pedig elküldött a lakásából és nem tudom, mit csináljak.
 - Szereted őt?
 - Persze.
 - Akkor mi a kérdés? Nem akarja, hogy bajod essen. Pénzt meg más állással is tudsz szerezni, plusz még ő sem aggódna annyit. Nem kell ezen annyit gondolkodni - megfogta vállam. - Ne gondold túl, YoonGi. Menj vissza hozzá, kérj bocsánatot, aztán pedig mondj fel HongBinnál.
 - Mégsem vagy annyira rossz tanácsadó, mint hittem. Azért SeoNa kedvesebben mondta volna.
 - Inkább menjél, mielőtt adok egy tockost is - fenyegetett meg.
 - Na, ez SeoNás volt - nevettem el magam. - Köszönöm, TaeHyung.

35.rész - Truth or lies

/SeoNa pov/

 - Nem idevalósi vagy, ugye? - ugrottam egyet az ismeretlen kérdezőtől. Felnéztem a térképről, egy korombeli ázsiai fiú széles mosolyával találtam szembe magam. - Esetleg segítsek? Hova szeretnél menni? - koreaiul szólt hozzám, amitől megkönnyebbültem.

 - Öhm, nem tudom, igazából - sandítottam vissza a utcanevekre. - A hotelt keresem, ahol megszállok majd, de a telefonom lemerült, és nem emlékszem az utcanévre, ahova kéne mennem.
 - Mi lenne, ha abba a kávézóba feltöltenénk a mobilod, amíg megvárom a barátom? - az említett kávéház felé fordítottam fejem. Kicsit talán félve, de bólintottam ajánlatára. - Egyébként Jackson vagyok - nyújtotta felém kézfejét, amit akár egy bátortalan őzgida ráztam meg.

 - SeoNa - húztam erőltetett mosolyt arcomra.
 - Akkor menjünk - indult el a megfelelő irányba az egyik bőröndömet húzva maga után.
 - Ugye nem fogsz elrabolni vagy ilyesmi? - vettem kicsit viccesre a helyzetet.
 - Megtettem volna már, ha olyan lennék. Amúgy sem vagy az esetem - elnevette magát homlokráncolásomra. - Nehogy elvegyem az önbizalmad már - teljesen összezavart pár mondattal. - Úgy amúgy a lányokra értettem, nem konkrétan rád.
 - Oh... - talán ki is lehetett hallani a fogaskerekeim csikorgását, ahogy gondolkoztam. - Oh! - esett le nagy csörömpöléssel, hogy mire célzott, amit csak megmosolygott.
Mikor beléptünk a helyre, azonnal láttam, hogy eléggé máshogy néz ki, mint egy átlagos szöuli kávézó. A pulthoz fáradva kivártuk sorunkat, én egy cappuccinot, ő pedig egy jeges kávét kért. Italainkkal egy üres asztalhoz battyogtunk, ahol csatlakoztattam is a töltőmet a konnektorba. Amikor már eléggé feltöltött a telefonom, bekapcsoltam, és az üzeneteket kezdtem el böngészni.
 - Megvan az utca? - érdeklődött.
 - Azt írja, hogy a nyolcvanhatodik és a Lexington sarkán van a hotel - felnéztem Jacksonra, hátha jobban érti az útba igazítást, mint én.
 - Szerencsénk van - mosolyodott el. - Az itt van nem messze. Ha megvárjuk a Markiem, akkor elkísérünk oda. Nehogy eltévedj vagy elraboljanak - kuncogott magában, miközben kortyolt egyet kávéjából. - Egyébként mit keresel itt New Yorkban egyedül?
 - Egy munka miatt jöttem. Csak a leendő főnököm nem tudott elém jönni, így hát egymagam kellett volna megkeresnem a hotelt.
 - Milyen munkáról van szó, ha szabad kérdeznem? - kavarta meg italát.
 - A BBS Americánál leszek rádiós - ittam meg maradék kávémat is.
 - Ne szívass! Te vagy Nana? - bólintottam meglepve. - Hallottam a rádióban nem rég, hogy egy koreai lány lesz az új dj náluk, de nem hittem, hogy pont te vagy az, akit összeszedtem az utcáról.
 - Vicces - morogtam magam elé.
 - Akkor csak azért is hallgatni foglak - újabb Jackson féle mosolyt kaptam, mire egy szintén ázsiai fiú torpant meg asztalunk mellett. Az előttem ülő felpillantott az egyénre, és azonnal beljebb is csúszott a boxban. Gondoltam, ő lehet az a bizonyos 'Markie'. - Akkor bemutatom a barátomat, Mark Tuant. Mark, ő pedig itt SeoNa.

 - Te, Jackson, nem őt láttuk hétvégén Las Vegasban? - kikerekedett a szemem.
 - Tényleg! Most, hogy mondod - csapta össze tenyerét a felismerésre. - Onnan voltál még ismerős.
 - Biztos összekevertek valakivel - mentegetőztem.
 - Egy szőke koreai lányt, aki egy étterem falára hányt és a bandáját eléggé nehéz összekeverni Vegasban - üres bögrém fenekére pillantottam szégyenemben. - Amúgy hogy találtátok meg itt egymást?
 - El volt tévedve a lány - nevette el magát idegenvezetőm, miközben átkarolta párját vállánál. - Elkísérjük a hoteléig, mielőtt elkószál valahova megint?
 - Persze. De nem itt élsz? - megráztam a fejem. - Akkor állás miatt vagy itt, gondolom.
 - Ő Nana a BBS-től, Markie - súgta oda partnerének Jackson.
 - Valóban? Woah! Akkor üdv itt New Yorkban. Gondolom, maradsz még egy ideig - vigyorgott rám.
 - Igen... - sóhajtottam.
Egy tíz perc múlva, amikor már eléggé feltöltött telefonom, hogy a hotelig ne merüljön le, nekiindultunk utunknak, amit egyszerűbbnek éreztek taxival megtenni. Rutinosan leintettek egy sofőrt az utcán, majd bepattanva a járműbe, és megadva az indiai beütéses férfinak az úticélt, átcikáztunk seperc alatt a többi autó között a hotelig. Kiszedtük a cuccomat a csomagtartóból, kifizettük a taxist, aztán figyeltem, ahogy elhajt a sárga fémdarab. Megfordultam, felnéztem az öt emeletes hotelre, ezután a környező épületekre, hogy memorizáljam magamban a területet.
 - Akkor itt elválunk. Innen már menni fog, ugye? - rántott vissza bambulásomból Mark. - Megadom a telefonszámom, ha esetleg elvesznél megint, okés? - kivette kezemből telefonom, és új névjegyet hozott létre a neve alatt, végül visszatulajdonította nekem a készüléket. - Minden jót, és majd szólj melyik nap leszel már a rádióban hallható - mosolyogva integettek, míg én újra a hatalmas és modern épületre szegeztem tekintetem. A bőröndjeimet megfogva beléptem a hotel bejáratán, és a recepción parkoltam le. Angol tudásomnak hála be tudtam jelentkezni az én nevemre kiállított szobába, a négyszáztizenhatosba. A liftet becélozva manővereztem a vendégek között a csomagjaimmal. Beszállva a felvonóba, egymagam felmentem a negyedikre, a négyes gombot megnyomva. A megfelelő emeleti folyosót szelve kerestem a nekem kellő számot az ajtókon, mikor pedig végre meg is találtam, a szobakulcsommal - ami egy műanyag bevonatos kártya alakjában került a kezembe - benyitottam a hotelszobába. Az ajtó egy előtérbe nyílt, ahonnan további két ajtó is vezetett valahova két oldalamon. Beljebb tértem csomagjaimmal, hogy a bejáratot becsukhassam, aztán az előtérbe hagyva holmimat, tovább nézelődtem a hotelszobába. Az előtérből átléptem a nappaliba, modern és amerikai stílusú bútorzatok és díszítőelemek ékesítették a helyiséget. Ha jobbra néztem egy konyhasziget választott el magától a konyhától, ha pedig balra, egy nyitott ajtón keresztül láttam a fehér és kék témájú fürdőszoba egy részét. Ezek után pedig végre meg akartam tudni, hogy mi lehet a két zárt ajtó mögött. Ismét az előszobába vándoroltam, ekkor viszont már meghallottam valamit. Hangok szűrődtek ki a kék ajtó mögül. Valamiféle hangos zene szólt odabent. Benyitottam hirtelen, és egy magas fiú éppen egyfajta táncot lejtett magának a dalra. Összefontam karomat magam előtt, és a odasétálva a hifijéhez, kikapcsoltam az agyfúró zajt. A srác megdermedt feltett kezekkel, meglepett arckifejezéssel megfordult, aztán leengedte végre karjait, mikor meglátott.
 - Ki a franc vagy te? - kérdeztem először koreaiul, mert arcán láttam, hogy ázsiai volt. Nem válaszolt, ezért újra kérdeztem angolul is, de még ekkor sem reagált. Aztán kellett neki pár pillanat, amíg végre megszólalt angolul.
 - SeoNa esetleg? - bólintottam, aztán kezét nyújtotta felém. - Én Matthew vagyok.
 - Mit keresel a szobámban? - nem ráztam meg kezét, csak még feljebb szaladt szemöldököm homlokomon.
 - Hoon kért meg, hogy lakjak veled, hogy ne tévedj el, hogy odatalálj a rádióhoz, mert ő mégsem tud jönni - magyarázta.
 - Köszönöm, boldogulok egyedül is. Csak add meg a rádióállomás címét, és odatalálok én, hidd el - szarkasztikusan elhúztam számat.
 - Azt nem lehet! Hoon kirúgna, hogyha nem teszem azt, amit mond.
 - Ez viszont a te bajod - kivonultam a szobából, és épphogy elértem a nappaliig, amikor megfogta karomat. - Mit akarsz? - megfordultam, közben lehámoztam magamról karját.
 - Esküszöm, hogy nem fogok zavarni. Nem akarom, hogy kirúgjon. Nincs más munkám jelenleg, amiből megélnék. Kérlek... - felnéztem szemeibe. A régi én, aki még az egyetem előtt voltam, simán rácsapná az ajtót az arcára, viszont az új SeoNa, akit megváltoztatott TaeHyung és a szerelem, nem ezt cselekedte.
 - Jólvan! - engedtem le karjaim. - De semmi sem lesz köztünk. Ne merj a szobámba jönni, akármi is van. A fürdőszobát bezárom, amíg bent leszek, így meg ne próbálj, bejönni ilyenkor. Hallgathatsz zenét is, ha akarsz, viszont akkor találj valami zenének nevezhetőt is. Ha a hűtő kiürül, te vásárolsz - szögeztem le azonnal szabályokat. - Ja, és ne hozz fel senkit. Kinézem belőled.
 - Miért nem lehetne köztünk valami?
 - Mert... - Mondd ki, SeoNa. ,,Mert van férjem.". Rajta! Vagy legalább azt, hogy ,,Mert van barátom.". SeoNa! SeoNa! Mondj már valami értelemeset! - nem is ismerlek és nem igazán vagy az esetem.
 - Szóval nem azért, mert van vőlegényed?
 - Honnan veszed, hogy van? - rámutatott az ujjamon lévő gyűrűre. - Nem lehet gyűrűt hordani divatból? - Nagyszerű, SeoNa! Hazudsz arról, hogy van valakid egy ismeretlennek. - Én most megyek és akkor kicsomagolok.
 - A másik zárt ajtó a te szobád - biccentett az említett helység felé.
 - Köszönöm - bevonultam a csomagjaimmal, majd becsuktam magam mögött az ajtót. - Nagyon jó vagy, SeoNa! Most ismerted meg és már hazudsz neki. Mit mondana TaeHyung arra, hogy letagadtad őt? - suttogva veszekedtem magammal, nehogy meghallja Matthew odakint. Sóhajtottam egyet, és lerogytam az ágyamra. - Olyan hülye vagy...megártott az amerikai levegő?...
Kipakoltam holmimat a ruhásszekrénybe, illetve a polcokra, aztán a laptopommal az egyik sarokban elhelyezett fotelbe ültem. Fogalmam sem volt, hogy mennyi lehet az idő Szöulban, de megpróbáltam skypeon elérni férjemet. Hála istennek felvette a videóhívásomat.
 - Szia, Nana! Minden okés? - álmoskás fejjel köszönt.
 - Miért ennyire fáradt az arcod, Tae? Mennyi ott az idő?
 - Jelenleg hajnali fél egy. Megvártam, amíg hívsz. Minden rendben volt utazás közben? - mosolyodott el a legaranyosabb és legfáradtabb módon.
 - Persze. Itt vagyok a hotelszobámban, már kipakoltam. Figyelj, menj nyugodtan aludni, majd beszélünk máskor - ásított bele a kamerába eközben TaeHyung.
 - Nem, maradok. Legalább ha nem is élőben, így láthatlak, szóval nem megyek sehova. Képzeld, kaptam munkát egy közértben, így nyárra, és majd tanév közben hétvégékre is. Szóval, nem csak te fogsz pénzt keresni a háztartásban - viccelődött.
 - Kérsz valamit a boltból?! - szólt be az ajtón keresztül Matthew.
 - Ki volt ez?
 - A falszomszédom - hazudtam azonnal. - Először én is megijedtem, mert azt hittem, van valaki rajtam kívül a hotelszobában, de úgy tűnik csak vékonyak a falak. Nem tudom, hogy fogom ezt elviselni. Viszont úgy van a mondás, hogy vagy megszoksz vagy megszöksz, nem igaz? - nevettem el magam.
 - Így van - kis szünetet tartott. - SeoNa, nem baj, ha most már megyek aludni? Korán kell kelnem a munkába...
 - Semmi baj. Én mondtam, hogy menjél, nem? Jó éjszakát! Üdvözlöm a többieket.
 - Ha találkozom velük, átadom. Szép álmokat - mosolygott, majd eltűnt arca a képernyőmről. Lecsuktam laptopomom, azt ágyamra tettem, miközben kifelé haladtam a szobából. Kinyitottam az ajtót, Matthew pedig az ajtó melletti falrésznek dőlve várt arra, hogy feltűnjek a felület mögül.
 - Mit akarsz már megint?
 - Kivel beszélgettél?
 - Nem mindegy az neked? Mit akartál? - nyitottam kijebb a fehér fafelületet.
 - Elmegyek a közeli szupermarketbe pár dologért, nem jössz velem? - megráztam a fejem határozottan. - Utána sétálhatunk egyet a Central Parkban.
 - Azok után pedig békén fogsz hagyni?
 - Ki akarod deríteni?
 - Jólvan, legyen. Csak átöltözök előtte, mert egész buszút alatt ez volt rajtam, és elegem van ebből a pólóból. Várj meg lent, a hotel előtt.
 - Nem nézhetem végig?
 - Szerinted? - csuktam be ajtómat. Szekrényemhez battyogtam, az időjárás szerint kiválasztottam a fehér laza póló-farmer rövidnadrág együttest a tornacipőmmel megkoronázva, majd a kártyámat és telefonomat megfogva elhagytam a hotelszobát. A lifttel a földszintig utaztam, aztán a napsütésbe kilépve kerestem Matthew alakját. Nem messze a bejárattól fedeztem fel, ahogy egy parkoló matt fekete Camaronak támaszkodva várt engem. - Nem gondolod, hogy lenne pénzed lakásra, ha ezt eladnád? - léptem mellé.
 - Lehetséges, de akkor nem lenne mivel járnom munkába.
 - Úgy hívják, tömegközlekedés. Te is kipróbálhatnád néha - beszálltam az anyósülésre, majd vártam, hogy ő is ezt tegye, és elinduljunk.
A szupermarket felé vezető úton meg sem szólaltam, mert egyszerűen nem volt kedvem vele beszélgetni. Első ránézésre olyan srác volt, aki csupán mókából kedves a lányokkal, hogy megkaphassa őket az ágyban. Nekem pedig - igaz, hogy Szöulban, de - van férjem. És ha már muszáj elviselnem őt, együtt laknom vele, akkor meg kell utáltatnom magam vele, hogy hozzám se akarjon szólni.
 - Bejössz te is? - annyira elbambultam, hogy észre sem vettem, hogy leparkolt már. - Kell valami?
 - Csak azért megyek be, hogy el ne felejtsd azzal az okos fejeddel, hogy mit kértem - mintha dühös lennék, úgy csaptam be az anyós felőli ajtót.
 - Az ablakot azért nem kell kitörni - szólt utánam átmeneti lakótársam. - Van valami bajod? - sietett mellém, egy kosárral a kezében. A simán egy fejjel magasabb fiút sokan megnézték, és valószínűleg egy párnak hittek minket.
 - Ugyan semmi bajom sincs - kezdtem el nézelődni a polcokon. - Te fizetsz?
 - Miért? Van más választásom? Gondolom, pénzt sem hoztál magaddal - forgatta szemeit. - Mit akartál venni?
 - Van itt előre kipattogtatott popcorn? - már kicsit kedvesebben szóltam hozzá.
 - Két sorral arrébb vannak az ilyenek. Keress magadnak, én addig megyek a saját utamra - ekkor pedig elindult az ellentétes irányba, mint amerre én akartam, és vissza se nézett. Miért rossz érzés, hogy így beszélek vele? TaeHyung, miért kellett ennyire kedvessé tenni engem? Két sorral arrébb valóban megtaláltam a popcornt, ezért el is indultam a pénztárok felé, hátha ott rálelek Matthewra. Egy pár perc ácsorgás után a rágógumik mellett, végre megérkezett mellém lakótársam. A terveim szerint valami olyasmit mondtam volna neki, hogy ,,Mi tartott eddig?" vagy ,,Hol a francba jártál?" és ezt mind valami éles hangnemmel, de végül nem ez jött ki először valamiért.
 - Megtaláltál mindent, ami neked kellett? - koreaiul böktem ki az első mondatom felé, a lehető legkedvesebb hangomon, mire enyhén elmosolyodva bólintott, aztán kivette kezemből a popcornt, és beállt a kosarával együtt a sorba. Battyogtam utána szó nélkül, utána ugyanúgy egy hang nélkül szálltam be a kocsiba is. A vett dolgokat hátra rakta az ülésre, majd beült a kormány mögé.
 - Mehetünk akkor a parkba? - bólintottam, aztán el is suhantunk a szupermarket előtti parkolóból. Szinte ugyanúgy nézett ki minden utca, minden épület, egyedül a tejszínhab jellegű felhők tűntek ki a városból. Addig merengtem ismét, hogy a sofőr már leparkolt, és ki is szállt a járműből. Arra eszméltem csupán, hogy az anyósülés felőli ablakot kívülről megkopogtatja. - Hozd a popcornodat is - hátranyúltam a szatyorban lévő rágcsálnivalóért, majd kipattantam a járműből. Miután lakótársam bezárta autóját, elkezdtünk sétálni a parkban. Én magamhoz ölelve a popcornt nézelődtem ide-oda szótlanul, míg nyakibláb mellettem sétált. - Hány éves vagy? - szólalt meg a semmiből.
 - Milyen kérdés ez? Egy nőt soha ne kérdezz a koráról.
 - Akkor inkább csendben sétálnál? Én csak érdeklődtem - vont vállat.
 - Huszonkettő leszek kevesebb, mint két hét múlva.
 - Addig lehet el is dől, hogy felköszöntelek-e vagy nem.
 - Igazából szívesebben tölteném otthon a barátaimmal és a családommal a szülinapom, de a munka miatt biztosan nem mehetek haza. Már hiányoznak, pedig még el se telt egy hét - lenéztem cipőmre.
 - Most éreztem egész nap először, hogy őszintén beszélsz hozzám - felnéztem rá, mire elmosolyodott. - Oh, üljünk le oda - úgy rohant egy szabad helyre a tisztáson, mintha helyfoglalót játszottunk volna. Leterített egy plédet a fűre, amit észre se vettem, hogy a kezében tart, majd letelepedtünk a puha anyagra. - Kérdezhetek még rólad? - bólintottam. - Van testvéred?
 - Miért? Hogyha velem nem jön össze semmi, akkor menj a testvéremhez? - felhúztam szemöldököm.
 - Jó ötlet, de nem. Egyszer olvastam, hogy általában máshogy viselkednek az emberek attól függően, hogy van-e testvérük. Szerintem neked nincs testvéred, igaz?
 - Igaz - helyeslően bólintottam.
 - Megmondtam én.
 - Te nem válaszolsz a saját kérdéseidre?
 - Huszonégy vagyok és nincs testvérem. Így elég jó, felség? - bólogattam nevetve. - Állj így meg! - éppen tarkómnál lévő hajam akartam lesimítani, amit a szellő elkezdett volna felemelni, mikor megállította kezem mozdulatát. - Hunyd le a szemeid is - azt tettem, amit kért. - Oké, nyisd ki - mikor felnyitottam pilláim, ott voltam a telefonja képernyőjén egy fénykép formájában.
 - Ilyen jó a háttér mögöttem? - néztem hátra egy pillanatra. - Nagyon jó lett. Átküldöd majd? Az első képem a Central Parkban - mosolyodtam el tovább vizsgálva a készült képet.
 - Mondták már, hogy szép vagy? - fejemet enyhén mozdítottam csak feljebb, tekintetem emeltem inkább rá. Egy apró mosoly csücsült szája szélén, ahogy engem figyelt szótlanul.

34.rész - Space between us

/SeoNa pov/

Lassan nyitogattam a szemeim, a fejfájásom azonnal jelentkezett is, miközben emlékképek ugrottak fel az előző éjszakából.
A magassarkúmmal a kezemben táncolok. Valami fekete parókás férfi beszél hozzám. Rókázok egyet valami épület előtt.
Kinyújtóztam a plafon felé kezeimmel, mikor felfedeztem egy másmilyen kinézetű gyűrűt ujjamon. Hirtelen felültem, kócos hajamat arrébb pakoltam, hogy ne lógjon arcomba, közben az ékszert néztem. Magam mellé pillantottam, TaeHyung még békésen aludt. A földön elheverve feküdtek a többiek, kivéve Kookot, kezeik és lábaik keresztbe-kasul egymáson, valószínűleg az este jól alakult annak ellenére, hogy nem emlékeztem rá. Ami miatt aggódni kezdtem igazán, hogy a vőlegényem kezén is hasonló gyűrű volt, mint az enyémen, de nem is láttam még soha. Akaratlanul is elordítottam magam, mire mindenki felkapta fejét még mélyeket pislogva.

 - Mondjátok el, mi történt, légyszíves. Aki emlékszik valamire, az mondjon valamit, kérlek - néztem körbe a nyomott és másnapos arcokon.

 - Jó reggelt - lépett be az ajtón nyúzottan a hiányzó emberünk, kezében valószínűleg kávét kavargatva. - Csináltam mindenkinek kávét, azok után, hogy végig néztem, amit tegnap műveltünk.

Mind kimentünk a nappaliba, ahol leültünk, valaki a kanapéra, valaki biztonságosabbnak érezte a padlót, JungKook addig csatlakoztatta a kameráját a beépített plazmatévéhez. Rengeteg nevetés volt a felvételen, és sok ital, rengeteg ital. Aztán jött az a rész, ami megmagyarázta az én és a mellettem ülő kezén lévő gyűrűket.

 - A Las Vegasban köttetett házasságok is valódiak, nem? - dörzsölte meg szemét HaNeul.

 - Miért nem állított meg valamelyikőtök minket? - döntöttem a háttámlának a fejem kétségbeesetten. - Apámnak mit mondok majd, ha hazamentünk? Ja, amúgy, apa, Las Vegasban már össze is házasodtam TaeHyunggal, ezt kellene?

 - Megoldjuk, SeoNa - nyugtatott meg YoonGi.
A videófelvétel további részleteiből kiderült, hogy JiMin és HoSeok körülbelül húsz percet a börtönben töltöttek a kápolna falára való vizelésért, amíg ki nem fizettük a bírságot kettőjükre. Én valóban odarókáztam egy épület mellé, valami étteremnek látszott a rázkódó videón.
Mind fejünket fogtuk, hogy miket műveltünk, de meg is köszöntük JiYeon lovagjának, hogy felvette az egészet, mert legalább megtudtuk másnap reggel, amire nem is emlékeztünk.

A fiúk, TaeHyung kivételével, egymást támogatva, elmentek keresni egy élelmiszerboltot, hogy vegyenek valami reggelit, mert úgy tűnt, hogy páran, ha ittasak, esznek, így reggelre ki is ürült a telepakolt minibár. A lányok pedig a fürdőszobába fáradtak, hogy lemossák elkenődött sminkjüket. TaeHyung mellettem maradt a kanapén, mikor pedig kicsit lehiggadtam vállára döntöttem fejem.

 - Mit kellene csinálnunk, Tae? - vettem kezét ölembe, gyűrűjét kezdtem elemezni.

 - Ne hordjuk. És egyébként tudod, hányan házasodtak össze itt részegen? Biztosan van valami megoldás.

 - Tegnap előtt kérted meg a kezem, ma reggel meg arra kelek, hogy házasok vagyunk - nevettem el magam egy kicsit a helyzet iróniáján.

 - Mi lenne, ha kipróbálnánk, milyen a házasélet? - mosolyodott el, mikor ránéztem.

 - Inkább menj, mosd meg a fogad, miután kijöttek a lányok. Érzem a tegnapi italadagod egészét.

 - Akkor velem jöhetsz majd - mosolyodott el. - YoonGi, le fogja harapni a fejem, ha nem vigyázok rád ilyen helyzetben - felálltunk a kanapéról, mikor a fürdő felszabadult, és megmostunk fogainkat.

Pár órával később, délután egy környékén, amikor már mindenki kicsit túllépett a másnaposságán, és ettünk már eleget, hogy felszívja a maradék alkoholt gyomrainkban, elkezdtünk összepakolni. Viszont a repülőig volt még idő, így elmentünk kicsit sétálni a környéken. A Nap szikrázóan sütött, de a szél tavasziasan lengte körbe a fák lombjait, ezért nem volt füllesztő meleg. Lassan battyogtunk csomagjainkkal - persze, én még a hotelben hagytam sajátjaimat - az utcán. És bár azt kívánhattam volna, hogy sétáljunk el a végtelenbe, mind, együtt. Nem törődve azzal, hogy kinek mi a kötelessége. TaeHyung boldogan lóbálta kezeinket, miközben nézelődött. Minél több időt töltöttem velük, annál nehezebb volt elszakadni tőlük.

Elsétáltunk a repülőtérig, hogy azzal is teljen az idő, majd ott már alig kellett várni, hogy a négy órási járatra fel is szállhassanak, és visszautazzanak Szöulba.

 - Megleszel? - fogtam meg férjem kezeit, mire bólintott mosolyogva. - Meg ne merj csalni, mert tudom, hol laksz! - próbáltam nevetéssel elfojtani a könnyeimet.

 - Eszemben sincs - átölelt szorosan. - Te meg ne szedj össze semmilyen amerikai fazont, amíg távol vagy, oké? - dünnyögött fülembe.

 - Pedig épp azt akartam - kuncogtam mellkasába, majd eltávolodtam tőle. - Köszönöm, hogy megszerveztétek ezt az utat. Nagyon hiányozni fogtok egy évig, de ígérem, soha nem felejtelek el titeket.
 - Egy csoportos ölelést mindenki el tudna viselni? - lépett kicsit arrébb a bőröndjétől szét tárt karokkal. A fiúk persze kevésbé akarták, de a kedvemért egy hatalmas ölelést kaptam tőlük.
 - Be kell szállnunk - szólalt meg HaNeul, fülelve, amit éppen bejelentettek . Ekkor átölelt párom, szorosan, búcsúzóul. - TaeHyung, jössz?
 - Megyek, megyek - leengedte karjait, de kezemet megfogta még. - Biztos ezt akarod? - bólogattam válaszul. - Rendben, akkor mi megyünk. Ha hazajönnél, csak szólj, és itt termek - elengedte kézfejem, majd távolodni kezdett.
 - Viszlát egy időre. Egyikőtök se bukjon meg, oké? - csomagját húzva, elfordult, de azonnal meg is torpant, ott hagyta minden cuccát a srácok mellett, és hozzám rohant egy utolsó csókra. Talán az volt egyszerre a legédesebb és a legszenvedélyesebb csók, amit valaha is adott. Aztán eltávolodott újra szó nélkül, mosolyogva integetett, ahogy sétáltak egyre messzebb tőlem.
 - Ne nézz így JungKook! - morgott JiYeon elég hangosan ahhoz, hogy még meghalljam. - Te is ezt csináltad volna, nem?!
Ekkor egy vastag üvegen keresztül figyeltem, amíg felszáll a fehér fém madár, ami barátaimat visszavitte országunkba. Kicsit elkeseredtem, persze, mikor eltűnt a gép a felhők közt, de tudtam, hogy egy év múlva újra láthatom őket élőben, és ez is fogja bennem tartani a lelket addig.

Ezek után a vasárnap délutánom, illetve kora estém, abból telt, hogy összeszedjem a holmim a hotelből, és Las Vegasból New Yorkba utazzak, és a távolsági buszt választottam, hogy az út alatt eleget tudjak gondolkodni.

Két bőröndömmel, és a hátizsákommal indultam el a metróaluljáróba, amivel eljuthattam a buszpályaudvarra. Felszálltam a megfelelő irányba tartó szerelvényre, majd helyet foglaltam a félig üres metrón.
 - Hova megy ennyi cuccal? - szólt hozzám koreaiul egy fiatal lány meglepetésemre.
 - Oh...a buszpályaudvarra - mosolyogtam rá. - Ha nem haragszol meg, te pedig úgy nézel ki, mint aki menekül - figyeltem meg a szeme alatti karikáit és hegeket karján.
 - A valóság elől, tulajdonképpen. Egyébként AhReum vagyok - nyújtotta kezét kedves mosollyal, de kicsit hamisnak tűnt.

 - SeoNa - mutatkoztam be én is, majd ráztam meg kezét. - Szép neved van amúgy. Nem vagy egy kicsit fiatal? Hol vannak a szüleid?
 - Otthon, Osanban. Nem rég meghalt egy rokonom, és hazamentek, hogy leróják a tiszteletüket. Egyébként nem vagyok annyival fiatalabb szerintem. Tizenkilenc vagyok - nevette el magát.
 - És te azért nem mentél velük, mert...?
 - Nem is ismertem. Különben is jobb, ha inkább távol vagyok tőlük. Néha igazán ki tudnak készíteni a szüleim, meg a kisöcsém.
 - AhReum, hidd el, később meg fogod bánni, hogy nem töltöttél velük elég időt. Mióta anyukám meghalt, rájöttem, hogy tényleg többet kellett volna otthon lennem, mint császkálni inkább. Most pedig ezt az időszakot is megbánom majd, hogy távol vagyok a családomtól, de hát munka az munka. Kérlek, ne szúrd el az életedet, rendben? - bólintott egyet beleegyezően.
 - Oh! - nézett fel, mikor megállt a metró. - Itt kell leszállnom! Örültem, SeoNa, hogy megismertelek - sietett ki a szerelvényből, mielőtt még becsapódtak volna az ajtók.

Nekem viszont a végállomásig kellett mennem, így hát elüldögéltem ott, zenét hallgatva a folyamatosan zakatoló metrón. Bár közben rájöttem, hogy Amerika - legalábbis Las Vegas - teljesen más népesség összetétellel rendelkezik, mint Szöul. Hát még, ha arról beszélünk, hogyan is öltöznek fel fényes nappal a népek. Bizony, néhány dolgot meg is bántam, hogy megláttam.

Végre a végállomás következett, és a csomagjaimat a mozgólépcsőre való felbiggyesztés, illetve leszedése után meg is találtam nem sokára a buszt, ami New Yorkba ment. Táskáimat bepakoltam a busz csomagtartójába, amint odafértem, majd felszálltam a járműre, és az előre megvásárolt jegyemet felmutatva elfoglaltam egy szabad helyet az ablak mellett.

Továbbra is azzal ütöttem el az időt, hogy zenét hallgattam, vagy firkálgattam egy jegyzetfüzetbe, amit a kis hátizsákomban felhoztam magammal a buszra, vagy egyszerűen csak vizslattam a nyári természetet, ami mellett elsuhantunk. Ahogy haladtunk városról városra, Amerika ezer arcát mutatta meg nekem. Voltak kevésbé gazdag környékek, mégis bennük is volt valami különleges. Elsőként Denverben pihent meg a busz egy pár órára, amíg az utasok vissza nem tértek a benzinkúti kisboltból a szükséges dolgok megvásárolása után. Én csak egy üdvözlőkártyát vettem egy pofás 'DENVER' felirattal.

Mikor pedig tovább haladtunk, és a legközelebbi megállóhoz, pihenőponthoz, Kansas Cityhez értünk, már rég besötétedett, így a benzinkúton és a vasútállomáson kivűl, amiket a környékbeli villanyoszlopok világítottak be, nem igazán láthatott mást az ember. Ez alkalommal is ugyanúgy vettem egy üdvözlőkártyát a város nevével, meg egy flakon vizet, és egy zacskó amerikai márkás chipset. Aztán visszaszállva a buszra, nem sokáig tartott, hogy elszenderedjek a csendes sötétségben. Álmomban már vissza is mentem Szöulba, a barátaimmal és a családommal voltam otthon. Nevettünk, és nem is aggódtam semmi miatt, mert tényleg boldog voltam velük. Aztán hirtelen fehér lett minden körülöttem, minden és mindenki eltűnt, erre riadtam fel. Mikor kinyitottam a szemem, valamiféle visszatükröződött fény szinte elvakított, ezért kicsit feljebb ültem, és azonnal jelentkezett, hogy igen fura pózban aludhattam, mert a nyakam minden mozdulatomnál begörcsölt.
Ezért próbáltam minél kevesebb mozgással ülni a helyemen, míg meg nem álltunk Louisvilleben - persze a mellettem ülő mogorva amerikai nő nem igazán tolerálta, hogy nekem fáj valamim. Vettem szokásosan egy üdvözlőkártyát, és angol tudásomnak hála megkérdeztem, hogy mit ajánl a nyakamra. Hál'istennek a nyakpárnákra mutatott a segítőkész férfi a pult mögül, és nem valami drága krémet akart rásózni személyemre, aki jelenleg egy szőke, látszólag naív túrista volt az ismeretlen városkában. Az újdonságaimmal visszaszálltam a helyemre, amit nem nagyon szívelt a nő, aki elmélyülve fejtette volna keresztrejtvényét. Amint helyet foglaltam, nyakpárnámat felcsatoltam, és már sokkal kényelmesebben telt az utazásom hátralévő része.
Miközben áthaladtunk valahol Nyugat-Virginián, megálltunk egy Morgantown nevű kisebb városkában tankolni, és sofőrt cserélni, de nekem ezúttal nem volt kedvem leszállni - aminek a hölgy örült is -, így zenét hallgatva lapozgattam a galériámban. Ekkor pedig találtam egy képet, melyet még ittas állapotomban készíthettem magamról és a kis csapatról. Elmosolyodtam a kép láttán, és könnyem is majdnem kiszökött közben. Mobilnetem segítségével, elküldtem interneten keresztül a srácoknak, akikről fogalmam sincs hol járnak éppen. Feltehetőleg az időzónák közötti eltolódás lesz a legnagyobb ellenségem az egy év alatt.


/TaeHyung pov/

Kedden délelőtt telefonom hangos pittyegésére keltem. Mikor kezembe vettem a készüléket, láttam, hogy SeoNa egy csoportot hozott létre a neten, melybe beletette tízünket, akik Vegasban voltunk, és egy képet küldött, melyen mi szerepeltünk, nem éppen józanul. Sóhajtottam, ahogy lezároltam a mobilom, és magam mellé dobtam az ágyra, ahol Nanának kellett volna aludnia, és morognia kellett volna, hogy megdobtam a telefonnal. Lábaimat leengedtem a padlóra. Az ablakon keresztül betörő napsugarak elnyúlva a padlón éppen addig értek, ahova tettem lábfejem. Hagytam egy kicsit, hogy a sárga fény felmelegítse kellemesen bőrömet, majd elindultam a konyhába. Egy átlagos reggelen a tűzhely mellett állt volna feleségem, hogy a kedvencemet készítse reggelire, de nem volt ott. Vagy talán a fürdőszobába lett volna, hogy megmossa arcát, és egy laza kontyba kösse haját, amit én annyira szeretek piszkálni a fején, de mikor neki döntöttem fejem a helyiség ajtófélfájának, és körbenéztem, ott sem találtam nyomát. Megmostam arcomat, egy ideig figyeltem magam a mosdókagyló feletti tükörben, ahogy csorogtak lefelé államig a vízcseppek, majd egy törölközővel letöröltem őket. Azt visszatéve helyére kibattyogtam a nappaliba, ahol talán még mindig találnék egy-két popcorn darabot a kanapé alá beesve, azok után, hogy hányszor felborította SeoNa a tálat. Lehuppantam a bútorra, körbefordítottam fejem, és szinte minden a páromra emlékeztetett, aki ki tudja Amerika éppen melyik utcáját, vagy városát járja. Hogyan fogom kibírni ezt az egy évet?


/SeoNa pov/

New York előtt még Philadelphiában állt meg a busz egy pihenőre. A telefonom térképén nézve már nem voltunk messze, így felvettem a kapcsolatot jövőbeli főnökömmel, de addig leszálltam a buszról, nehogy véletlenül is zavarjam székszomszédom.
 - Ah, SeoNa! Már vártam a hívását - köszöntött Hoon telefonon keresztül.
 - Öhm. Hosszabbnak ígérkezett az út, így csak kedd dél környékén érek New Yorkba.
 - Semmi gond. Nekem is közbe jött egy üzleti ügy, szóval nem tudom körbevezetni, ezért magától kellene odatalálnia a szállodához, ahol megszáll majd. Elküldöm üzenetben a szálloda nevét és címét, a szoba meg az ön nevére van íratva. Szerdán pedig reggel nyolckor lent a bejárat előtt találkozzunk és elviszem a BBS épületéhez - hadarta. - Addig is ne tévedjen el New Yorkban.
 - Rendben, viszlát! - nem sokra rá, miközben visszaszálltam a buszra, érkezett is a sms, hogy hova kell mennem.
Mivel Morgantown óta csak aludtam, több órán keresztül, ezért New Yorkig már egy szemhunyásnyit sem aludtam. Így láthattam ismét, hogy akár egy városon belül is mennyit változhat a környék gazdagsága.
A busz valahol a nagy alma központjában állt meg, és amikor leszálltam a járműről, magamhoz vettem csomagjaimat, akkor gondolta úgy magában a telefonom, hogy feladja a szolgálatot és kikapcsol. Szóval a totál ismeretlen környéken valahol keresnem kellett egy boltot, mely térképeket is árult. Szerencsémre New Yorkban elég sok a turista ahhoz, hogy több ilyet is találjak. Bár a helyzetemen még ekkor sem segített, mivel a cím, ahova mennem kellett volna, is a telefonomban volt. Megvettem a térképet, és próbáltam egy hangzásra ismerős nevet keresni rajta. Átböngésztem minden utca nevet, nézegettem fel róla, hogy vajon én, hol állhatok egyáltalán, de nem bírtam eligazodni.

 - Nem idevalósi vagy, ugye? - összerezzentem az ismeretlen hangtól, mely hirtelen megszólalt megszólalt mellettem.

33.rész - One last time (+16)

/SeoNa pov/

Ott álltam több száz szempár előtt. JungKook eközben kamerájával a reakciómat vette, és előttem féltérdre ereszkedve várta a válaszom a férfi, akit szeretek. Felhúztam egyik szemöldököm, hogy elrejtsem a belül már fangörcsölő lány énem - hiszen egy lány csak örül annak, ha megkérik a kezét -, hogy ne azt lássa, hogy ilyen könnyedén igent mondok.

 - Apámmal már beszéltél? - fontam össze karjaim magam előtt a hatás kedvéért, de a mosolyom már nem tudtam elrejteni.

 - Áldását adta ránk - halk kuncogást hallatott a lányok egy része.

 - És a bátyám helyett bátyám is? - pillantottam a laptop mögött álldogáló YoonGira, mire szinte minden jelenlévő ugyanúgy a fiúra sandított félszemmel.

 - Ha már eddig kibírtátok egymást, nem tehetek semmit - szólt bele a mikrofonba megvonva vállát.

 - Basszus! - elvigyorodtam. - Akkor csak igent kell mondanom? - sóhajtottam leengedve karjaim. - A válaszom igen, te bolond, kelj már fel végre! - húztam pólójánál fogva, és csókoltam meg, mire a tömeg tapsolásba és ujjongásba kezdett. Eltávolodva kicsit számtól felhúzta a gyűrűt ujjamra, majd két tenyerével közrefogta arcomat egy újabb csókot adva ajkaimra.
 - Akkor a Trouble utolsó dalaként és az újdonsült jegyespár tiszteletére szóljon a 'Listen'. Jó szünetet mindenkinek! - ekkor pedig felzendült az említett lassú dal a hozzáillő rock betétjével, mire mindenki megfeledkezett rólunk, legtöbben párjaikat vonták egy ölelésbe, a többiek pedig utoljára meglátogatták a bárpultot. TaeHyung szemébe néztem, és karjaimat vállára tettem, majd összekulcsoltam ujjaimat, ő pedig automatikusan átkarolt derekamnál.
 - Akkor most a királynőd vagyok? - kérdeztem pont olyan hangerőn, hogy csak ő hallja a dallam mellett, válaszul pedig bólintott elmosolyodva. - Akkor te vagy a királyom - ismét beleegyezően bólintott egyet. - És hogy fogod irányítani a királyságot nélkülem?
 - Meg fogom oldani, ne aggódj - Valójában nem is azért aggódtam, hogy mit fog csinálni egész nyáron, amikor még tanulnia sem igazán kell, nélkülem. Inkább azon kattogtam, hogy én mihez kezdek majd egymagam a nagy almában. Viszont ahogy felnéztem vőlegényem íriszeibe, mosolyra húztam számat, és el is felejtettem egy darabig mindent, ami miatt forogtak a fogaskerekeim odabent a koponyámban.


/NamJoon pov/

Nana barátjának leánykérése után mindenki elmerengett a távolba az utolsó dal alatt, mintha csak előre akarnák látni, mi történik velük, hogy vajon lesz-e nekik is ilyen élményük a jövőben. Még SunYoung is a bárpultra könyökölve nézelődött, elbambult a diáktengert nézve.
 - Khm, khm... - köszörültem meg torkom direkt, és elég hangosan, hogy meghallja, de még mindig elmerengve nézett ki fejéből. Ezért oldalba böktem könyökömmel közelebb lépve hozzá, amire végre felfigyelt, és rám pillantott, amitől hirtelen bent is maradt a mondanivalóm, mikor a fénycsóva megcsillant szemében. - Nézd! - biccentettem Miss Choi és Mr. Kim felé, akik az ajtónál csevegtek vigyorogva, mikor már összeszedtem a szavakat a földről, amiket a szépsége lökött ki számból. - Szerintem összejöttek. Nem úgy néznek ki?
 - De, valószínű, hogy megtalálták a közös hangot. Legalább nyáron sem fognak unatkozni - fordította feléjük fejét.
 - És én lehetnék a te nyári elfoglaltságod? - felém kapta tekintetét, amibe mélyen belenéztem. - Lennél a barátnőm, SunYoung?
 - Öhm... - forgatta szemeit, gondoltam, hogy egy normális választ keresett. Addig, amíg olyan hangokat adott ki, mint egy mindjárt bekrepáló számítógép, töltöttem kettőnknek egy-egy sojut felespoharakba.
 - Mi lenne, ha válaszadás helyett csupán innánk az első napunkra együtt? - az italra pillantott, amit felé nyújtottam. - Addig kell ezt itt tartanom, amíg nem a második napunkat kell ünnepelni? - halványan elmosolyodott, majd elvette tőlem a kis üveg felest. - Az első napra? - tartottam felé a saját italomat egy koccintás reményében, ami egyféle megerősítésként szolgált nekem. Az a halvány mosoly kiszélesedett egy vigyorrá és egy apró nevetést is hallatott, aztán összeérintette a poharainkat, amitől felvidultam, de próbáltam visszafogni örömöm, így elfordulva ittam meg a sojum. Köszönöm, TaeHyung, erőt adtál, hogy kimondjam ezeket a szavakat.


/SeoNa pov/

Amikor vége lett a Trouble-nek, a diákok megindultak a saját tempójukban kifelé, valaki baráti támogatással, valaki anélkül. Én meg elkezdtem összeszedni a felszerelésemet, hogy minél előbb hazamehessek jómagam is, bár boldog voltam ott és akkor. A srácok még maradtak segíteni nekem összepakolni, és valahogy arcukon és az összenézéseikből úgy tűnt, hogy nem csak a leánykérést rejtegették előlem, tervezgették a hátam mögött.
 - Nana, tudod, mire gondoltunk? - vette ki a kezemből a kötegnyi kábelt JiYeon.
 - Már alig vártam, hogy valaki végre megszólaljon - jegyeztem meg szarkasztikus hanglejtéssel.
 - Eljegyzési partinak, mi lenne, ha elmennék a hétvégén Las Vegasba mind? Mindenki hozza a párját, és elbúcsúztatunk téged hivatalosan - körülnéztem a többieken, és ahogy gondoltam, már nélkülem megbeszélték az egészet. - Holnap kora délután indul a repülőnk - fűzte még hozzá a lány.
 - Szóval nem is lett volna választásom igazából, hogy menni akarok-e vagy nem - csuktam le laptopom, és mélyesztettem bele a laptoptáskába.
 - De megkérdeztelek, nem igaz? - vigyorodott el. - HaNeul szervezte meg számunkra ilyen hamar. Annak a lánynak vannak ám kapcsolatai - csodálkozott el, miközben tovább pakolászott.

Amint befejeztük a rendrakást, mindenki ment a saját utjaira. Szétválásunk előtt pedig megbeszéltük, hogy délután egykor találkozunk a Gimpon reptéren a bejárat előtt.
TaeHyunggal hazamentünk, én bevonultam a hálószobába és magamra csuktam az ajtót, hogy felhívjam az amerikai férfit az állás miatt. Tárcsáztam a kis névjegykártyáról a telefonszámot, majd fülemhez emeltem a készüléket.
 - Jó estét, Lee Hoon! Kim SeoNa vagyok. Az állás miatt hívom.
 - Oh, SeoNa! Mondja a válaszát - kedves hangon szólt bele a telefonba.
 - Elfogadom a lehetőséged - sóhajtottam. - Holnap utazom Las Vegasba a hétvégére, és aztán már kezdhetek is, ha akarja.
 - Ne legyen túlbuzgó azért. Hétfőn csak utazzon New Yorkba, és keressen meg engem, aztán még elhelyezkedik, megismeri a környéket. Rendben? Addig is jó mulatást Vegasban - és ezután megszakította a vonalat. Elvettem fülemtől mobilomat, és az ölembe eresztettem kezemet a képernyőt nézve. Ekkor TaeHyung benyitott és lehuppant mellém az ágyra. Vállára hajtottam fejem, és beszívtam finom illatát.
 - Holnap délelőtt elvinnél apuhoz, hogy elköszönjek? - hümmögött egyet válaszul. - Köszönöm - fújtam ki levegőmet egy sóhaj formájában.

Az nap maradék részében bepakoltunk az útra, én pedig a plusz dolgokat, amikre szükségem lehet New Yorkban. Én végül két bőröndbe és egy hátizsákba fértem el, vőlegényem egy darab nagyobb sporttáskájával szemben.
Lerogytam az ágyra a csomagjainkat nézve. Egy kicsit el is szomorodtam.
 - Akkor ez most az utolsó éjszakám itt? - szinte úgy éreztem magam, mint aki szakítani akar. - El kell búcsúznom egy időre ettől a helytől, ahol mindent ismerek? - barátom leült mellém.
 - Gyorsan eltelik az az idő, Nana - Én is remélem.

Másnap, ahogy kértem, Tae elvitt szülőmhöz délelőtt, hogy tőle is elbúcsúzhassak. Az ott létünk alatt végig mosolygott, amit jó volt látni, azok után, hogy anya elhunyt. Megígérte nekem, hogy ilyen is marad, HongJoo pedig vele fog maradni egy ideig, nehogy depresszióba essen a gyász miatt, amitől persze megkönnyebbültem. Be is jelentettük édesapámnak, hogy megkérte a kezem az oldalamon lévő személy. Az arca pedig még jobban felderült, amitől szám széle inkább lefelé konyult, mert itt kell hagynom annyi mindent. Még el sem mentem, máris honvágyam volt.
Nagynéném felhívott az emeletre, hogy négyszemközt beszéljen velem. Bementünk a szobámba, és levett valamit a polcomról, amíg én behajtottam az ajtót.
 - Ez anyukádé volt - adta át a nyakláncot. - Én tettem ide a temetés után, anyukád azt akarta, hogy a tied legyen - megnéztem a kezemben tartott ezüst nyakláncot, melyen egy ezüst földgömb lógott. - Mindig is azt akarta, hogyha majd egyszer nagy leszel beutazod a világot, csak soha nem bírt elengedni úgy igazán.
 - Köszönöm, HongJoo, hog ezt odaadtad - segített feltenni nyakamba, majd megöleltem. - Vigyázz, kérlek, apura.
 - Úgy lesz.
Visszamentünk a ház férfiaihoz a nappaliba, még kicsit beszélgettünk a munkámról, az eljegyzésről, és arról, hogy édesapám mennyire is büszke rám. Aztán elindultunk vissza a lakásunkra, hogy letegyük a kocsit, hogy ne kelljen senkinek sem visszavinnie hozzánk, és ezért taxiba tettük csomagjainkat, és el is indultunk a Gimpon repülőtérre, ahonnan kettőkor indult is a gépünk egyenesen Las Vegasba.
A többiek ott vártak már a bejárat előtt, ahova megbeszéltük a találkát, és velünk együtt teljes lett a tizes létszám. HaNeul elintézte mindenkinek az útlevelet és a repjegyeket is, így semmiért se kellett aggódnunk. Tényleg hihetetlenek ennek a lánynak a kapcsolatai. Kint szórakoztunk, nevetgéltünk a friss levegőn, míg nem volt annyi az idő, hogy felszállhassunk járatunkra.
Már a kapunál álldogáltunk, és vártuk, hogy mi is sorra kerüljünk, amikor jött egy sms-em. HongBintől jött.
 - Kitettelek a csapatból, mert anyád nem ezt akarta volna. Sok szerencsét Amerikában, SeoNa! - elmosolyodtam, aztán válaszoltam neki egy 'Köszönöm'-mel, végül visszatettem zsebembe a készüléket.
A repülőre csupán telefonom, laptopom, a fejhallgatóm, és a nyakpárnámat vittem fel. És mint, ahogy hivatásom is kimondja, zenét csináltam a tizenegyórás repülőút alatt. Míg a többiek vagy filmeztek, vagy aludtak, vagy simán játszottak telefonjukon, vagy ahogy én is néha szünetképpen, bámultam a felhőket, amik mellett elhaladtunk. Az első repülőutam volt, mégsem féltem, sőt, még élveztem is. Bár azokat a pillanatokat nem, amikor a mellett ülő TaeHyung dobálta magát, a helyét keresve, hogy hogyan tudna elaludni. Egyszer meguntam, és inkább odaadtam neki nyakpárnám, azután úgy aludt, mint a tej.
Az utazás alatt összehoztam két számot is, melyet talán az elsők között fogok leadni a BBS Americában, mivel amint beléptünk Amerika légterébe, megcsapott valahogy az amerikai slágerek szele, és ez ihlette a két zenét.

A landolásunk Nevada államban is simán ment, a táskáinkat, bőröndjeinket begyűjtve pedig elindultunk kifelé. Közben pedig bárhova is nézett az ember, az alkalmazottak köszöntöttek minket Las Vegasban. Feliratok mindenhol, habár még csak a reptéren jártunk. Kint a hatalmas bejárat előtt egy fekete limuzin várakozott, ami csak szintén tükrözte a város fényét.
 - Valaki tudja mennyi itt az idő? - szólalt fel hangosan HoSeok.
 - Tíz harminckilenc - válaszolt JungKook, aki csak felnézett reptér bejárata mellett lévő nagy órára.
 - És pont időben vagyunk - jelentette ki HaNeul megigazítva színes nyári ruháját. - Beszállás! - kiáltotta el magát, mire elindult a hosszú jármű felé. - Mire vártok még? - nézett körbe rajtunk. A fiúk szinte rohantak a limuzinhoz, és bedobták annak csomagtartójába a táskáikat, majd el is tűntek az autóban.
 - Köszönöm, hogy én is jöhettem, SeoNa - lépett mellém HyeRan. - Mégsem olyan rossz, hogy megismertelek - mosolyodott el.
Mindenki bepattant a fekete járműbe, majd szép angol kiejtéssel jelezte HaNeul a sofőrnek, hogy indulhatunk. A tizenhat személyes limuzinban bőven elfértünk, és jól is szórakoztunk.
 - Tudjátok, hogy mi a legjobb abban, ha egy nagy céget örökölsz a szüleidtől, és majdnem hozzámész egy másik gazdag sarjhoz? - szakította félbe beszélgetéseinket YoonGi oldalbordája. - Hogy felejthetetlenné lehet tenni egy kis pénzzel a dolgokat. Szóval költsünk, amennyit akarunk, mivel én és TaeHyung apja is támogatjuk ezt az utat - ujjongásba törtek ki a srácok, amitől meg is ijedtem hirtelen. Aztán megszólalt a férfi a kormány mögött, majd leparkolt. Ahogy bepattogtunk a kocsiba, úgy pattogtunk ki is, akár a rossz bolhák. - Kedves barátaim! Ez itt a Caesars Palace. Itt fogunk megszállni utazásunk alatt. Fogjuk a cuccainkat, és rohamozzuk meg a szobánkat - ezt kimondta, és úgy is tettünk, ahogy mondta. A hatalmas fehér épületmonstrumba belépve ismét elragadott minket az a fényűzés, ami a várost jellemezte. Mindenhol fények, márványszobrok, virágdíszek, aranyozott szegélyek. Elképesztő egy látvány volt.
HaNeul elintézte a bejelentkezést, majd elindultunk a lifttel a negyedikre - még a lift éleiben is aranyozott csíkok húzódtak végig.
 - Ki hiszi el, hogy kézenállásban sétálok majd be az ajtón? - jelentkezett HoSeok, akit már így is eléggé megváltoztatott az amerikai levegő.
 - Százat rá, hogy nem megy - kontrázott rá JiMin.
 - Tartom - szólalt meg EunJung a fiúra nézve.
Ahogy felértünk a szobánk elé, HoSeok elkezdett bemelegíteni, előre engedett mindenkit a belépéssel, aztán amikor már JungKook is készen állt a kamerájával, eljött az igazság pillanata. Kézre állt, rendesen tartotta azt, majd elindult előre, és sikerült neki. Belépkedett kezein, akárcsak a lábain szokta. Leengedte lábait, és újra talpain állt. Kicsit vöröslött arca a fejébe tódult vértől, de megérte neki bizonyítani.
 - Akkor kérem a pénzeket azoktól, akik nem hittek bennem - sétált hozzánk, mire EunJung megcsókolta őt a semmiből. Nagyokat pislogtam, akárcsak az aranyhal a zacskóban, és a többiek is követték példámat. Aztán, mikor végre elszakadt a lány a fiú szájától HoSeok próbálta elemezni a helyzetet. - JiMin? Hol a pénzem?
 - És ő?
 - A pénzemet, JiMin - rendezték a tartózást, aztán elindultunk felfedezni a hatalmas hotelszobát. Ledőltem a nappaliban fekvő kanapéra, ami egyből a kedvenc tárgyammá vált a helyiségben.
 - Gyerekek! Ez a fürdőszoba hatalmas! - JiYeon jelentkezett a fürdőből, közben lehunytam szememet.
 - Enyém ez az ágy! - a hallott hangokból leszűrtem, hogy JiMinékkel és YoonGiékkal kell osztoznunk Taevel a hálószobán.
 - Puha az ágyunk - emelte fel lábaimat, majd ült le, és végül tette ölébe lábaim vőlegényem.
 - Kérdezhetek valamit? - nyitottam ki szemeim ránézve, mire bólintott. - Előttem már voltál együtt lánnyal?
 - Dehogyis! - láttam szemeiben, hogy hazudik, szája szélén pedig a vigyort, ami csak megerősítette ezt. Felhúztam szemöldököm. - Na, jó! Eggyel - még magasabbra tettem félszemöldököm. - Volt néhány, na.
 - Nekem nem tudsz hazudni. Látom, ha nem az igazat mondod - sóhajtva lehunytam ismét szemeimet. - Egyébként meg azért kérdeztem, mert neked, ha van fekvőfelület, már az jár az eszedben.
 - Nem igaz! - mentegetőzött, mire egyik szememet kinyitottam, és a combomon pihenő kezére pillantottam. - Ez nem azt jelenti, hogy arra is gondolok. Na, de, jó, most már igen, mert te mondtad. Különben én ártatlan vagyok. Te rontottál el.
 - És ez nem jó? - dünnyögtem pilláim pihentetve, mire a válasz csak csend volt. - Na ugye.
Miután mind körbe jártuk a kapott hotelszobánkat, és kellőképpen kifosztottuk a minibárt, leültünk pár órára a nappaliba, hogy jobban megismerjük egymást. Keresztbe mentek a kérdések egyesek múltjairól, hogy mit tervezünk a jövőben, mit fogunk csinálni az egyetem után, és ekkor elmerengtem az új állásomon. Viszont JiYeon oldalba bökött, így visszatértem közéjük lelkileg is.
 - SeoNa! Már akartam kérdezni - irányította azonnal felém a témát JiMin. - Honnan ismered HyeRant? - összenéztem az említett lánnyal.
 - Hát az úgy volt, hogy ő a szomszédom. Mármint volt, amíg el nem költöztem TaeHyunghoz. És... - körbenéztem a srácokon, majd visszatért a pillantásom a lányra. - egy darabig a barátnőm is volt - meghökkent arcokat kaptam válaszul.
 - Szóval ő az exed?
 - Valahogy úgy, de mi lenne, ha most mindenki felöltözne szépen, és elmennénk egyet inni, ha már Vegasban vagyunk - sikeresen el tudtam terelni a figyelmet a témáról, és kinyíltak a bőröndök, repültek kifelé a ruhaötletek.
Én lettem kész legelőbb, egy fekete, térd alá érő egyberuhában ücsörögtem a kanapén, mely szatén anyagból készült, derekánál pedig egy csipkés öv karcsúsított, és mivel ehhez a szereléshez nem igazán illett a tornacipő, elhoztam magammal az egyetlen fekete magassarkúmat hozzá. A lányok lassúságára viszont számíthattam volna. Ott üldögéltem a fiúkkal, akik kicsípték magukat, mind ingben, míg kint már lassan lement a nap is. Viszont, amikor kijöttek végre a hölgyek a szobáikból, illetve a fürdőszobából, úgy tűnt, hogy valóban össze vannak rakva. Talán túlságosan is. A párok egymást karöltve haladtak ki a hotelszobánkból - HoSeok és EunJung nem igazán közeledtek egymáshoz még, főleg a csók után elég kínos volt köztünk a levegő.

Amint lement a Nap, csak akkor kelt igazán életre Las Vegas. Fiatalok szabadultak ki az éjszakába, akárcsak mi. Vadulni akartak egyet a nyár kezdetére. Mi igazából engem búcsúztattunk, de jól esett volna az a bizonyos megőrülés egy este erejéig.
Nem messze a Caeserstől, annak szomszédságában találtunk is egy jó hangulatú szórakozó helyet. A 'The Maffia' felirat világított a bejárata felett vörösen, egészen a bárpultig pedig egy vörösszőnyeg vezetett. A hely félhomályban burkolózott, de a szintén vérvörös fénycsóvák kiegészítették ezt, hogy a hangulat tökéletes legyen.
 - Nem fáj a lábad? - hajolt fülemhez vőlegényem, mire megráztam fejem.
 - Fizetem az első kört! - battyogott HaNeul a bárpulthoz, és kikért mind a tizünknek valami erőset, és még annyi kört rendelt ebből, hogy a következő és egyben utolsó emlékem, hogy egy fekete parókás fazon beszélt hozzám.