1.rész - New life

/SeoNa pov/

Szombat, a rádiós napom. A szüleim tudta nélkül elmentem Szöulba YoonGival, a BBS épületéhez délelőtt tizenegykor. Csupán hetente utaztam a motorján, mint második utas, de mindig hányingerem lett, amikor lekászálódtam a járműről. Viszont egy alkalmat oda-vissza kibír a gyomrom egy héten.
Mindenkit üdvözöltem megszokottan, ahogy haladtunk felfelé a második emeletre. Felvettem a rádiós nevemmel ellátott fejhallgatót, majd a szőkeség, ahogy szokta, ha van ideje, szintén leült az egyik székbe. A mikrofon felé fordultam és elkezdtem a műsort pontban délben, közben a mellettem levő gépen megnyitottam a lejátszási listákat.

 - Hello, Hello, itt van Nana ideje a BBS-en, az első órában szokásosan a kéréseiteknek megfelelően teszek be zenéket. A telefonszámot tudjátok, hívjatok bátran - amint a beharangozó mondataimat elmondtam a telefon azonnal csörögni kezdett. A hallgatók tömege kérte sorra a kisebb, nagyobb slágereket. Amíg egy éppen a lejátszóban volt, addig a következőket állítottam sorba. Egyaránt koreai, japán, kínai és amerikai dallamok is felcsendültek fél óra alatt a kérések szerint. YoonGi látta rajtam, hogy kezd melegem lenni, ezért egy kis szellő reményében kinyitotta a kétszárnyas ablakot, majd összefogta a hajamat egy hajgumival, amíg én vezettem a műsort. Rámosolyogtam köszönetképpen, ő pedig biccentett egyet. Nélküle nem ment volna eddig semmi az életemben szerintem. Kicsivel később megapadt a kérések száma, de nem vészesen, csupán a telefon nem akart felgyulladni a túlterheltségtől, viszont akkor egy fiú hívta fel a rádiót. - Hello, Hello, itt Nana, milyen zenét szeretnél hallgatni? Adásban vagy.

 - Ajánlj valamit egy friss egyetemistának - mély hangja volt, de mégis fiatalnak hangzó, viszont a beszéde csalódottnak hatott számomra.

 - Akkor küldöm neked a 'The 7th Sense' című számot, és hogy mindenki egy kicsit pörgősebb szombat elé nézzen, akár a munkahelyen vagytok, akár otthon lazultok - be is tettem az említett számot, majd a nyakamba tettem a fejhallgatót mialatt lekapcsoltam a mikrofont. - Ez miért nem megy nekem ugyanígy a valóéletben? - néztem YoonGira, aki éppen egy müzliszeletet fogyasztott. - Nem is ismerem azokat, akikkel itt beszélek, de még is rendesen tudok velük beszélni. Viszont szemtől szemben mindenki irritálóvá válik egy szinten.

 - Az egyetemen változtathatsz ezen - húzta félmosolyra száját. - Várod már nem igaz?

 - Kevesebb időm lesz itt, de mondhatni igen. YoonGi-ah, megígéred, hogy jó lesz? - nyújtottam felé kisujjam.

 - Jobb lesz, mint hitted volna - gurult elém, majd kisujjesküt fogadott nekem. Visszatértem a mikrofonhoz és folytattam. Amint elérte a mutató az egyes számot az óraszámlapon a saját zenéimet kezdtem játszani, amiket én alkottam vagy régebben vagy ott és akkor. Amikor jó hangulat áradt a helyiségben sokkal gyorsabban telt az idő és általában az egész épület arra a két órára, amíg én leledzettem a székemben, zengett a zenémtől, a folyosókon felszerelt hangszóróknak hála.

Amint letelt a műsoridőm elbúcsúztam a hallgatóságtól, majd elhagytam a szobát. A telefonomat kihúzva a zsebemből megnéztem a híváslistám, majd visszahelyeztem ugyanoda, amikor egy nem fogadott hívás sem szerepelt rajta.

YoonGi hazavitt a szokásos útvonalon, majd elköszöntünk egymástól, hogy ő tovább mehessen a dolgára. Felbaktattam a fehér árnyalatú házhoz, majd tovább a szobámig, ahol ledőltem az ágyamra, mint valami homokzsák, és ahogy tenni szoktam, ezúttal is a fejhallgatómat feltettem a fejemre és a több, mint négyszáz különböző számot tartalmazó lejátszási listára nyomtam rá a telefonom kijelzőjén. Aztán csak lehunytam lassan pilláim és elmélkedtem a napon és jövőn, a szeptemberi kezdésen éber aggyal.

/TaeHyung pov/

Tegnap óta ki sem mozdultam a szobámból, a szüleim már kopogtak legalább tízszer a fafelületen, ami megakadályozta, hogy bejöjjenek. Egyetlen elfoglaltságom a rádióállomások hallgatása volt odabent. Váltogattam a frekvenciákat, mikor egy lány hangja csendült fel a fülhallgatómban, kedves hangon szólt az emberekhez, akik hallgatták őt. Nem ez volt az első, hogy az ő műsorát hallgattam.
Úgy döntöttem hát én is kérek egy dalt, ezért betelefonáltam.
 - Hello, Hello, itt Nana, milyen zenét szeretnél hallgatni? Adásban vagy.
 - Ajánlj valamit egy friss egyetemistának - ja, és egy olyan embernek, aki nem szereti a családját, ahova beszületett. Ezt viszont nem tettem hozzá. Egy kellemesen ritmusos zenét kapcsolt be, amit addig nem is ismertem, de megkedveltem azonnal. Viszont, mivel nem társaságban élvezhettem a lüktetést, ezért csupán az egyetemen agyaltam. Mindig, minden helyen valami problémája volt minimum egy embernek velem, a viselkedésemmel. Sehol sem tudtam megfelelni az összes jelenlévőnek. Így lesz ez az egyetemen is, de egyet megígérek magamnak, az én apám nem Kim TaeIl.
A csajozós pasi szerepét fogom magamra ölteni, mert abba még nem kötöttek bele. Viszont nem áll szándékomban az egész kampusz lányseregét megszerezni magamnak. Nem is fogom...


Eljött ez is, augusztus utolsó hétvégéje. Holnap beköltözöm a kollégiumba és végre talán lehet egy olyan hely, ahol nem a szüleim a szüleim.

 - TaeHyung! Gyere vacsorázni - ordított fel anyám a földszintről. Megfogtam magam és ezúttal tényleg velük ettem meg a vacsorám, nem csak felvittem a szobámba. Nagyot mosolygott apám is, mikor helyet foglaltam a hat személyes asztal egyik székén. - HyeLin nagyon finom ételt főzött nekünk, egyél csak nyugodtan - ült le velem szembe anyám.

 - Fiam, nem tudunk elkísérni téged az egyetemre holnap, mivel fontos üzleti tárgyalás lesz, de sok sikert - kezdett bele ételébe apám.

 - Ahogy szokott lenni - mormogtam az orrom alá halkan, mivel szüleim soha semmilyen eseményre nem jöttek el, akár fellépés, akár csupán egy szülői. Azt még nem is kérdeztem, hogy egyáltalán akartak-e engem gyereknek. - Megleszek - rágtam meg a falat húst, amit a házvezetőnő készített. Igen, mert anyám nem tudna főzni hármunkra, végül is. Fizessünk még egy nőnek, hogy takarítson, csináljon ételt.

 - Pakolj be majd minden fontosat - mondták a magukét, amíg én a saját tempómban elfogyasztottam a tál meleg ételt.

 - Köszönöm, finom volt, sziasztok, jó éjt! Még pakolnom kell - indultam meg a szobámba anyum monológja közben. Bezártam magam mögött az ajtómat, elővettem a bőröndjeimet, amiket a nyaralások alkalmával vettek nekem szüleim, aztán telepakoltam őket ruhákkal, meg a szükséges dolgaimmal. Ekkor ráakadtam egy dobozra, amelyek az általam készített képeket tartalmazták. Pár éve még nagyon szerettem fotókat készíteni a családi nyaralásokon, ezek kerültek elő. Egyesével megnézegettem újra őket és dobáltam a fehér plédemmel letakart ágyra.

Szép emlékek kerültek elő ismét, amiket akkor még általánosnak vettem, hogy megtörténnek. Most pedig olyan ritkák, mint a fehér holló az égen.

A képek között eltöltöttem pár órát, majd a régi, antik hatású dobozt, teli a fotókkal, elhelyeztem az egyik bőröndömben a ruhák alatt. Legalább a jó emlékeket magammal viszem. Bepakoltam néhány apróságot még egy hátizsákomba, aztán levetettem a testem az ágyba a párnáim közé. Nagyokat szusszanva bámultam a plafont és a rajta táncoló fényeket, amiket az ablakom alatt elhaladó kocsik lámpája hagyott maga után vagy éppen azok árnyéka, ami megtörte az utcalámpák fényözönjét.

A hajnali órákban is jelentek meg árnyékok a fehér felületen, innen láthattam, a főváros sosem alszik. Ezt csupán akkor vettem észre, mikor én sem alszom túl sokat, ekkor én is kaptam az élő város cselekményeiből.

/SeoNa pov/

A szobámban szedtem össze a cuccaimat a kisebb, nagyobb táskákba, mert holnap már a kollégisták táborát fogom szaporítani, amikor édesanyám nyitott be. Nagyon gyorsan elröppent a nyár.

 - SeoNa, gyere, kész a vacsi - a kedvesen csengő hangja mindig melegséggel töltött el, még annak ellenére is, hogy sokat veszekedtünk miattam, főleg az azonos nem iránti vonzódásom volt a téma ilyenkor.

 - Mindjárt megyek, csak ezt még elteszem - néztem rá mosolyogva, majd még az ágyamra kipakolt holmikat is a táskába süllyesztettem, aztán a komódom tetején megütötte a szememet egy nyaklánc, amit HyeRan adott nekem ajándékba. Törtem a fejem, hogy eltegyem-e magamhoz, de fejben elhatároztam. Nem. Ez itt marad a múltammal együtt. Leszánkáztam a konyhába, ahol az édes illatok szállingóztak körülöttünk. Leültem a saját székembe a négy személyes ebédlőasztalhoz, majd a csengetésre édesanyám ugrott is, aztán a helyiségbe már YoonGival tért vissza. - Hogy kerülsz ide, YoonGi-ah? - kérdeztem meglepve, miközben leült mellém.

 - Elengedtek a szüleim vacsorázni hozzátok, ha nem baj - pillantott anyumra.

 - Dehogy baj. Jó étvágyat! - mosolyogva ült le édesapám mellé, majd beszélgetések közepette fogyasztottuk el étkünket. Amikor befejeztük a vacsorát, YoonGi távozni akart, el is kísértem a bejáratig.

 - Hogy-hogy nem zavarta a szüleidet, hogy átjöttél? - érdeklődtem még az elköszönés előtt.

 - Már kis srác voltam és eljárkáltam mindenhova, így ismertem meg rengeteg embert, akinek a barátait is szép lassan megismertem, szóval így nagyon sok kapcsolatom van, amivel elintézhetek, amit csak akarok, például a te műsorodat - halkította le a mondata végét. - A szüleim soha sem féltetek, hogy rossz bandába kerülök. Úgy voltak vele, hogy ők jól felneveltek, ha innentől én rossz társasághoz csapódok az nem az ő hibájuk lesz, de ezeket biztos említettem már - vonta meg a vállát.

 - Az őseidről sosem beszélsz nekem, pedig elég régóta ismerjük egymást.

 - Nana, holnap találkozunk reggel, rendben? Jó éjszakát, ne izgulj túl sokat - integetett már hátrálva, amint sétált egyre távolabb a háztól. Mosolyogva csuktam be a tölgyfából kifaragott ajtót. Visszatértem a konyhába, hogy édesanyámnak segíthessek eltakarítani a koszos edényeket.

 - Anya, téged miért zavar annyira, hogy a lányokat szeretem? - letöröltem egy konyharuhával az asztalt, míg anyum a nagy lábast áztatta be, de közben a szám önálló életre kelt. - Nem teszek ezzel semmi rosszat - érveltem tovább.

 - Elég legyen, Kim SeoNa! - mordult fel, majd megtörölve a kezét kiviharzott a helyiségből. A kezeim között szorongattam a színes konyharuhát, a sírás szélén álltam már az idegességtől. Soha nem adott még erre rendes választ. Mindig a vallással jön. Kifújtam a levegőt, vele az engem őrlő idegesség nagy részét is. A szobám rejtekében gondolkoztam tovább anyám hülye válaszain, amiket az ilyesfajta kérdéseimre kaptam válaszul, amiknek igazából semmi értelmük sem volt.

Nagyon gyorsan hajnalodott, én meg csupán pár órás alvással ültem fel a kocsink platójára a csomagok közé a kora reggeli órákban, majd YoonGi is felpattant mellém. Napszemüvegem alól pislogtam a szőkeségre, kivételes alkalom volt, hogy őt frissebbnek láttam, mint magamat reggel a tükörben.

 - SeoHyun, drágám, biztos nem jössz? - hallottam meg szüleim beszélgetését a bejárattól.

 - Nem, dolgom van még itthon, vidd el a fiatalokat nyugodtan - simogatta meg apám vállát édesanyám és meglengette felénk a karját köszönésnek szánva. Ezek után lehunytam a szemem, aztán le is gördült a jármű a felhajtóról. Imádtam mindig is, mikor a hajamat a szél járta át, de közben meg a nap sütötte az arcom.

 - Mit érzel, milyen lesz az egyetem, Nana? - a menetszél miatt kevésbé viszont mégis értettem YoonGi mondatát.

 - Új - néztem rá, majd a vállára döntöttem a fejem és úgy szundikáltam el. Alvás közben nem tudtam felmérni, pontosan mennyi idő telt el, de legalább egy óra múlva felrázott a szőkeség egy megérkeztünk mondattal. Leugrottam a kocsiról, majd a táskáimat is magamhoz vettem. - YoonGi, biztos másik helyre kell mennünk, menj csak, én még beszélek apuval - húztam mosolyra a számat. Bólintott, aztán egy öleléssel egybe kötve léptem édesapám elé.

 - Legyél jó - szorított magához, majd kisebb szünet után folytatta mondandóját. - Majd írj valamit, hogy ment, meg ilyesmi. Puszil gondolom téged anyád is - beült az autóba. - Szia, drágám, legyél jó! - integetett, miközben elhajtott az egyetem területéről. Tudom, hogy nem nagyon érzelmes típus, megértem, hogy nem maradt annyit.

Felnéztem a két kőből készült ívre, amelyek a főbejáratot szegélyezték. Mondható izgalomnak, amit éreztem akkor, de inkább kisebb idegesség ült rám. Álltam egy helyben, mikor hátulról valaki belém jött.
 - Nem tudsz vigyázni? - mordultam fel azonnal, majd egy barna hajú fiú, álmoskás tekintettel nézett vissza rám.
 - Miért állsz meg az út közepén, ha már itt tartunk? - kérdezett vissza lekezelően, viszont azonnal megakadt a fülem a hangján, ami ismerős volt. Válasz nélkül hagytam és el is indultam befelé. Egy kedves kampuszvezető eligazított, hogy hova is kell mennem. Egy fehér ajtó előtt kötöttem ki, körülöttem a folyosón ki-be járkáltak a szobákból, nevetgéltek, de az az ajtó meg sem mozdult, ami előtt ácsorogtam. Benyitottam, odabent egy hosszú barna hajú lány rendezkedett.


/SeoHyun pov/

 - Az én lányom nem lesz többé leszbikus az egyszer biztos - mérgelődtem magamban, aztán kopogtattak is nem sokkal miután a férjem elvitte a lányom és YoonGit az egyetemre. - HongJoo, végre. Bármibe is kerül, tedd meg ezt nekem - elvigyorodott, majd a konyhába tessékeltem. - Bármit odaadok, de a lányom többé ne legyen leszbikus - elővette a szárított növényeit és egyéb, felismerhetetlen dolgot a táskájából. - SeoNa legyen normális, aki a fiúkat szereti.
 - Ne mondj többet - tette fel tenyerét, hogy hallgassak el és ezek után elkezdett magának mormogni valamit. - A lányod heteró lesz, de mint mindig, most is kell valamit cserébe adnod, ez pedig csupán annyi lesz, hogy egy hazug fiú lesz a szíve választottja, aki megváltoztatja őt gyökerestül - szórt még valamit a keverékébe, aztán egy jó nagy levegővétele után újabb kopogás hallatszott az ajtón.