PROLÓGUS

/SeoNa pov/

Betöltöttem huszonegyedik életévemet, mint minden június tizenkilencedikén, most is öregedtem egy évet. Nagyot viszont nem tudtam ünnepelni, mivel pont otthon töltöttem a napom, a kertvároskában, ahol éltem, ami pedig jó messze fekszik bármilyen szórakozási lehetőségtől. Viszont minden hétvégén feljártam a fővárosba, Szöulba, mivel egy rádióállomásnál, a BBS-nél, volt hivatalos, egyéni műsoridőm, amiért fizetést is kaptam, mert YoonGinak hála és az ő kapcsolatainak szert tettem erre a munkára, persze erről szüleim nem tudtak.
Már általános iskola óta ismerjük egymást, barátok vagyunk és segítjük egymást YoonGival. Ő feledtette mindig el velem az édesanyám által bennem gyártott frusztrációt, mert ő soha nem tudták elfogadni, hogy milyen is vagyok. Ő volt az, aki az engem piszkáló lány hajába a világ legnagyobb rágóját ragasztotta. Aztán meg nyugodt szívvel és mosolyogva nyújtott át neki egy ollót. Szép emlékek.

Édesanyám tulajdonképpen a vallása miatt eltaszított magától egyre jobban mondván, ő nem ilyen lányt nevelt fel. Anyám pedig a tipikus kertvárosi vallásos asszony tökéletes képét festette magára az idők során, aki ezt nem engedhette meg a lányának.

Ezért is töltöttem több időt édesapámmal mialatt felnőttem. Végül is vele könnyebben tudtam figyelni a női formákat a platós kocsink hátuljáról, mikor a fővárosba furikáztunk. A platón utazás volt a legszebb emlékeim egyike és ő nem bánta, hogy a lánya leszbikus.

Az a nap is úgy kezdődött, mint minden péntekem itthon a nyáron, de utána más lett minden, az volt a döntő pont. A fordulat, melyet minden történetben egyszer el kell sütni.
A kocsink hátulján ültem, szokásosan, miközben apám elől vezetett hazafelé a szupermarketből. Szőkés hajtincseim szálltak a szélben, az arcomat simogatták. Aztán felgördültünk a garázs elé, apám kipattant a kocsiból és egyenest bement a házba a szatyrokkal. Szokásosan hagyott kicsit napozni még kint. Napszemüveget viseltem így még kellemesebb volt süttetni arcom és engedni, hogy a kellemes napsugarak cirógassák a bőröm.

Aztán kinyitottam szememet pár perc múlva, körbenéztem, éppen a szomszédlány, HyeRan vitte ki a szemetet, akit tulajdonképpen én tettem olyanná, amilyen én is volnék. Azok a régi bulik. Leugrottam a platóról, a lány odarohant hozzám, a nyakamba ugorva.

 - A szüleim nem engednek át hozzád, büntetést is kiróttak nekem - suttogta.

 - Költözz el, ha folyamatosan büntetést adnak az őseid - néztem rá napszemüvegem alól.

 - Még nem tehetem, csak a télen leszek tizennyolc - vágott kétségbeesett fejet.

 - Fejezd be ezt a hisztit, HyeRan - csaptam feszes fenekére. - Eredj befelé - kacsintottam rá szemüvegem letolva. Kacarászva beszaladt, majd én is benyitottam házunkba. Anyám főztjének illata szállingózott már az előszobában is, ezért a helyiség felé vettem az irányt a gyomrom szavára.

 - SeoNa, nézd meg, hogy jötte-e leveled, ott vannak a pulton - érzékelte belépésemet édesanyám.

Keresni kezdtem egy, a nevemmel ellátott borítékot a kupacban, majd hevesebben kezdett verni szívem, mikor megláttam az áhított egyetem nevét rajta. Kinyitottam azt, mint valami őrült. Olvastam a sorok között és meg is változott az életem.

 - Felvettek - suttogtam. - Anya, felvettek az egyetemre - mondtam ki hangosan és határozottan, de magam sem hittem el.

 - Gratulálok! - megtörölte kezét a konyharuhába, majd átölelt szorosan. - Apádnak is mondd majd és felhívhatod YoonGit is. Kérdezd meg tőle, ha már ott vagy az ő eredményét is - tért vissza a főzéshez. Az előszobába visszatérve pont édesapámba ütköztem, akivel közöltem is a jó hírt, szinte kivirult az arca a dologtól. Aztán kicsit ott hagytam örömködni őket, hogy az egyik legjobb barátommal is megünnepeljem a levélben álló sorokat.
Meg is beszéltem YoonGival egy találkát a szokásos kis kávézónkban útközben. Nem messze a házunktól állt a sarkon elég régóta, nem túl puccos, de mivel az egyetlen jó hely volt a kertvárosban, nem volt más választani való és jó pár éve ott találkozunk. Az épület előtt várakoztam rá, aztán meg is láttam az utcán befordulni a frissen fényezett motorjával, leparkolt előttem, lepattant a járműről, beletúrt szőke hajába, amit a szél szétfújt, majd átölelt.

 - Na, mesélj, Nana - szokásosan az általa kitalált becézéssel kezdte, majd megindultunk befelé. Leültünk a törzshelyünkre, a kávézóban lágy zene szólt a háttérben, a kinti meleghez képest pedig hüvős volt odabent. YoonGi jelzett a pultosnak, akit mindketten ismertünk, mivel legalább tíz éve ott dolgozott, ő bólintott mosolyogva és pár perc múlva az italunk előttünk termett.

 - Felvettek az egyetemre - kortyoltam bele kávémba. - Szeptembertől el is kezdem az évet.

 - Gratulálok neked! - ült vigyor az arcára, amint ő is beleivott italába. - Kollégista leszel?

 - Igen, mert túl messze van, hogy haza járjak minden nap onnan. De YoonGi-ah, téged felvettek?

 - Hát miért ne vettek volna? Az ég sem akarja, hogy ne védjen meg valaki az egyetemen is - nevette el magát. - Viszont SeoNa, elfogod mondani, hogy a lányokat szereted? - vette halkabbra ezúttal hangvételét. - Mert az egyetemeken, főleg oda ahova mi megyünk nem nagyon szívelik a dolgot. Tanuló volt ott az egyik ismerősöm - magyarázta tovább. - Nem szabad, hogy megtudják, legyél kicsit heteró a suliban, rendben, Nana? - húzta el a száját.

 - Remélem, megéri eljátszani - sóhajtottam. - Viszont nem akarom, hogy kiutáljanak ezért, úgyhogy muszáj lesz - mosolyra húztam a számat. Meg kell játszanom magam. Hazudnom kell. Úgy érzem, hogy nem lesz ennek jó vége... - Amúgy még mindig rágófüggő vagy? - folytattam a társalgást kicsit elnevetve magam.


/TaeHyung pov/

A barátaimmal való találkozás után mentem hazafelé. Útközben legalább négyszer hívott anyám, de nem vettem fel a készüléket. A házunk elé kanyarodva láttam a hívófélt trappolni a kertben elég mérgesen. A szokásos lenéző arckifejezésem vettem magamra a boldog helyett, ami a haverokkal eltöltött idő miatt jött ki rajtam.

 - Miért nem veszed fel a telefonod, Kim TaeHyung? - onnan tudtam, hogy valóban ideges, hogy csakis akkor hívott a teljes nevemen. - Mindegy is - haladtunk befelé a házba. - Leveled jött a Dankookról. Felvettek - lelkesedett fel hangneme.
 - Nem az én neve volt ráírva, anya? - fordultam vissza az első lépcsőfokon állva.
 - De a tiéd volt - átnyújtotta a levelet tartalmazó borítékot.
 - Miért nem tudod tisztelni az ember privát szféráját? Bár megszokhattam volna, mert ez nem az első. Felmentem a szobámba - a lépcsőket szelve eljutottam a szobámig az emeleten, bezártam magam után az ajtót. Ledőltem a falhoz tolt ágyamra, ami besüppedt súlyom alatt. Sapkámat magam mellé helyeztem, barnás hajamat pedig kicsit összekócoltam, hogy ne legyen túl lelapult. Aztán a kezembe vettem a hófehér borítékot. Az írást tartalmazó papírokat kihúztam belőle és ahogyan már anyám le is lőtte a poént, felvettek.
Tényleg ide szerettem volna menni, de tudom, ha nem azok a szüleim akik, én az életben be nem léphetek az egyetem kapuján. Megint jöhet egy időszak, amikor hazudoznom kell, mivel utáltam mindig is, ha a vagyonos szüleim miatt kedveltek meg bárhol. A híres, Kim TaeIl fiát mindenki valamiért szívesen megismerte volna kiskorom óta. Ezért inkább nem mondok semmit a szüleimről szeptembertől. Mindenkinek jobb lesz így, főleg nekem, aki egy egész évig nem fog a szüleivel érintkezni a kollégiumra fogván.
Bámultam a plafonom, előre eltervezgettem, hogy mit mondok, ha a szüleim kerülnek témába. Ügyvédek. Az apám irodai munkás, az anyám meg munkanélküli. Mindketten bérgyilkosok. Ezzel túl messzire mennék, elkalandoztam.