/SeoNa pov/
Odakint már szürkület volt, mikor visszatértünk az egyetem területére. Megálltam a hatalmas boltívvel szemben, lenéztem az alattam elterülő járdára, amit mindennap lesöpört egy kedves kinézetű egyetemi alkalmazott egy régi, már szinte elhasznált seprűvel.
- Itt jöttél nekem - felemeltem tekintetem rá pillantva, majd elfordítottam fejemet, ekkor egy személy körvonalazódott a messzi sötétben. - Ez... - próbáltam kivenni az arcát, viszont elég volt alakját és idomait látnom, hogy tudjam, ki is az. - HyeRan? - elindultam felé, ekkor pedig egy pofon csattant jobb arcomon.
- SeoNa, mégis miért nem mondtad, hogy hol vagy? - azonnal felemelt hangon szólalt meg. - Miért nem üzentél? Miért nem vetted fel a telefont nekem? Te változtattál ilyenné, amilyen vagyok, és még annyira sem méltattál, hogy elköszönj mielőtt ide jöttél volna. Még el sem mondtad a nyár folyamán, hogy amúgy egyetemre mész. Ennyit jelentettem neked? Úgy tudom, hogy több volt köztünk - hadarta hadonászva és nem is tudtam leállítani.
- HyeRan, nézd-
- Nem, nem akarok összeveszni, csak kifejezetten csalódtam benned és a köztünk fennálló kapcsolatban. Félreértettelek, úgy látom, de mégis ki az a fiú, akivel itt ácsorogsz idekint? Csaknem már van is valakid? - biccentett az ácsorgó alakra.
- Csupán az osztálytársam, TaeHyung - fordítottam felé a fejem.
- Had beszéljek vele, kérlek - jeleztem az illetőnek, aki mellénk is fáradt, én pedig odébb álltam, viszont még úgy is hallottam beszélgetésüket. - Vigyázz rá - sóhajtott HyeRan. - Én már nem akarom folytatni úgy, hogy később is a szemembe hazudjon. Tudod, soha nem tudtam mi a szerelem, amíg nem jött ő. Azonban nagyon kis dolog választja el a barátságot és a szerelmet, a csók. Ha elcsattan egy csók két ember között, az már soha sem lesz ugyanaz, mint előtte volt, viszont vigyázz ezzel.
- HyeRan, ugye? - bólintott. - Mondd el nekem. SeoNa a lányok iránt vonzódik? Amit mondtál, arra enged következtetni.
- Nem látok a fejébe, de látom, megváltozott. Sőt, nem is vagyok vak és láttam, hogyan nézett rád. Sok sikert vele, áldásom rátok, TaeHyung. Viszlát, SeoNa! - köszönt nekem címezve is hangosabban, majd elsétált. Osztálytársam ekkor mellém lépett, már szólásra nyitotta száját, viszont feltettem kezem, mielőtt bármi hang kijöhetett volna belőle.
- Ne, TaeHyung, kérlek, ne kérdezz semmit. Ez nem az, aminek látszik. Ő..ő mindig berúgva keres fel, szerelmet vall nekem, én pedig mindig elküldöm. Ennyi az egész - rossz hazugság volt, az igazat viszont nem akartam elmondani neki, még.
- Nem vagyok hülye, most pedig egyáltalán nem volt ittas ez a lány. Miért nem mondod el az igazat? Miért hazudsz nekem? - a szemembe nézett, az utcalámpa megvilágította arcvonalát és szemeit.
- Mert az igazság talán fájna - vágtam rá eltávolodva tőle.
- Miért szerinted ez így jobb, hogy hazudsz? Hogy egy szituációt nem vagy képes megmagyarázni normálisan?
- Ahelyett, hogy még egyszer hazugnak hívsz, mert megpróbállak megóvni a csalódástól, menj el inkább.
- Eleget csalódtam már szerintem. Köszönöm, most miattad is kellett - zsebre tette kezeit és elindult az épület felé hátát mutatva nekem.
- TaeHyung? - visszafordult szólásomra lefelé görbülő szájjal. - Térjünk vissza az első találkozásunk előtti állapothoz. Felejtsünk el minden érzelmet, amit éreztünk. Játszd ezentúl a nőcsábászt, ahogy akartad eredetileg, ha kedved tartja - ekkor pedig elém lépett, megfogta arcomat és puszit nyomott homlokomra, ajkai puha párnákként értek bőrömhöz, összeszorítottam öklöm gyengéden, számat pedig beharaptam.
- Úgy lesz, SeoNa - minden egyes lépése, amivel eltávolodott, egyre jobban fájt. A kőoszlopnak dőltem a bejárattól nem messze, ekkor pedig ösztönösen a nagyterem felé indultam. Egy lélek sem volt odabent, én pedig a benti kapcsoló segítségével világításra bírtam a reflektorok egyikét, annak fénycsóvájába léptem, az elém vetülő árnyékomat kezdtem nézni. Miért olyan nehéz felfogni, hogy nem akarok senkinek fájdalmat okozni, ezért hazudok? Hogyan tudnék egyszerre több embert is választani? Miért változtam meg? A régi én megoldotta volna már ezt az ügyet. Mi okozta nekem ezt a bonyodalmat? Mi történt velem?...
- Mi?! - ordítottam el magam keservesen, aztán pedig könnyeim elkezdtek folyni lefelé arcomon. Lerogytam térdemre és lehunytam a szemem, a könnyek kiszöktek pilláim alól. Hüppögéseim közepette két kéz karolt át, amikor pedig felpillantottam a karok tulajára, a szőkeséget láttam meg.
- Elmondod, mi történt? - törölte le szemem folyadékát arcomról.
- Talán először költözött valaki szívem azon tájékára, ahol még nem járt senki emberfia, én pedig elküldtem - fejem mellkasára döntöttem. - Ő pedig...el is ment.
- Szereted őt? - simogatta meg fejem nyugtatásul, megráztam fejem a szipogásaim közben. - Voltál már álmatlan miatta, mert nem nyugodtak a róla szóló gondolataid? Hiányzott, amikor nem beszélgettél vele akár egy napig is? Féltékeny voltál, mikor más lánnyal beszélt a közeledben? Dobbant már másképpen a szíved, mikor megláttad először aznap? - szemembe nézett, két kezével közre fogta arcomat. - Ha igen, ha nem, kérlek, felejtsd el őt. Nem akarom, hogy fájjon neked miatta még egyszer. Megértetted?
- YoonGi-ah...
- Megértetted? - emelte fel kissé hangját, és bólintottam is kérdésére. - Akkor most menjünk. Ki kell pihenned magad a holnapi rádiózásra - felsegített, elkísért a szobámig, majd szép estét kívánva tért ő is vissza hajlékába. Kitártam az ajtót, szobatársam azonnal lelkesen rohant hozzám kicsit álmoskás szemekkel.
- Holnap, JiYeon, kérlek, holnap beszéljük meg a mai napot, rendben? A rádiózás után a tied vagyok. Most meg aludni szeretnék egy kicsit - ekkor már plédem alatt lehunyt szemekkel erőltettem az elalvásom.
Nyolc környékén nyitogatni kezdtem szemeim, JiYeon ekkor még mindig ágyát nyomta. Felöltöztem csendben, majd telefonommal együtt indultam meg az udvar felé. Az idő nem akart telni, YoonGi nem akart megjelenni mellettem, de szobatársával nem szándékoztam összefutni, mégis kénytelen voltam felkelni az udvar fapadjáról és a hajlékuk felé venni az irányt. Éppen öklöm ért volna a felülethez, mikor a szoba szőke lakója nyitott ajtót. Csodálkozva pislogott rám, biccentésemre viszont elindultunk, viszont mielőtt becsukódott volna a fafelület, a másik szobalakó arcát is felfedeztem még a helyiségben.
- Arra kértelek, hogy felejtsd el őt, nem? - a fél út megtétele után szólalt meg csupán osztálytársam.
- Nem lehet elfelejteni ezt egy éjszaka alatt. Kell egy kis idő, YoonGi...
A rádió épületébe belépve átjárt a szokásos családias légkör, ahogyan haladtunk a megfelelő kis helyiség felé a hazatérés érzete termett elém. A székemben ellazultam, fejhallgatóm szokásos módon tettem hajamra, pontban egészkor pedig elhangzottak köszönő mondataim. Próbáltam elfelejteni TaeHyungot és csakis a zenékre koncentrálni, de a sors közbeszólt és egy újabb telefonáló képében kísérelte meg elrontani a próbálkozásom.
- Egy szombati slágert szeretnék, ami feldobná kicsit mindenki napját, de ezt is egy barátomnak küldeném, ha még hívhatom annak - ajkaim megharaptam és nyeltem egy nagyot a hang és annak mondanivalója után.
- Esetleg veszekedés történt? - tettem úgy mintha, nem is is tudnám, rám célzott a 'barátom' alatt.
- Mondhatnám így is, Nana, kérnék akkor valami kedvcsinálót - egy általam is nagyon kedvelt dalra kattintottam, majd kikapcsoltam a mikrofont.
- Ezt én nem bírom még végigcsinálni egy óráig, YoonGi, bevállalnád a második felet? Kérlek - néztem fátyolos tekintettel rá, majd bólintása kicsit megnyugtatott. Kiszálltam a székből és az ablakot kinyitva egy ahhoz közeli ülőalkalmatosságra huppantam le ismét. Miért kell mindig ide betelefonálnia? Miért nem tud nyugton ülni az ágyán és nem felbolygatni az érzéseimet? Mélyeket szusszantam, míg le nem telt a maradék idő is.
Később szótlanul kullogtunk vissza a kollégiumhoz, én, mint ahogy megígértem előző nap szobatársamnak, beszámoltam a történtekről, amikről ő maga lemaradt. Az egész sztorizásomra csupán két elkerekedett szemet kaptam válaszul, majd ekkor elkezdte saját élményeit elmesélni. Mosolyogva hallgattam, ahogy azt taglalja, JungKook hova vitte randevújuk alkalmával, közben viszont agyamban TaeHyung mondatai ismétlődtek. Nem foglak megcsókolni, viszont azt nem ígérhetem, hogy nem fogok közeledni, mert egyszerűen olyan érzelmeket hozol bennem elő, amit még eddig senki... Eleget csalódtam már szerintem. Köszönöm, most miattad is kellett.
- Minden rendben? - fogta meg vállam JiYeon, hevesen bólogatni kezdtem. - Nem pihensz inkább kicsit?
- Nem, nem kell, mesélj csak - legyintettem. Őszinte mosolyt erőltettem arcomra, így folytatta az egyoldalú eszmecserét.
Ezek után a napok egyre lassabban akartak haladni a naptárban. A tanórák soha véget nem érőeknek tűntek. A zongoraórák kínos csendben teltek el, ha tanárunk nem beszélt. TaeHyung és köztem napról napra rövidülő pillantások következtek be. EunJung ezt a helyzetet ki is használta saját javára, egyre közelebb került padtársamhoz, míg én inkább régóta ismert barátommal töltöttem az időt, mint anno a középiskolában. A lány elkezdte elszedni mellőlem JiYeont is, így néha már az éjszakákat sem a szobánkban töltötte szobatársam. Kezdtem...egyedül érezni magam...
Hat hét telt el az egyetemi életemből, a napok meg csak pörögtek, a hideg is kellő gyorsasággal tört be az országba egy vihar formájában az őszi szünet előtti estén.
Körülbelül fél órát kellett várnom, már meg is jelentek a védelmezőim. Mosollyal köszöntöttem őket, ugyan TaeHyungra rövidebb ideig néztem. Együtt léptünk ki az egyetem kapuján a hűvösebb őszbe, ekkor szinte másodpercre kimérve egy fekete luxusautó gördült elénk. A vezető oldali ablak elindult lefelé és egy késői harmincas férfi vigyorgott ránk kikönyökölve.
- Üdv, fiatalok! Jössz, fiam? - nézett a barna fiúra a kedves köszönést követően. - Ti merre mentek? Pattanjatok be, elviszlek titeket is - tekintetével inkább nem veszekedtem volna, így elmondtuk a házunk címét beülve a hátsó ülésre, bekötve öveinket. - TaeHyung osztálytársai vagytok egyébként? - kezdeményezett beszélgetést a férfi a visszapillantó tükörbe nézve, szótlanul bólogattunk mindketten YoonGival, majd mikor a megfelelő épület elé gördült a jármű, szinte feltéptem az ajtót, bemenekültem a házba. A tegnap történtek forogtak újra meg újra meg újra a szemem előtt, ahogy összekulcsolja ujjainkat, ezért muszáj volt hamar kijutnom abból a kocsiból.
- Szia, anya! - öleltem át, mikor betértem a konyhánkba és megláttam a sürgölődő édesanyám. - Kérdezhetnék? Légyszíves, őszintén válaszolj nekem, ne hazudj. Hogy is fogalmazzam meg? - kerestem az ideillő szavakat. - A mi családunkban történtek már furcsaságok? Úgy értem, valami természetfeletti erők feltűntek valamikor a családban? - döbbent szemekre talált kérdésem, aztán próbálta értelmezni mondataim lényegét.
/TaeHyung pov/
SeoNa olyan gyorsan akart kiszállni a kocsiból, hogy még táskáját is itt felejtette, amit YoonGi vitt utána.
- Köszönjük a fuvart - köszönt el osztálytársam, majd kettesben maradtam apámmal.
- Ki volt ez a lány, fiam? - gurult tovább az autóval hazafelé. - Eléggé gyorsan akart távozni, valami esetleg volt köztetek?
- Mondhatnánk - elővettem telefonomat aznap először és a névjegyzék tárult elém, mikor feloldottam a képernyőt, de ahogy le-fel görgettem a nevek között, megakadt a szemem egy új névjegyen. Hogy került ez ide? Elmosolyodtam, majd az ablak mellett elhaladó fákat, illetve épületeket csodáltam, elmerengtem bennük. - Apa? - hümmögött jelezve, figyel. - A nők nehéz esetek? Könnyű őket megérteni vagy csak én vagyok ilyen szerencsétlen?
- Ah, fiam! - elnevette magát könny csordultig. - A nők a legösszetettebb lények a világban szerintem, és bizony nehéz megérteni a tetteiket. Ne aggódj, ha azt a kislányt nem ismerted még ki eléggé, TaeHyung. Több idő kell ehhez. Volt nekem egy régi szerelmem, még középiskolás lehettem. Kiismertem, tudtam, mit miért csinál, csak hát a bátyja nem úgy gondolta, hogy kettőnknek egymás mellett a helye. Az érettségi óta egyszer sem láttam őt, azután jött anyád, aki elvette a józan eszem, így nem kerestem többé őt. Talán megbántam, talán nem, de te soha ne bánj meg semmit, ezért ha valamit el akarsz érni, ha még az egy lány is, ne habozz, fiam. Rendben? - bólintottam, ezek után házunkig meg sem szólaltam, a hajlék terültén pedig elvarázsoltnak tűnhettem, ugyanis még a takarítónők is furán néztek utánam, de én erre megvont vállal tovább suhantam mellettük. Csupán SeoNa jár a fejemben, emberek.
Másnap már meg is bántam döntésem, miszerint hazamegyek az őszi szünetre, rájöttem, miért is választottam a kollégiumot inkább. Egész nap egyedül lézengtem a házban, csupán a szüleim által alkalmazott felnőttek végezték dolguk telken. Minden érzés ugyanolyannak hatott, mint még nyáron. Üresség, egyedüllét. Mobilomat unalmamban kivettem zsebemből, és a szívem talán tudta, amit még az agyam nem kapott meg utasításként. Hívd fel SeoNát. Beszálltam a fekete autóba, amit még tizennyolcadik születésnapomra kaptam, majd a motort beindítva emeltem a kagylót a fülemhez.
- Szia - határozottan szóltam bele a telefonba, mikor felvette.
- Szia - éreztem hangján az apró mosolyát, amit soha ki nem bírtam verni a fejemből.
- Hiányzol és egyedül érzem magam. Tizenöt perc és ott vagyok a házatok előtt. Képes leszel úgy beszélgetni velem, mint hat héttel ezelőtt? - csend honolt a vonal másik oldalán. - SeoNa?
- Meglátjuk, TaeHyung - azonnal letettem a készüléket és legurultam a felhajtóról, a gázra taposva értem a megfelelő épület elé még időn belül. Az anyósülés felőli ablakot lehúztam, egyből SeoNa könyökölt be. - Tudod, te mennyi az idő, TaeHyung? - helyeseltem bólintva. - Esetleg arra nem gondoltál, hogy már alszom?
- Esetleg arra nem gondoltál, hogy nem azt mondod, meglátjuk? Akkor nem jöttem volna és akkor aludhattál volna, de hazamegyek, ha akarod. Viszont nekem az nem számít, hogy játszod-e a nehezen kaphatót, vagy sem. Nem számít, hogy azt mondod, felejtsünk el minden érzelmet, vagy sem. Ugyanazt fogom érezni - a szemembe nézett, majd sóhajtott. A fejében gyűlni kezdtek a gondolatok, mint ahogy enyémben is. Szólásra nyitotta ajkait, de aztán mégsem mondott semmit.
Nyolc környékén nyitogatni kezdtem szemeim, JiYeon ekkor még mindig ágyát nyomta. Felöltöztem csendben, majd telefonommal együtt indultam meg az udvar felé. Az idő nem akart telni, YoonGi nem akart megjelenni mellettem, de szobatársával nem szándékoztam összefutni, mégis kénytelen voltam felkelni az udvar fapadjáról és a hajlékuk felé venni az irányt. Éppen öklöm ért volna a felülethez, mikor a szoba szőke lakója nyitott ajtót. Csodálkozva pislogott rám, biccentésemre viszont elindultunk, viszont mielőtt becsukódott volna a fafelület, a másik szobalakó arcát is felfedeztem még a helyiségben.
- Arra kértelek, hogy felejtsd el őt, nem? - a fél út megtétele után szólalt meg csupán osztálytársam.
- Nem lehet elfelejteni ezt egy éjszaka alatt. Kell egy kis idő, YoonGi...
A rádió épületébe belépve átjárt a szokásos családias légkör, ahogyan haladtunk a megfelelő kis helyiség felé a hazatérés érzete termett elém. A székemben ellazultam, fejhallgatóm szokásos módon tettem hajamra, pontban egészkor pedig elhangzottak köszönő mondataim. Próbáltam elfelejteni TaeHyungot és csakis a zenékre koncentrálni, de a sors közbeszólt és egy újabb telefonáló képében kísérelte meg elrontani a próbálkozásom.
- Egy szombati slágert szeretnék, ami feldobná kicsit mindenki napját, de ezt is egy barátomnak küldeném, ha még hívhatom annak - ajkaim megharaptam és nyeltem egy nagyot a hang és annak mondanivalója után.
- Esetleg veszekedés történt? - tettem úgy mintha, nem is is tudnám, rám célzott a 'barátom' alatt.
- Mondhatnám így is, Nana, kérnék akkor valami kedvcsinálót - egy általam is nagyon kedvelt dalra kattintottam, majd kikapcsoltam a mikrofont.
- Ezt én nem bírom még végigcsinálni egy óráig, YoonGi, bevállalnád a második felet? Kérlek - néztem fátyolos tekintettel rá, majd bólintása kicsit megnyugtatott. Kiszálltam a székből és az ablakot kinyitva egy ahhoz közeli ülőalkalmatosságra huppantam le ismét. Miért kell mindig ide betelefonálnia? Miért nem tud nyugton ülni az ágyán és nem felbolygatni az érzéseimet? Mélyeket szusszantam, míg le nem telt a maradék idő is.
Később szótlanul kullogtunk vissza a kollégiumhoz, én, mint ahogy megígértem előző nap szobatársamnak, beszámoltam a történtekről, amikről ő maga lemaradt. Az egész sztorizásomra csupán két elkerekedett szemet kaptam válaszul, majd ekkor elkezdte saját élményeit elmesélni. Mosolyogva hallgattam, ahogy azt taglalja, JungKook hova vitte randevújuk alkalmával, közben viszont agyamban TaeHyung mondatai ismétlődtek. Nem foglak megcsókolni, viszont azt nem ígérhetem, hogy nem fogok közeledni, mert egyszerűen olyan érzelmeket hozol bennem elő, amit még eddig senki... Eleget csalódtam már szerintem. Köszönöm, most miattad is kellett.
- Minden rendben? - fogta meg vállam JiYeon, hevesen bólogatni kezdtem. - Nem pihensz inkább kicsit?
- Nem, nem kell, mesélj csak - legyintettem. Őszinte mosolyt erőltettem arcomra, így folytatta az egyoldalú eszmecserét.
Ezek után a napok egyre lassabban akartak haladni a naptárban. A tanórák soha véget nem érőeknek tűntek. A zongoraórák kínos csendben teltek el, ha tanárunk nem beszélt. TaeHyung és köztem napról napra rövidülő pillantások következtek be. EunJung ezt a helyzetet ki is használta saját javára, egyre közelebb került padtársamhoz, míg én inkább régóta ismert barátommal töltöttem az időt, mint anno a középiskolában. A lány elkezdte elszedni mellőlem JiYeont is, így néha már az éjszakákat sem a szobánkban töltötte szobatársam. Kezdtem...egyedül érezni magam...
Hat hét telt el az egyetemi életemből, a napok meg csak pörögtek, a hideg is kellő gyorsasággal tört be az országba egy vihar formájában az őszi szünet előtti estén.
A nap közbeni jelekből már tudtam, hogy estére viharrá alakul az erős szél. A szobámban ültem a párnám szorongatva egyedül, mert JiYeon hercege karjaiba futott, mikor meghallotta az első dörgést.
Újabb villámlás világította be a helyiséget, ezért úgy döntöttem YoonGihoz vándorlok. Sosem bírtam egyedül a viharokat, ijesztőek voltak számomra mindig is kiskorom óta.
A megfelelő ajtó előtt ácsorogtam egy ideig, majd be is kopogtam. Azonnal ki is nyílt előttem a felület, de TaeHyung állt előttem.
- Bejöhetnék? - bólintott szó nélkül, majd félre állt.
- Jól vagy? - pislogott párat YoonGi, mikor leültem ágyára.
- Félek - felült a matracon, a falhoz húzott engem is, annak neki dőlve betakart mindkettőnket. Megfogta kezem és rám mosolygott álmoskás szemeivel. Viszonoztam azt, de láttam, nem sokáig marad éber. Fejét vállamra hajtottam és megsimogattam haját.
- Félsz a viharoktól? - ült le velem szemben saját ágyára TaeHyung.
- Igen, kiskorom óta - válaszoltam egyszerűen. Aztán egy hatalmas dörgést követett azonnal egy villámlás és az össze világítás kihunyt a szobában. Ugrottam egyet, felhúztam lábaimat és megszorítottam YoonGi kezét. Csupán a hold fénye szűrődött be az ablakon. - TaeHyung? Nem...nem ülnél ide... te is? - dadogtam félelmemben. Megéreztem, ahogy jobb oldalamnál is besüpped a matrac.
- Így jó már vagy még mindig félsz? - a szívem dörgése kihallhatónak bizonyult, minek elhalkítása érdekében jó nagyokat nyeltem. Elővette telefonját, annak kijelzőjének fénye egy kis világítást adott a szobának. - Jobb így? - bólogattam, mikor megláttam arcát. - Én kiskoromban a rovaroktól féltem, már nem, mert rájöttem, nagyobb vagyok náluk. Képzeld el, egyszer még egy nagyon pici póktól is frászt kaptam két évesen. Kisebb volt, mint a körmöm - elkuncogtam magam, amiatt ahogyan mesélte. - Anyám kénytelen volt nekem fagyit venni, hogy megnyugodjak - döntötte fejét a falnak halkan nevetve.
- Köszönöm, már jobb - mosolyogtam rá, ekkor újabb dörgést hallatott az ég, ezért összeszorítottam szemhéjamat és reflex szerűen TaeHyung bal kézfejét megszorítottam az én jobbommal. Lenyugodtam kicsit, kinyitottam szememet, kezeinkre pillantottam. - Bocsánat - eresztettem el kezét és ölembe tettem kézfejem.
- Ha biztonságban érzed magad, nyugodtan - kulcsolta össze ujjainkat és telefonját is ölembe tette, hogy rám világítson inkább annak fénye. Lehunyta szemeit, és lassan, ahogy aludt ő is el a fejét a másik vállamra döntötte.
- A legjobb védelmezők, akik elalszanak munka közben. Csodás sors vár rám - nevettem el magam halkan. Aztán TaeHyung telefonjára terelődött tekintetem. Óvatosan kiszabadítottam jobb kezem és magamhoz vettem a telefont, megnyitottam a névjegyzéket, aztán beírtam a telefonszámom. - Megérdemled most már a telefonszámom, te hülye - visszatértem az eredeti helyzetbe, a telefont az ölemben hagytam, ujjaimat pedig újra összefontam TaeHyungéval. Újra elmosolyodtam. Hat hét és egy vihar kellett ahhoz, hogy ismét beszéljünk?
A másnappal pedig el is kezdődött a tanítási szünet. A reggel kisurrantam szobájukból, mielőtt a két jómadár felébredt volna így láttam, hogy a diákok hirtelen eltűntek a kollégiumból, csupán még egy-két lézengő ember maradt az egyetem területén. Megfogtam a fontosabb dolgaimat, kisuhantam a bejárathoz, ott vártam YoonGit, hogy hazalátogassunk.Körülbelül fél órát kellett várnom, már meg is jelentek a védelmezőim. Mosollyal köszöntöttem őket, ugyan TaeHyungra rövidebb ideig néztem. Együtt léptünk ki az egyetem kapuján a hűvösebb őszbe, ekkor szinte másodpercre kimérve egy fekete luxusautó gördült elénk. A vezető oldali ablak elindult lefelé és egy késői harmincas férfi vigyorgott ránk kikönyökölve.
- Üdv, fiatalok! Jössz, fiam? - nézett a barna fiúra a kedves köszönést követően. - Ti merre mentek? Pattanjatok be, elviszlek titeket is - tekintetével inkább nem veszekedtem volna, így elmondtuk a házunk címét beülve a hátsó ülésre, bekötve öveinket. - TaeHyung osztálytársai vagytok egyébként? - kezdeményezett beszélgetést a férfi a visszapillantó tükörbe nézve, szótlanul bólogattunk mindketten YoonGival, majd mikor a megfelelő épület elé gördült a jármű, szinte feltéptem az ajtót, bemenekültem a házba. A tegnap történtek forogtak újra meg újra meg újra a szemem előtt, ahogy összekulcsolja ujjainkat, ezért muszáj volt hamar kijutnom abból a kocsiból.
- Szia, anya! - öleltem át, mikor betértem a konyhánkba és megláttam a sürgölődő édesanyám. - Kérdezhetnék? Légyszíves, őszintén válaszolj nekem, ne hazudj. Hogy is fogalmazzam meg? - kerestem az ideillő szavakat. - A mi családunkban történtek már furcsaságok? Úgy értem, valami természetfeletti erők feltűntek valamikor a családban? - döbbent szemekre talált kérdésem, aztán próbálta értelmezni mondataim lényegét.
/TaeHyung pov/
SeoNa olyan gyorsan akart kiszállni a kocsiból, hogy még táskáját is itt felejtette, amit YoonGi vitt utána.
- Köszönjük a fuvart - köszönt el osztálytársam, majd kettesben maradtam apámmal.
- Ki volt ez a lány, fiam? - gurult tovább az autóval hazafelé. - Eléggé gyorsan akart távozni, valami esetleg volt köztetek?
- Mondhatnánk - elővettem telefonomat aznap először és a névjegyzék tárult elém, mikor feloldottam a képernyőt, de ahogy le-fel görgettem a nevek között, megakadt a szemem egy új névjegyen. Hogy került ez ide? Elmosolyodtam, majd az ablak mellett elhaladó fákat, illetve épületeket csodáltam, elmerengtem bennük. - Apa? - hümmögött jelezve, figyel. - A nők nehéz esetek? Könnyű őket megérteni vagy csak én vagyok ilyen szerencsétlen?
- Ah, fiam! - elnevette magát könny csordultig. - A nők a legösszetettebb lények a világban szerintem, és bizony nehéz megérteni a tetteiket. Ne aggódj, ha azt a kislányt nem ismerted még ki eléggé, TaeHyung. Több idő kell ehhez. Volt nekem egy régi szerelmem, még középiskolás lehettem. Kiismertem, tudtam, mit miért csinál, csak hát a bátyja nem úgy gondolta, hogy kettőnknek egymás mellett a helye. Az érettségi óta egyszer sem láttam őt, azután jött anyád, aki elvette a józan eszem, így nem kerestem többé őt. Talán megbántam, talán nem, de te soha ne bánj meg semmit, ezért ha valamit el akarsz érni, ha még az egy lány is, ne habozz, fiam. Rendben? - bólintottam, ezek után házunkig meg sem szólaltam, a hajlék terültén pedig elvarázsoltnak tűnhettem, ugyanis még a takarítónők is furán néztek utánam, de én erre megvont vállal tovább suhantam mellettük. Csupán SeoNa jár a fejemben, emberek.
Másnap már meg is bántam döntésem, miszerint hazamegyek az őszi szünetre, rájöttem, miért is választottam a kollégiumot inkább. Egész nap egyedül lézengtem a házban, csupán a szüleim által alkalmazott felnőttek végezték dolguk telken. Minden érzés ugyanolyannak hatott, mint még nyáron. Üresség, egyedüllét. Mobilomat unalmamban kivettem zsebemből, és a szívem talán tudta, amit még az agyam nem kapott meg utasításként. Hívd fel SeoNát. Beszálltam a fekete autóba, amit még tizennyolcadik születésnapomra kaptam, majd a motort beindítva emeltem a kagylót a fülemhez.
- Szia - határozottan szóltam bele a telefonba, mikor felvette.- Szia - éreztem hangján az apró mosolyát, amit soha ki nem bírtam verni a fejemből.
- Hiányzol és egyedül érzem magam. Tizenöt perc és ott vagyok a házatok előtt. Képes leszel úgy beszélgetni velem, mint hat héttel ezelőtt? - csend honolt a vonal másik oldalán. - SeoNa?
- Meglátjuk, TaeHyung - azonnal letettem a készüléket és legurultam a felhajtóról, a gázra taposva értem a megfelelő épület elé még időn belül. Az anyósülés felőli ablakot lehúztam, egyből SeoNa könyökölt be. - Tudod, te mennyi az idő, TaeHyung? - helyeseltem bólintva. - Esetleg arra nem gondoltál, hogy már alszom?
- Esetleg arra nem gondoltál, hogy nem azt mondod, meglátjuk? Akkor nem jöttem volna és akkor aludhattál volna, de hazamegyek, ha akarod. Viszont nekem az nem számít, hogy játszod-e a nehezen kaphatót, vagy sem. Nem számít, hogy azt mondod, felejtsünk el minden érzelmet, vagy sem. Ugyanazt fogom érezni - a szemembe nézett, majd sóhajtott. A fejében gyűlni kezdtek a gondolatok, mint ahogy enyémben is. Szólásra nyitotta ajkait, de aztán mégsem mondott semmit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése