- Úgy értem, valami természetfeletti erők feltűntek már valamikor a családban? - mint egy hülyére, úgy nézett rám édesanyám a kérdéseim után.
- Miért kérdezel ilyeneket, drágám? Láttál valamit? Történt valami?
- Ah, semmi, csak érdeklődtem - mosolyogtam rá megnyugtatólag, majd táskámmal felvonultam a szobámba. A nap további részében azon agyaltam, vajon el kellett volna mondanom-e, hogy mi történt velem aznap a nagycsarnokban vagy sem, de végül még a vacsoránál sem szóltam egy szót az egészről. Aztán már mindenki aludt, mikor én még épphogy a gondolataim fogaskerekét próbáltam leállítani egy pár órás alvás reményében. A plafon szépséghibáit elemeztem, ekkor rezegni kezdett lenémított telefonom. TaeHyung neve lebegett a kijelzőn, kisurrantam a szobámból, ahol YoonGi békésen szuszogott már a padlón elhelyezett matracon.
- Szia - határozott hangnemmel szólt a kagylóba.
- Szia - a hangjától akaratom ellenére is mosolyra görbült a számszéle.
- Hiányzol és egyedül érzem magam - elkerekedtek szemeim. - Tizenöt perc és ott vagyok a házatok előtt. Képes leszel úgy beszélgetni velem, mint hat héttel ezelőtt? - minden szó, amit ki szándékoztam mondani, megakadt torkomon, nem jutott ki ajkaimon. - SeoNa? - megköszörültem torkom és végre szavakat tudtam formálni.
- Meglátjuk, TaeHyung - a vonal megszakadt, ezért kimentem a házunk elé a legkevesebb zajt csapva közben, hogy a ház népe fel ne ébredjen. Aztán körülbelül annyi idő múlva, amennyit ígért, egy fekete autó állt meg nyikorogva az út szélén, a sofőr lehúzta az anyósülés felőli ablakot, így felfedeztem osztálytársam arcát a járműben. Odasétáltam és rákönyököltem az ajtóra. - Tudod te, mennyi az idő, TaeHyung? - bólintott kissé elmosolyodva. - Esetleg arra nem gondoltál, hogy már alszom?
- Esetleg arra nem gondoltál, hogy nem azt mondod, meglátjuk? Akkor nem jöttem volna és akkor aludhattál volna, de hazamegyek, ha akarod. Viszont az nekem nem számít, hogy játszod-e a nehezen kaphatót vagy sem. Nem számít, hogy azt mondod, felejtsünk el minden érzelmet, vagy sem. Ugyanazt fogom érezni - a szemeit kezdtem figyelni, próbálkoztam ésszerű választ adni többször is, ismételten csupán akartam a szavakat kiejteni számon, sikertelenül. Elvettem karjaimat az ajtóról, az autónak döntöttem hátam, legalább ötször kellett kifújnom a levegőt mielőtt egy szót is tudtam volna mondani. Az idő közben lehűlt levegő szele megcsapott, libabőr jelent meg karjaimon, remegni kezdtem kissé a fuvallatoktól. Szótlanságom alatt TaeHyung kiszállt a járműből és mellém lépett.
- TaeHyung, nekem jobb volt, mikor nem beszéltünk - nyögtem végre ki, amit eredetileg szerettem volna. - Néha tudtam nyugodtan aludni legalább. EunJung mellett lenne inkább a helyed, látom rajta, kedvel és ugyanez van irányodból is.
- Őt csupán a pénzem érdekli, mint eddig mindenkit - legyintett egyet kezével. - Kivéve téged.
- Honnan veszed, hogy nem megjátszom magam egy kis pénzért? - érveltem saját magam ellen.
- Nem játszod meg magad, nem szeretnél tőlem pénzt se, még a saját érzéseidtől is félsz. Eddig gondolom, nem nagyon voltak, ezért löksz el magadtól, amolyan védekező mechanizmusként.
- Komolyan gondoltam a mondottakat - tértem vissza a saját témámra. - Ne beszélgessünk egymással, jobb volt az az állapot, mint ez.
- Tényleg ezt csinálod? - félre nézett egy kicsit, majd ismét felém pillantott. - Hát legyen - sóhajtott. - Egy dologra megkérhetlek azért? Minden reggel hívj fel, hogy a te hangodra kelhessek - egy kis csillogást fedeztem fel szemeiben, amit a utcalámpa fénye még jobban megvilágított.
- Nem érted? - összeszedtem minden bátorságom, próbáltam nem ellágyulni tekintetére. - Hogyan tudnálak így elfelejteni? Nem akarok beszélni veled. Nem teszem meg.
- Imádom, mikor megkedvelek valakit, de ellök magától - nevette el magát kicsit keserűen, ekkor a csillogás a szemében már a formálódó könnyeket jelezte. - Akkor én megyek is, a kocsim itt hagyom, nem szeretnék a fáradtságom miatt karambolozni valahol, holnap reggel eljövök érte. Ez még belefér neked?
- Igen, jó éjt - sarkon fordulva bementem a házba, egyenesen a szobámba, ott pedig ledőltem az ágyamra. Oldalamra fordultam, régi barátom alvó arcát figyeltem. - Sajnálom, YoonGi - suttogtam halkan. - Nem tudom elfelejteni őt. Mindig visszajön, ha ellököm magamtól. Nem ábrándul ki belőlem, és sajnos, talán kezdem megkedvelni. Tudom, azt mondtad, nem akarod, hogy fájdalmat okozzon nekem, de nem fog. Ha mégis megtörténik, örökre elfelejtem őt, rendben? Meg fogom mondani, hogy igazad volt. De mindenki megérdemel egy második esélyt is. Ha azt nézzük, az én szempontomból még az elsőt sem játszotta el, talán. Nagyon megköszönném, ha támogatnál mindig, ahogy eddig is, YoonGi, de egyet megígérek, nem fog megváltoztatni - rámosolyogtam, ő nem mozdult, ugyanúgy szuszogott, mint azelőtt, ezért hátamra feküdtem és egész álló éjszaka, még kora hajnalban is azt a sarkot figyeltem, ahova az utcai lámpák egyike sem világított, egy sem érte el azt a kis szegletet. Nem ő fog megváltoztatni.
Faliórámra tekintve pont száznyolcvan fokos szöget zárt be az óra és a percmutató, a nap sugarai pedig kezdtek betörni szobám ablakán át, ezért felkeltem, egy pulcsit kaptam magamra a szekrényem rejtekéből, aztán lecsoszogtam a földszintre telefonom társaságában.
Faliórámra tekintve pont száznyolcvan fokos szöget zárt be az óra és a percmutató, a nap sugarai pedig kezdtek betörni szobám ablakán át, ezért felkeltem, egy pulcsit kaptam magamra a szekrényem rejtekéből, aztán lecsoszogtam a földszintre telefonom társaságában.
- Vidd el kocsid - tárcsázásom után én szóltam bele elsőként a készülékbe.
- Máris megyek - álmoskás hangjából tudtam, akkor keltettem. Tovább vonszoltam magam a házunk előtt álló járműig, amíg vártam annak tulajára, felültem a motorháztetőre, kinyújtott lábaimat bámultam percekig, mikor meghallottam a távolból közeledő lépteket. A hang irányába fordítottam a fejemet és osztálytársam alakja sétált felém. - Akkor el is viszem a kocsim - állt meg előttem egy pillanatra, majd tovább haladt a vezetői oldalra. Eszembe jutott minden, amin elgondolkodtam az este folyamán.
- TaeHyung - hajtottam le a fejem határozott sóhajt hallatva, ekkor ismét megláttam lábait.
- Leszállsz végre a kocsimról? - a hangvétele meghallása után elgondolkoztam. Én nem ilyen vagyok. Én mindig elfedem az érzéseim, nem vagyok puhány, akit bárki összetörhet. Azt csinálok, amihez kedvem tartja. Felnéztem, elnevettem magam.
- Neked nincs eleged az érzésekből? Miért kell mindent, amit érzünk, kimondani. Ki kell mutatni vagy sem. Jobban szeretem azt az életem, amiben a dolgokat egyszerűen leszarom. Nem akarsz te is olyan lenni ahelyett, hogy játszod a romantikus lovagot? Abból is néha eleged lehet, nincs igazam? - félre döntöttem fejem, ő pedig erre összefonta karjait. - Mi lenne, ha ahelyett, hogy elpuhulok miattad, inkább te lennél kicsit keményebb értem?
- Jól értem, hogy azt szeretnéd, ha megváltoznék? És jól érzem, hogy továbbra is beszélni szeretnél velem, ellentétben azzal, amit mondtál tegnap? - megvontam a vállam mosolyogva. - Ha beleegyezek a változásba, leszállsz a kocsimról?
- Épp ez az egyik dolog - mutattam rá ujjammal. - Ne te mondd meg, hogy mit csináljak.
- Akkor elhajtok veled együtt - vigyorodott el.
- Csak tessék - tenyereltem hátra.
- Kezdem ezt az oldalad is megkedvelni - kuncogott magában, mikor beült a kormány mögé. - Ilyen leszel mostantól? - szólt ki a járműből. Lepattantam a motorháztetőről és a vezető oldalhoz sétáltam. - Ez a SeoNa fogja folytatni az egyetemet?
- Ez az igazi SeoNa, aki eddig elrejtőzött. Szóval jobb, ha felkészülsz, de van egy ajánlatom számodra. Megteszem azt, amit kértél, én ébresztelek minden reggel, ha meglepjük az osztályt a szünet utáni első nap a csodás, új TaeHyunggal.
- Átgondolom az ajánlatod, de tudnod kell, hogy saját magadnak köszönheted, ha ezáltal közelebb kerülünk - bólintottam, majd elhajtott az egyik irányba. Sóhajtottam egyet, majd egyszerűen azt éreztem, elememben vagyok. Visszatért testembe az egyetem előtti énem, és ez sokkal több energiát adott nekem.
Egész nap mosolyogtam, nem merültem a depresszióba, nem bámultam egész álló nap a szobámban található sötét sarkot. A BBS tulajdonában lévő mikrofon mögött is remekeltem. Volt életkedvem ahhoz, hogy a YoonGi által hozzánk áthozott videojátékokkal játsszak. Nem sóhajtoztam reménytelenül, amikor éppen eszembe jutott TaeHyung, csupán elvigyorodtam a gondolaton, hogy én fogom átváltoztatni, nem ő engem. Szüleimnek nem is tűnt fel a hirtelen visszaváltozásom eredetibe, csak a szőkeségnek, aki minden nap látott, velem volt. Az okát nem kérdezte, betudta annak, hogy elfelejtettem osztálytársunk, ezért vedlettem vissza a nyári bőrömbe.
/JiYeon pov/
Az őszi szünet első napját a Jeon házban kezdtem, ugyanis jelenésem volt délelőtt tízkor egy bemutatásra. Az időpontra én ott is termettem a megadott címen, aztán kicsit remegő kézzel nyomtam meg az ajtó melletti csengőt, a felette lévő kis névtábla pedig jelezte, jó helyen járok.
- Ma is szép vagy, mint mindig - a mosolygós osztálytársam és barátom nyitott ajtót.
- Köszönöm - kis melegséget éreztem arcomra kiülni, elpirulhattam. Beljebb invitált a nappaliba, ahol szülei üldögéltek a televízió felé fordulva.
- Szervusz! - vett észre JungKook édesanyja.
- Anya, apa, ő itt JiYeon, akiről meséltem - karolt át vállamat megszorítva.
- Elmész egyetemre, aztán máris becsajozol? - nézett rám édesapja. - Viccelek, üljetek le, fiatalok - mutatott a két szabad fotelre egymással szemben, amit egy dohányzó asztal választott el. Én az egyiken, párom pedig a másikon helyet foglalt magának. - Amúgy JungHan volnék, a feleségem pedig HyeJin - mosolyodtak el szülei. - Mesélj valamit magadról.
- Mit tudnék? Hát Park JiYeon vagyok, JungKookkal járok egy osztályba az egyetemen. Anime és manga kedvelő vagyok. Értek a számítástechnikához és a zenei pályán szeretnék elhelyezkedni.
- Okos és rendes lánynak tűnsz, remélem, hogy nem rontod le a fiúnk eredményeit - bólintottam helyeslően. Kérdezősködtek még rólam, a családomról, aztán mikor a mosdójukat kerestem, beleütköztem JungKooknál egy kicsivel magasabb fiúba, aki épp kijött a helyiségek egyikéből.
- Bocsánat - jött az automatikus reakcióm.
- Oh, semmi baj. Amúgy nem találkoztunk még. JungHyun vagyok, JungKook bátyja - nyújtott kezet felém. - Te pedig biztos a barátnője vagy, igaz?
- Igen, JiYeon - a vérvonaluk mindkettőjükön kiütközött. Apjuktól örökölték azt az éles állvonalat, a hibátlan arcot, a magasságukat, alakjukat. Ugyan a két testvér nem hasonlított olyan nagyon egymásra, de ezeket felfedeztem rajtuk. Viszont mosolyukat édesanyjuktól kapták.
- Akkor majd találkozunk még, JiYeon - kacsintott, ezután pedig elhagyta a folyosót, bezártam magamra a fürdőszoba ajtaját, majd belülről az ajtónak dőltem, kezeimmel megfogtam égő arcomat. Miért van egy házban ennyi helyes fiú? Mik ezek a gének?
A nap további részében a Jeon famíliával ebédeltem, majd barátom elvitt sétálni. Szótlanul lépkedtem mellette, nem jutott eszembe semmi beszédtéma. Talán egy kilométert is sétálhattunk, mikor megállt és maga elé fordított. Egy park közepén álltunk, körülöttünk néhány ember lézengett csak, a levegő kezdett lehűlni még jobban, ahogy a nap lefelé szánkázott az égről, így már nem melegítve a földet. A hajamat, és az aznap lehullott barnás leveleket cirógatta a lassú áramlású szellő, az a néhány napsugár, ami még a kékséget színezte, megcsillant JungKook íriszén, így még jobban beleszerettem mély barna szemeibe.
- Már több hete együtt vagyunk, de tudom, hogy zavar, amiért még soha nem fejeztem ki az érzéseimet irántad. Nem volt igazán komoly kapcsolatom eddig, talán ezért. Viszont el akartam mondani, hogy szeretlek, JiYeon. Az első találkozásunk alkalmával már beleszerettem a mosolyodba, már mondanom kellett volna ezt. Nagyon örülök, hogy a családom is megkedvelt, elfogadott. Ezért azt is tudnod kell, nem eresztelek mostantól - elmosolyodott, aztán egyik kézfejét arcomra simította, közelebb hajolt, ekkor pedig elcsattant első csókunk. Lehunytam szemeim, elmélyítette a csókot. Ekkor megjelent fejemben még egy dolog a listán, amiért szerethetem JungKookot - a csókja.
/SeoHyun pov/
Aznap, mikor lányom megemlítette a természetfeletti szót, szinte minden egyes lépését figyeltem a háttérből, persze diszkréten. Megjelent volna az ereje? Hogyan? Miért pont most?
Másnap megkértem nővérem, hogy találkozzunk emiatt, beültünk egy kávéra a közeli ennek a tevékenységnek megfelelő kis helyre. Elmeséltem neki, hogy mit kérdezett a lányom, ekkor gondolkodóba esett arckifejezése.
- Ki kell deríteni, hogy tényleg előjött-e neki az ereje vagy sem, mielőtt még tudod, ki megkeresi - bökte ki végül.
- Nem is tud SeoNáról - vágtam rá.
- Nem éppen ez a munkája egyik része? Anélkül, hogy észrevennéd, tud meg rólad dolgokat. Vagy lehet, hogy SeoNának tudnia kéne róla-
- Eszedbe ne jusson! - szakítottam félbe nővéremet. - Nem véletlenül nem meséltem a lányomnak arról az emberről. Rossz embereket nem kell megismernie.
- SeoHyun, tudod, egy nap, mindenre rá fog jönni SeoNa, aztán meg nézhetsz, hogy miért nem bízik benned a saját lányod. Nem szabad hazudnod neki többet, főleg hogyha kijött az ereje. Egyébként nem ismerős neked az ő szituációja? Nem hasonlít tudod kiére? Elvégre eddig-
- HongJoo, de, rájöttem már, hogy ugyanaz, ezért sem akarom, hogy tudomást szerezzen a lányomról az az ember. Soha nem szabad, hogy megtörténjen, érted? - feldúlt maradtam a nap hátralévő részében is, így az alvásom sem bizonyult kiegyensúlyozottnak. Mostantól figyelnem kell a lányom minden egyes mozdulatát, hogy ne találkozzon azzal a személlyel, akit volt szerencsém megismerni, akinek nem kellett volna megszületnie.
/TaeHyung pov/
Azok után, hogy SeoNa egy éjszaka alatt meggondolta magát, és tetszett a változása, egyszerűen nem bírtam magammal. Ahogy a mondatai, a merész stílusa, amivel azokat előadta, felidéződtek a fejemben, elvigyorodtam. Szüleim többször is, mint valami megszállottra néztek rám egy 'Mi történt?' kérdéssel körítve. Csupán megvontam erre a vállam. Elszédített. Képes lennék érte változni. Elfogadom az ajánlatát.
Reggel egy vigyorral az arcomon keltem, ugyanis osztálytársam betartotta az ajánlat ráeső felét, a hívása ébresztett.
- Átgondoltad az ajánlatot? - szólt bele a telefonba.
- Át, és el is fogadom - töröltem ki a csipát szememből. - Viszont, ha csupán a saját ideálodra akarsz formálni, felejtsd el - ültem fel ágyamban.
- Neked is jobb lenne, hidd el. Sokkal jobb úgy élni, hogy nem törődsz az érzésekkel, hogy nem érdekel mások véleménye, hogy nem érdekel a szüleid hozzáállása az életedhez. Szóval sokkal jobb, ha leszarsz mindent. Tudom, úgysem fogod elutasítani az ajánlatom, mivel kedvelsz, te magad mondtad, ezért csak bólints rá.
- Megérné nekem?
- Ezt döntsd el magad, de szerintem igen, mert én sem tettem azt, amire YoonGi kért hat hete. Holnapig szeretnék egy végleges választ kapni, rendben? - kis hallgatásom után megszakította a vonalat. Elvettem fülemtől a készüléket, a kijelzőt néztem. Ezek után, órákon át azon törtem a fejem, vajon mire kérhette akkor YoonGi SeoNát, vajon SeoNa tényleg átformálna-e. Viszont gondolatmenetemből telefonom iszonyat hangos csörgése billentett ki. Kedvesen, kevés lelkesedéssel vettem fel azt, aztán egy mély, rekedtes hang szólalt meg a túloldalon.
- Még azt sem tudod, melyik családba csöppentél, igaz-e?
- Ki beszél? - a személy ismeretlen, a hangja még inkább.
- Figyelj jól, mert körülötted mindenki hazudik, csakis én tudom, mi is folyik a háttérben. Olyan dolgaidról is tudok, amikről más nem is. Most pedig ne ijedj meg, mint valami hőslovag, aki egyből a szeretett nőjére gondol, SeoNát nem bántom, fontos ő nekem, szükségem van rá. Erős lány amúgy is, bírná a gyűrődést. A hívásommal csupán szólni akartam, hogy eddig megbújtam a sötétben, nem mozdultam sehova, de ezek után mindenki megtudja a két család mocskos kis titkait, szóval készítsd fel a szíved a változásra, TaeHyung - ekkor elhallgatott a telefonban beszélő egyén, a vonal megszakadt, a szívverésem meg a torkomban is érezhetővé vált. Próbáltam összekapcsolni a hangot egy arccal, semmi és senki nem jutott eszembe. Szüleimnek nem szóltam a telefonhívásról, mert nem fenyegetésnek lett szánva, és végül is, én is kíváncsi voltam olyan dolgokra, amit a szüleim önszántukból nem mondtak, meséltek volna el nekem, csupán kifogást keresve terelték volna a témát más vizekre.
- TaeHyung - hajtottam le a fejem határozott sóhajt hallatva, ekkor ismét megláttam lábait.
- Leszállsz végre a kocsimról? - a hangvétele meghallása után elgondolkoztam. Én nem ilyen vagyok. Én mindig elfedem az érzéseim, nem vagyok puhány, akit bárki összetörhet. Azt csinálok, amihez kedvem tartja. Felnéztem, elnevettem magam.
- Neked nincs eleged az érzésekből? Miért kell mindent, amit érzünk, kimondani. Ki kell mutatni vagy sem. Jobban szeretem azt az életem, amiben a dolgokat egyszerűen leszarom. Nem akarsz te is olyan lenni ahelyett, hogy játszod a romantikus lovagot? Abból is néha eleged lehet, nincs igazam? - félre döntöttem fejem, ő pedig erre összefonta karjait. - Mi lenne, ha ahelyett, hogy elpuhulok miattad, inkább te lennél kicsit keményebb értem?
- Jól értem, hogy azt szeretnéd, ha megváltoznék? És jól érzem, hogy továbbra is beszélni szeretnél velem, ellentétben azzal, amit mondtál tegnap? - megvontam a vállam mosolyogva. - Ha beleegyezek a változásba, leszállsz a kocsimról?
- Épp ez az egyik dolog - mutattam rá ujjammal. - Ne te mondd meg, hogy mit csináljak.
- Akkor elhajtok veled együtt - vigyorodott el.
- Csak tessék - tenyereltem hátra.
- Kezdem ezt az oldalad is megkedvelni - kuncogott magában, mikor beült a kormány mögé. - Ilyen leszel mostantól? - szólt ki a járműből. Lepattantam a motorháztetőről és a vezető oldalhoz sétáltam. - Ez a SeoNa fogja folytatni az egyetemet?
- Ez az igazi SeoNa, aki eddig elrejtőzött. Szóval jobb, ha felkészülsz, de van egy ajánlatom számodra. Megteszem azt, amit kértél, én ébresztelek minden reggel, ha meglepjük az osztályt a szünet utáni első nap a csodás, új TaeHyunggal.
- Átgondolom az ajánlatod, de tudnod kell, hogy saját magadnak köszönheted, ha ezáltal közelebb kerülünk - bólintottam, majd elhajtott az egyik irányba. Sóhajtottam egyet, majd egyszerűen azt éreztem, elememben vagyok. Visszatért testembe az egyetem előtti énem, és ez sokkal több energiát adott nekem.
/JiYeon pov/
Az őszi szünet első napját a Jeon házban kezdtem, ugyanis jelenésem volt délelőtt tízkor egy bemutatásra. Az időpontra én ott is termettem a megadott címen, aztán kicsit remegő kézzel nyomtam meg az ajtó melletti csengőt, a felette lévő kis névtábla pedig jelezte, jó helyen járok.
- Ma is szép vagy, mint mindig - a mosolygós osztálytársam és barátom nyitott ajtót.
- Köszönöm - kis melegséget éreztem arcomra kiülni, elpirulhattam. Beljebb invitált a nappaliba, ahol szülei üldögéltek a televízió felé fordulva.
- Szervusz! - vett észre JungKook édesanyja.
- Anya, apa, ő itt JiYeon, akiről meséltem - karolt át vállamat megszorítva.
- Elmész egyetemre, aztán máris becsajozol? - nézett rám édesapja. - Viccelek, üljetek le, fiatalok - mutatott a két szabad fotelre egymással szemben, amit egy dohányzó asztal választott el. Én az egyiken, párom pedig a másikon helyet foglalt magának. - Amúgy JungHan volnék, a feleségem pedig HyeJin - mosolyodtak el szülei. - Mesélj valamit magadról.
- Mit tudnék? Hát Park JiYeon vagyok, JungKookkal járok egy osztályba az egyetemen. Anime és manga kedvelő vagyok. Értek a számítástechnikához és a zenei pályán szeretnék elhelyezkedni.
- Okos és rendes lánynak tűnsz, remélem, hogy nem rontod le a fiúnk eredményeit - bólintottam helyeslően. Kérdezősködtek még rólam, a családomról, aztán mikor a mosdójukat kerestem, beleütköztem JungKooknál egy kicsivel magasabb fiúba, aki épp kijött a helyiségek egyikéből.
- Bocsánat - jött az automatikus reakcióm.
- Oh, semmi baj. Amúgy nem találkoztunk még. JungHyun vagyok, JungKook bátyja - nyújtott kezet felém. - Te pedig biztos a barátnője vagy, igaz?
- Igen, JiYeon - a vérvonaluk mindkettőjükön kiütközött. Apjuktól örökölték azt az éles állvonalat, a hibátlan arcot, a magasságukat, alakjukat. Ugyan a két testvér nem hasonlított olyan nagyon egymásra, de ezeket felfedeztem rajtuk. Viszont mosolyukat édesanyjuktól kapták.
- Akkor majd találkozunk még, JiYeon - kacsintott, ezután pedig elhagyta a folyosót, bezártam magamra a fürdőszoba ajtaját, majd belülről az ajtónak dőltem, kezeimmel megfogtam égő arcomat. Miért van egy házban ennyi helyes fiú? Mik ezek a gének?
A nap további részében a Jeon famíliával ebédeltem, majd barátom elvitt sétálni. Szótlanul lépkedtem mellette, nem jutott eszembe semmi beszédtéma. Talán egy kilométert is sétálhattunk, mikor megállt és maga elé fordított. Egy park közepén álltunk, körülöttünk néhány ember lézengett csak, a levegő kezdett lehűlni még jobban, ahogy a nap lefelé szánkázott az égről, így már nem melegítve a földet. A hajamat, és az aznap lehullott barnás leveleket cirógatta a lassú áramlású szellő, az a néhány napsugár, ami még a kékséget színezte, megcsillant JungKook íriszén, így még jobban beleszerettem mély barna szemeibe.
- Már több hete együtt vagyunk, de tudom, hogy zavar, amiért még soha nem fejeztem ki az érzéseimet irántad. Nem volt igazán komoly kapcsolatom eddig, talán ezért. Viszont el akartam mondani, hogy szeretlek, JiYeon. Az első találkozásunk alkalmával már beleszerettem a mosolyodba, már mondanom kellett volna ezt. Nagyon örülök, hogy a családom is megkedvelt, elfogadott. Ezért azt is tudnod kell, nem eresztelek mostantól - elmosolyodott, aztán egyik kézfejét arcomra simította, közelebb hajolt, ekkor pedig elcsattant első csókunk. Lehunytam szemeim, elmélyítette a csókot. Ekkor megjelent fejemben még egy dolog a listán, amiért szerethetem JungKookot - a csókja.
/SeoHyun pov/
Aznap, mikor lányom megemlítette a természetfeletti szót, szinte minden egyes lépését figyeltem a háttérből, persze diszkréten. Megjelent volna az ereje? Hogyan? Miért pont most?
Másnap megkértem nővérem, hogy találkozzunk emiatt, beültünk egy kávéra a közeli ennek a tevékenységnek megfelelő kis helyre. Elmeséltem neki, hogy mit kérdezett a lányom, ekkor gondolkodóba esett arckifejezése.
- Ki kell deríteni, hogy tényleg előjött-e neki az ereje vagy sem, mielőtt még tudod, ki megkeresi - bökte ki végül.
- Nem is tud SeoNáról - vágtam rá.
- Nem éppen ez a munkája egyik része? Anélkül, hogy észrevennéd, tud meg rólad dolgokat. Vagy lehet, hogy SeoNának tudnia kéne róla-
- Eszedbe ne jusson! - szakítottam félbe nővéremet. - Nem véletlenül nem meséltem a lányomnak arról az emberről. Rossz embereket nem kell megismernie.
- SeoHyun, tudod, egy nap, mindenre rá fog jönni SeoNa, aztán meg nézhetsz, hogy miért nem bízik benned a saját lányod. Nem szabad hazudnod neki többet, főleg hogyha kijött az ereje. Egyébként nem ismerős neked az ő szituációja? Nem hasonlít tudod kiére? Elvégre eddig-
- HongJoo, de, rájöttem már, hogy ugyanaz, ezért sem akarom, hogy tudomást szerezzen a lányomról az az ember. Soha nem szabad, hogy megtörténjen, érted? - feldúlt maradtam a nap hátralévő részében is, így az alvásom sem bizonyult kiegyensúlyozottnak. Mostantól figyelnem kell a lányom minden egyes mozdulatát, hogy ne találkozzon azzal a személlyel, akit volt szerencsém megismerni, akinek nem kellett volna megszületnie.
/TaeHyung pov/
Azok után, hogy SeoNa egy éjszaka alatt meggondolta magát, és tetszett a változása, egyszerűen nem bírtam magammal. Ahogy a mondatai, a merész stílusa, amivel azokat előadta, felidéződtek a fejemben, elvigyorodtam. Szüleim többször is, mint valami megszállottra néztek rám egy 'Mi történt?' kérdéssel körítve. Csupán megvontam erre a vállam. Elszédített. Képes lennék érte változni. Elfogadom az ajánlatát.
Reggel egy vigyorral az arcomon keltem, ugyanis osztálytársam betartotta az ajánlat ráeső felét, a hívása ébresztett.
- Átgondoltad az ajánlatot? - szólt bele a telefonba.
- Át, és el is fogadom - töröltem ki a csipát szememből. - Viszont, ha csupán a saját ideálodra akarsz formálni, felejtsd el - ültem fel ágyamban.
- Neked is jobb lenne, hidd el. Sokkal jobb úgy élni, hogy nem törődsz az érzésekkel, hogy nem érdekel mások véleménye, hogy nem érdekel a szüleid hozzáállása az életedhez. Szóval sokkal jobb, ha leszarsz mindent. Tudom, úgysem fogod elutasítani az ajánlatom, mivel kedvelsz, te magad mondtad, ezért csak bólints rá.
- Megérné nekem?
- Ezt döntsd el magad, de szerintem igen, mert én sem tettem azt, amire YoonGi kért hat hete. Holnapig szeretnék egy végleges választ kapni, rendben? - kis hallgatásom után megszakította a vonalat. Elvettem fülemtől a készüléket, a kijelzőt néztem. Ezek után, órákon át azon törtem a fejem, vajon mire kérhette akkor YoonGi SeoNát, vajon SeoNa tényleg átformálna-e. Viszont gondolatmenetemből telefonom iszonyat hangos csörgése billentett ki. Kedvesen, kevés lelkesedéssel vettem fel azt, aztán egy mély, rekedtes hang szólalt meg a túloldalon.
- Még azt sem tudod, melyik családba csöppentél, igaz-e?
- Ki beszél? - a személy ismeretlen, a hangja még inkább.
- Figyelj jól, mert körülötted mindenki hazudik, csakis én tudom, mi is folyik a háttérben. Olyan dolgaidról is tudok, amikről más nem is. Most pedig ne ijedj meg, mint valami hőslovag, aki egyből a szeretett nőjére gondol, SeoNát nem bántom, fontos ő nekem, szükségem van rá. Erős lány amúgy is, bírná a gyűrődést. A hívásommal csupán szólni akartam, hogy eddig megbújtam a sötétben, nem mozdultam sehova, de ezek után mindenki megtudja a két család mocskos kis titkait, szóval készítsd fel a szíved a változásra, TaeHyung - ekkor elhallgatott a telefonban beszélő egyén, a vonal megszakadt, a szívverésem meg a torkomban is érezhetővé vált. Próbáltam összekapcsolni a hangot egy arccal, semmi és senki nem jutott eszembe. Szüleimnek nem szóltam a telefonhívásról, mert nem fenyegetésnek lett szánva, és végül is, én is kíváncsi voltam olyan dolgokra, amit a szüleim önszántukból nem mondtak, meséltek volna el nekem, csupán kifogást keresve terelték volna a témát más vizekre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése