12.rész - You, me and our secret

/SeoNa pov/

Kiszálltunk a taxiból, a vállamra vettem a sporttáska pántját, majd követtem TaeHyungot, ahogyan a megfelelő kaput kereste a repülőtéren. Amikor pedig megtaláltuk, amit kerestünk, felszálltunk a kilenckor induló gépünkre. Azt még mindig nem tudtam ekkor, hogy mi is a célállomás. Nem akarta, hogy megtudjam. Elfoglaltuk kényelmesen a helyünk az első osztályon, majd rám terelődött osztálytársam tekintete.

 - Egész úton csendben leszel?

 - Nincs mondanivalóm éppenséggel. Feleslegesen meg minek beszéljek? - vontam meg a vállam. - De, mégis van valami. Hova megyünk és minek költöttél az első osztályra szóló jegyre, amikor akárhol jó lett volna a turista osztályon is?

 - Nem mindegy, hogy mennyi pénzt akarok költeni rád? Az úti célunkra meg tényleg kíváncsi vagy? - felhúztam a szemöldököm. - A Jeju-szigetre viszlek - elkerekedtek szemeim, amikor e szavakat kimondta. - Ez a heti egy alkalom az érzéseknek, emlékszel? Szóval azt válaszold vagy tedd, ami először jön - mosolyodott el.

Másfél óra telt el, míg Szöulból a Jeju-szigeti hotelig értünk, addig mindent megkaptam a repülőn, amit kértem, italt, ételt egyaránt. Bár mégis érdekesebb volt számomra a felhők összessége az ablakon kitekintve. A hotel, ahol megszálltunk fényűzőnek tűnt már kívülről is. A márvány bútorzat, a magas beltér, a boltívek az előtérben csupán megerősítették ezt a hitet bennem, amit a bejáratnál már véltem. TaeHyung elintézte a bejelentkezést is, ezért ugyanúgy csak követtem a szobáig, amit kaptunk. A második emelet hatos szobáját adták nekünk, melynek ajtaja előtt álldogáltunk, míg ki nem nyitotta azt osztálytársam. A hotelszoba maga is követte a hotel fényűző jellegét. Minden rendezett, minden a helyén, sehol egy por vagy piszok. A franciaágyon elterülő bordó takarón egyetlen hullám, egyenetlenség sem volt fellelhető, a mintás párnák is frissen kigőzölve tornyosultak rajta.

 - Miért érzem azt, hogy ez egy nászutas hotelszoba ezzel az egy ággyal? - mutattam párnatoronyra, melyek között egy szív alakú is helyet foglalt.

 - Mert ez az. Nagyon sok plusz jár ehhez a szobához, amit ki tudunk élvezni - tette le táskáját a sarokban őrt álló bordó fotelbe.

 - Nem vagyunk nászutasok. Te pedig a földön vagy a fotelben alszol - felhúzott szemöldökkel, összefont karokkal léptem a padlóig érő, fehér függöny által eltakart erkélyajtóhoz.

Kinyitottam a kétszárnyas üvegajtót, kilátásom nyílt a Jeju-sziget egy részére, amely még mindig, így októberben is színesen pompázott a távolban. Elámultam a látványtól, ami elém tárult. Rákönyököltem a krómozott korlátra, TaeHyung pedig ugyanezt tette mellettem.

 - Átmehetünk másik szobába, ha szeretnéd - motyogta maga elé. - Sajnálom, ha kényelmetlen helyzetbe hoztalak.

 - Végül is szeptember óta ismerlek csak, de már elhoztál a Jeju-szigetre, egy nászutas hotelszobába, ahol egy ágyban kellene aludnom veled. Viszont most már mindegy, nem kell átmennünk, jó lesz ez így - akaratlanul is elmosolyodtam, mikor rám nézett, de gyorsan elkaptam fejem, egy másik pontot kezdtem el nézni a távolban, elfordulva tőle. - De akkor sem alszol az ágyban - jelentettem ki, majd visszamentem a szobába. Ekkor kopogtattak az ajtón. Kinyitva egy hotelbeli alkalmazottat pillantottam meg, legalábbis az egyenruhája alapján arra gyanítottam. Egy kis szervizkocsit tolt be a fal mellé, ami a nászutasoknak járt, elmondása szerint. A kocsi tetején egy csokoládé szökőkút foglalt helyet, mellette gyümölcsök sorakoztak fehér porcelán tálakban. Az alkalmazott kiment a szobából, TaeHyung ezzel párhuzamosan lépett be az erkélyről becsukva maga mögött az ajtaját. - Ez a te műved?

 - A szobához jár - ezek után beüzemeltette a szerkezetet, amiből lassan folyni kezdett a tejcsokoládé lefelé. - Kérsz? - szúrt fel a pálcák egyikére egy szelet epret. - Figyelj, ne nézz rám így. Mit szólnál hozzá, ha ami itt történik, itt is maradna miután hazamegyünk? Semmit nem fog befolyásolni, mert itt marad. Senki más nem tudja meg, még YoonGinak sem kell elmondanod - forgatta meg a csokoládé alatt a gyümölcsöt.

 - Ugye nem akarsz az este folyamán olyat művelni velem? - léptem hátra egyet.

 - Ha arra célzol, nem akarlak véletlenül sem megerőszakolni - nyújtotta felém a pálcát, amit elfogadtam és megettem. Leültem az ágyra törökülésbe, amíg ő gyártotta a csokoládés gyümölcsöket. Odaadott két pálcát nekem, ahogyan ő is kettővel büszkélkedett. - Megetetnél?

 - Szóval azt tervezed, míg itt vagyunk, hogy úgy viselkedünk, mint egy pár? - néztem a pálcákról a szemébe, válaszként csak bólintott egyet. - Titok, ami itt történik?

 - Titok - sóhajtottam, majd szájához emeltem az egyik pálcán található édességet.

 - Viszont vannak kikötéseim - tettem szájába a másik gyümölcsöt is, hogy addig is csendben maradjon. - Egy, minden itt marad, ahogy ígérted. Kettő nincs csók, se arra való próbálkozás. Három, nem alszunk egy ágyban.

 - Plusz, nem parancsolgatunk egymásnak - egészített ki egy szabállyal, amit felvettem a lista élére nulladik helyre, állandónak. Kezet ráztunk, majd elvigyorodott.

 - Szinte hallom a gondolataidat - vettem ki a kezében lévő pálcákat, majd témát váltottam. - Egyébként szerinted milyenek a szüleim?

 - Aranyosak, olyan szokásos szülőknek tűntek, akik nagyszerűen felneveltek egy szép lányt, aki most itt ül előttem és édességgel etet. Várj, bókolnom szabad, vagy ezt is beiktatod az egyik szabályba? - húzta le szájával a pálcán lévő epret.

 - Ezt szabad, mert jól esik néha.

 - Higgy nekem, egy csók is jól esne - jegyezte meg, aztán feltápászkodott, hogy gyártsa tovább az édességet. Alakját néztem, míg az agyamban az előző mondata forgott.
Addig beszélgettünk, míg el nem fogyott a csokoládéval borított vagy simán hagyott gyümölcsök összessége. A nagyobb részt ő falta fel, ezért eldőlt az ágyon a hasát fogva. Lehunyta szemeit, felhúzta lábait, felém fordulva. Lehasaltam az ágyra, őt néztem. Sóhajtottam egyet, majd elhúztam számat.

 - Ha most felkelsz és elmész a fürdőig, eltörlöm a harmadik szabályt - suttogtam felé nagyon halkan, erre felpattant és a fürdőszoba ajtaja felé lépkedett. - Tettetted? - felültem és a fürdő felé tekintettem. - Tettetted vagy csupán erőt vettél magadon, hogy ne fess úgy, mint valami kislány, akinek éppen a havi menstruációja készül megjönni?

 - El fogom érni, hogy a második szabályod is eltöröld - kacsintott, aztán eltűnt az ajtó mögött. Az ágyon hasalva, a fehér ajtó felé fordulva vártam, hogy visszatérjen, majd húsz perc múlva végre valahára kilépett a helyiségből, fején egy törölközővel. Szemeimet lesütöttem, mikor megéreztem, hogy az ágyra telepedett. - Ezt fogjuk játszani? Nem szólalsz meg vagy húzod a szád?

 - Ki húzta most a száját? Éppenséggel eltöröltem a harmadik szabályt. Ez sem elég? - felkaptam fejem, ő addigra mellém hasalt, és olyan tekintettel nézett rám, mint akkor, az esős napon. Megfogtam a köztünk heverő törölközőt, a fejére terítettem, hogy a tekintetét is eltakarjam. - Ne nézz így rám.

 - Te meg ne szegd meg az állandó szabályt - dobta le a földre a fehér anyagot. A tekintete elől ekkor már nem tudtam menekülni, nem tudtam elkerülni. Szótlanul néztem a sötét barna íriszeit, amibe belelógott helyenként pár vizes fürt, amit ujjammal tettem a helyére. - Annyira nehéz lenne egy napig, csupán amíg itt vagyunk, úgy tenni, mintha egy pár lennénk?

 - Nekem soha nem volt barátom, TaeHyung - szorítottam össze ajkaimat kissé, mikor maguktól kiszöktek e szavak számon.

 - Akkor hagy legyek én az első, ideiglenes barátod erre a napra és a holnapira, amíg haza nem érünk. - a szívem egy gyorsabb tempóra váltott, a pulzusom is növekedett, a légzésem sem maradt egyenletes ezek után. Akaratlanul is bólogatni kezdtem lassan ajánlatára, ekkor ujját hozzáérintette a mutatóujjamhoz, majd elvigyorodott. - Start - ezek után felvettem a törölközőt a földről és szárítani kezdtem vele haját.
 - Sétálni szeretnék, de vizes hajjal nem mész sehová - felült és szótlanul tűrte, hogy töröljem a haját. - Máskor, ha meg akarod szüntetni a második szabályt, inkább ne vizezd be a hajad, ha ilyen hűvös van, rendben? - bámult továbbra is, nem mondott semmit. - Tudod, meglepődtél volna, ha láttad volna a régi énemet. Soha nem csináltam volna ilyet, kérésre se. A huszonegy évem alatt csakis te tudtad kihozni belőlem ezt. Nem tudom, hogyan, de rá fogok jönni valamikor - merültem el emlékeimben. - Kész is a hajad, de a kapucnid még fel kell venned. De mondd, ha nem akarsz sétálni, körül nézni a környéken, nyugodtan - félre döntöttem fejem válaszára várva, de nem mondott egy szót sem, csupán felvette lábbeliét és elindultunk. Eléggé messze jártunk, párhuzamosan haladtunk egymás mellett, de egy dialógus sem hangzott el közöttünk. Körülbelül tíz perc múlva már muszáj volt megtörnöm a csendet. - Nehéz gazdag családba születni? - kérdésemre felemelte fejét és tekintetét, érdeklődve figyelt engem. - Mennyivel másabb, ha gazdagok a szüleid?

 - Eleinte annyit éreztem belőle, hogy mindent megkaptam, amit szerettem volna. Később, mikor beindult apám munkahelye, amikor egyre nagyobb lett a cége, már a gazdag családok átkát is megéreztem. Akárhányszor végre jutott volna idejük velem lazítani egy nyaraláson, egy ember felismerte őt a médiából és ez csupán hozta magával az újságírókat, és a többi velejárót. Talán az érettségim óta, vagy még annál is régebb óta inkább nem is mentünk sehova együtt. Nekem sem akadt olyan hely, ahol ne ismertek volna fel, mint Kim TaeIl egyetlen fiát. Kicsit hiányzik a szülői szeretet, de már hozzászoktam a dologhoz. Nehéz igen, az, amikor csupán annyit akarsz, hogy jelenjenek meg a szüleid a ballagásodon, amikor a kezedbe kapod az érettségid. Nehéz, mikor csak a dicséretükre vársz. Nehéz, mikor csak a munka érdekli őket. Na, de mindegy, nem tehetek már semmit ez ellen - lehajtotta a fejét, elszomorodni láttam arcát. Keze után nyúltam vigasztalásul, ujjainkat összefontam.
 - Nem akartam, hogy rossz legyen a kedved. Bocsánat, hogy kérdeztem, nem fogom többet.
 - Tudod, mennyire boldog lettem most legbelül, hogy magadtól fogtad meg a kezem? - szorított rá kézfejemre. - Aggódni kezdtél értem, magadtól teszel meg olyat, amit nekem sem engednél. Nincs rosszkedvem, ellenkezőleg. Köszönöm, SeoNa - arca felvirult, apró könnyek szöktek a szemébe.
 - Nem fog minden itt maradni, igaz? Igenis befolyásolni fog, ami itt történik.
 - Ahogy megígértem, minden itt marad. Ez az első szabály, betartom, ne aggódj - simogatta meg ujjával az általa fogott kézfejem.
 - Nézd! - mutattam egy madárraj felé, ami éppen átszelte az eget ekkor. Magammal húztam TaeHyungot a járda szélére, ahol egy korlát futott végig, hogy az az mögött elterülő lejtős részre senki emberfia se zuhanjon le. - Úgy repülnék, akár egy madár, bár ez elég klisés, nem? - merengtem el a látványba.
 - Ha lesz rá lehetőségem, teljesítem a kívánságod - fűzte hozzá válaszát. - Viszont, SeoNa, elengedhetted volna a kezem, mikor idefutottál, mégsem tetted. Ezért csak úgy megkérdezem, kedvelsz engem vagy csupán a helyzet hozta? - a tekintetem kezdte fürkészni, viszont a hirtelen kérdésére nem tudtam semmit sem válaszolni. - Nem vagy éhes? Menjünk enni valamit - elmosolyodott, mintha nem is kérdezte volna meg, amit megtett, aztán visszaindultunk a hotelbe, pontosabban annak étterem részébe egy ebéd keretében.
Ugyanaz a gazdag színvonal volt a jelképes a helyen is. Egy kétszemélyes asztalnál foglaltunk helyet, a pincér már pezsgővel kínált minket, mikor ruhánk csupán a székhez ért, amiben amúgy sem éreztem magam odaillőnek. Természetesen nem mondhattam nemet, nem ellenkezhettem az akaratos TaeHyunggal, aki minden luxust meg akart adni nekem. A továbbiakban a halk beszélgetéseken és az evőeszközök tányérokon való koppanásán kívül nem lehetett más semmit hallani. Az étlapról a legdrágább ételek kerültek elém és osztálytársam elé, amit kicsit fájdalommal telve, de elfogyasztottam. Mindig vissza akartam utasítani a további költekezését, viszont ekkor is a legpuccosabb dolgokat hozta ki nekünk a pincér.
Mikor pedig végeztünk az ebédünkkel, visszaballagtunk hotelszobánk rejtekébe. Addig nem is szóltam, míg az ajtó nem csukódott be. Leültem az ágyra, direkt húztam a számat mindenre, amit csinált ezek után, viszont egyszer sem kérdezte meg, mi bajom. Végül már nálam pattant el a húr.
 - Miért költesz ennyit? - dünnyögtem magam elé. - Nem tudom így élvezni az utazást, ha ennyit költesz. Tudom, te megteheted bármikor, de nekem nem természetes, amit csinálsz. Megtennéd, hogy kevesebb pénzt szánsz erre az utazásra mostantól?
 - Persze, bármit, amit csak kérsz - huppant le mellém az ágyra.
 - Ez pedig a másik - löktem el magam a fekvőhelytől. - Ne legyél már ennyire nyálas herceg, nem kell minden pillanatban az én kéréseimet, szavaimat lesned. Tedd azt, amit te szeretnél. Nem kell a kedvemben járni folyamatosan - mosolyra húzta szája szélét, aztán karomnál fogva rántott vissza az ágyra, míg én csupán az érkezésemet éreztem a matracra, ő már felém is kerekedett. Lábaival derekam tájékán térdelt, kezeivel pedig az enyéimet szorította a takaróba, tekintetemet kezdte vizslatni ezek után.
 - Ne mondj soha ilyet egy férfinak, hogy tegyen azt, amit szeretne, mert annak sosincs jó vége, főleg ha kettesben van egy nővel - közeledni kezdett arcomhoz.
 - Férfi volnál már? Nem vagy inkább egy nagyra nőtt kisfiú még? Mondd, mit tennél velem, ha engedném, uram?
 - Idősebb vagyok nálad is, szóval ne húzd ki nálam a gyufát - lassan elengedte egyik kezem, arcomra simított ujjával. - Megcsókolnálak végre - elhalkult, de mellkasomban felzengett egyre hangosabb szólamokkal szívem, ami nagy nyelésekre késztetett. - Nem számít nekem, hogy milyen kevés ideje ismerjük egymást, akkor is dobszólóra készteted a szívem. Eleget voltam egyedül ahhoz, hogy tudjam, nálad nem szabad meghátrálnom.
 - Minden itt marad, ugye? - szólaltam meg újra megszeppenve. - A második szabály - sóhajtottam egyet. -, törölve - hitetlenkedve pillantott rám, majd közeledni kezdett, aztán pár milliméternyire az ajkaimtól megállt.
 - Köszönöm, hogy eltörölted, de nem vagyok benne teljesen biztos, hogy a csókunknak most kellene elcsattannia. Én várok, amíg nem érzem. Főleg, ha most megcsókolnálak, akkor megszegném az első szabályt - ekkor megcsörrent telefonom az éjjeli szekrényen. Mindketten a készülék irányába néztünk, TaeHyung érte nyúlt, átadta nekem, de el nem engedett. - Párok nem titkolóznak, mondd nyugodtan itt, amit szeretnél neki.
Felvettem a készüléket, a vonal másik végén pedig JiYeon kezdett bele a mondókájába, amit nehéz volt kibogoznom, így megkértem, hogy lassabban mondja el újra. Közben osztálytársam ugyanabba a pózban nézett engem vigyorogva, mint a hívás előtt.
 - Szóval, ha jól értem. JungKook elvitt a szüleihez, hogy bemutasson téged, aztán a nap végén végre megcsókolt - olyan örömmel mesélte a szombati történetét szóról szóra, újra és újra, hogy még engem is megmosolyogtatott hangvétele. TaeHyung ekkor leszállt rólam, bal oldalamra vándorolt, a fejtámlának dőlve várta, hogy befejezzem a dialógusomat kollégiumi szobatársammal.
 - Annyira sokat mesélek, hogy meg sem kérdeztem. Te hogy vagy? Jól telik a szüneted? Jártál valahol még így a melegebb napokban? - végre lejjebb csillapította hangját, rajtam volt a sor, hogy beszámolót tartsak.
 - Igen, éppen a Jeju-sziget egyik hotel szobájában fekszek - csend honolt a vonal másik végén, várta a további információkat. Hasamra fordultam, osztálytársam várakozó arcára tekintettem. - Hirtelen utazás most ez, de még soha sem jártam itt. TaeHyung hozott ide, a semmiből kérdezte meg tőlem, miután haza értünk az ivászatunkból - felfigyelt a nevének említésére. - Először ettem csokoládé szökőkútból folyó csokoládéval borított gyümölcsöt és szerintem én vagyok az egyetlen, aki nem élvezi, ha egy gazdag férfitől bármit megkaphat, amit megkíván. Ja, amúgy JiYeon, kérlek, kérd már meg YoonGit, hogy ugorjon be helyettem holnap, mert szerintem nem érek haza addigra. És mielőtt még mondanád, tudom, hogy szeretnél további részleteket a kiruccanásról, amit természetesen majd megkapsz. Legyél jó, üdvözlöm a herceged - megszakítottam a hívást, majd felnéztem osztálytársamra. - Miért nézel így rám?
 - Őszintén elmondanám, de nem akarok nyálas lenni megint, ezért hagyjuk inkább. Szeretnéd megnézni a partot?


/YoonGi pov/

A SeoNa szüleivel való étkezés szüleivel édesanyján azt fedeztem fel, hogy a Kim TaeIl név nagyon sokat hatott rá a múltban, aminek még mindig hatásai vannak a jelenjére. Édesapja pedig semmit sem tud erről az egészről.
Nem tudtam régebben, hogy jó döntést hozok-e azzal, hogy bekerültem ebbe a családba. Főnökömtől már mindent kiderítettem. Azt, miért nem találkozhattak eddig SeoNával, hogy mi köze van SeoHyunnak ahhoz a gazdag emberhez, hogy mi történt a múltban. Mindent tudok. Minden szálat. Minden hazugságot, amit osztálytársnőm és barátom nem tud. SeoNának és TaeHyungnak pedig fogalma sincs, hogy mi folyt, folyik a hátuk mögött. Néha viszont bánom, hogy én tisztában vagyok ezzel. Néha, ahogy mondják, a tudás átok. Nehéz, hogy szinte mindennap látom, de nem mondhatom el neki az igazságot.
SeoNa JiYeonnal üzent, hogy vállaljam el a szerdai rádiózást. Bár én magam is a produceri álom során jutottam el az egyetemig, de van valami, amihez jobban értek, mint a zene, viszont ezt jó halkan kell suttognom azok előtt, akik nem tudnak a negyvenes éveiben járó férfi megbízottjairól semmit az ég világon. E férfi hívta fel mindkét osztálytársam, mert eldöntötte nem bujkál tovább. Nem számít, hogy családja is kitagadta őt. Rajtam keresztül tudott meg információkat SeoNáról is, amiket fájdalommal, de elkötelezetten mondtam el neki. Néha, kezdem megbánni döntésem. Néha, kezdem gyűlölni azt az érzést, hogy nem tehetem azt, amit igazán akarok. Főnököm a számat tartatja vissza velem, TaeHyung miatt pedig a valódi érzéseimet nem engedhetem ki, egy lány irányába, akit már tizenegy éve kedvelek, aki eddig nem vett észre, akit minden áron meg kell védenem a fájdalmaktól, amit az élet, a világ próbál okozni neki.
A titkok, amiket rám hárítottak, amiket vissza kell tartanom, ily módon próbálták felfalni agyamat. Nem hagytak nyugodni, hogy soha nem mondhatom el. Az üres, fehér és csendes plafont bámultam saját szobámban, de még ha jártam is volna egyet szüleim házában, akkor sem találtam volna egy csepp hangot sem, mivel szüleim nem tartózkodtak az épületben, én pedig egyedül voltam.

Megálltam zsebre tett kezekkel a konyha, az előszoba, a nappali közös pontjánál, ami a legnagyobb üres felület volt a házban, körbenéztem, tényleg egy rezzenés sem volt, a nyitott ablakon bejövő levegő meg se mozgatta a függönyöket, csend és mozdulatlanság jellemezte a házat, mint valami temető, ahol már egy élő lélek sincs, csupán egy, aki még mindig kísért egyedül, én. Lenéztem a fehér kőpadlóra, megszívtam magam levegővel és elordítottam magam. Egy fél percig még visszhangozták kiabálásomat a falak, majd ismét síri csend borult a helyiségek mindegyikére. Senki nem szólt hozzám, senki nem mozdult meg mellettem. Ha elmentem volna egy körre motorommal, ott is csupán a motor hangos bőgését hallottam volna, de körülöttem minden olyan gyorsan suhant volna el, hogy fel sem fogtam volna, hogy nem vagyok egyedül én mindig, csupán alkalomadtán rossz helyen vagyok.