13.rész - The sea and the dolphin

/YoonGi pov/

A kőpadlóra rogytam, hátradöntöttem fejemet, a felettem ékeskedő csillárt elemeztem, ami szintén csakúgy lógott a plafonról. Akárcsak én, csupán egy teher volt a ház számára. Nem mondhattam SeoNa elutazása előtt, hogy maradjon, hogy hiányozni fog, hogy ne hagyjon egyedül. Nem kell neki még több rágódni való, nem muszáj, hogy mindent megtudjon. 

Ledőltem a hideg felületre, nagyokat sóhajtoztam, mikor a csengő dallama visszhangzott el fülemig. Fejem az ajtó irányába fordítottam, ilyen fejtartással keltem fel, a fafelülethez léptem, lenyomva a kilincset pedig felfedeztem a látogató személyét. Mosolyogva pislogott rám, kedvesen köszönt, majd a szótlan ábrázatomat figyelte.

 - Azt mondtad, jöjjek bármikor, ha beszélgetnék veled, emlékszel? - tapintott rá EunJung arra a beszélgetésre arról a napról, mikor elmentünk közösen inni a többiekkel együtt.

 - Persze, gyere beljebb - álltam félre az ajtóból, majd a nappali felé tereltem a lányt. Leült a kanapéra, ami épphogy besüllyedt könnyed testétől. Helyet foglaltam mellette, aztán végül én törtem meg a csendet. - Miért jöttél?

 - Beszélni szerettem volna, és jobban szeretek személyesen beszélni bárkiről is legyen szó. Szóval, nem tetszik, hogy így látlak. Nem kellene SeoNára várnod, míg észrevesz. Igen, tudom, hogy kedveled, láttam azokat a bizonyos jeleket. Ezért azt tanácsolnám, hagyd, hogy boldog legyen TaeHyunggal, mert ha utána sóvárogsz, a végén egyedül maradsz.

 - Miért érdekel téged, hogy én egyedül maradok-e vagy sem? Miért akarod megmondani, mit csináljak? - néztem szemébe.

 - Szerinted miért? - közelített felém egész testével. - Kedvellek. Nem akarom, hogy magányos légy.

 - Két hónap alatt nem tudott igazi érzelem kialakulni benned irántam, alig beszélgettünk amúgy is. Kérsz valamit inni? - ellöktem magam a bútortól témát váltva, de osztálytársnőm elém pattant. A tekintetemet kereste, amit meg is adtam neki, a szemeiben csupán a szánalmas próbálkozást láttam arra, hogy megkedveljem.

 - Egyet kérek. Csókolj meg. Ha utána is azt mondod, semmit sem érzel, itt hagylak, továbbra is SeoNát kedvelheted - a szemében már gyűltek a fájdalmasan visszatartott könnyek, amikből egy kigördült, letöröltem azt hüvelykujjammal, miközben arcára simítottam. Lesütötte tekintetét, én pedig ajkára csókoltam lehunyt szemekkel. Miután eltávolodtam tőle, felnézett újra, várta mondanivalóm.

 - Érezted már azt, hogy egyszerűen nem bírod elviselni, ha az általad kedvelt embert más vidítja fel, hogy hiányzik a hangja, ha csupán két percig nem hallod, hogy tizenegy éven át nem mondhatsz neki el semmit őszintén, mert meg van kötve a kezed? Érezted egyáltalán azt, hogy máshogy ver a szíved, mikor meglátod azt a személyt? - szótlanul pislogott. - De gondolom megvan az az érzés, amikor valamit minden áron meg akarsz szerezni magadnak, mert te úgy döntöttél, hogy a tied lesz, és mindegy neked, hogy kit kell megbántanod a cél elérésnek érdekében.

 - Hű! Te aztán okos gyerek vagy, YoonGi! - húzta vigyorra száját. - Igazad van, teljes mértékben. Meg akarok szerezni valamit, amitől nem fogok tágítani, ezt megígérhetem. Ezért vigyázz a kis SeoNádra. Figyelj, akár össze is dolgozhatnánk. Tied lenne SeoNa, enyém Tae. Mit szólnál hozzá? - döntötte félre a fejét.

 - Tűnj a házamból, EunJung - jelentettem ki, majd megfordítottam őt tengelye körül, az ajtó felé toltam a lányt.

 - Goromba vagy. Még egy pohár vizet sem kapok? - kinyitottam az ajtót, majd becsaptam orra előtt.

Több barátnőm is volt, mialatt igazából osztálytársnőmet kedveltem, többjüket megcsókoltam, de mindvégig az ő csókját akartam érezni. Most is így éreztem, már tizenegy éve így érzek...

Túl sok ilyen lány volt, aki engem használt volna féltékenység teremtésre. Elegem van ebből.

/SeoNa pov/

Mivel TaeHyung ötlete megtetszett, miszerint nézzük meg a partot is, egy betonúton, mely végig vezetett a part homokja mentén, körbe a szigeten, sétáltunk le célunkig. Megpillantottam a hullámzó tengert, közelebb futottam a mozgalmas vízhez, majd megálltam mielőtt a hideg folyadék elérhette volna lábam egy nagyobb hullám alkalmával. Kinyújtottam karjaimat oldalra, beszívtam tüdőm egészébe a friss levegőt. Gyönyörködtem a tájban, aztán oldalamra néztem, TaeHyungot sehol sem láttam. Száznyolcvan fokos félkört írtam le, közben leengedtem kezeimet, osztálytársam még mindig a járdán ácsorgott, engem nézett, de lábai sem mozdultak meg felém. Jeleztem neki, viszont mint egy megdermedt szobor állt ugyanott. Visszaléptem jómagam is az aszfaltra, továbbra is szótlanul mosolygott rám csupán.

 - Miért nem szólsz vagy csinálsz valamit? - felpillantottam íriszeibe.

 - Mindennek itt kell maradnia, de akkor is úgy szeretnék emlékezni erre az útra, hogy boldog voltál. Bármikor nélkülem is boldognak kell lenned, és látom, ez menni fog, de mondanom kell valamit. Nem akarok megváltozni. Úgy voltam, megteszem érted, de nem akarom. Ugyanolyan leszek, mint eddig. És...ugyanazt az állapotot szeretném vissza, mint ami az első találkozásunk előtt volt, miután hazaértünk. Addig azt csinálsz, amit szeretnél - összeszorult mellkasom szavai hallatára.

 - Nulla, nem parancsolgatunk egymásnak - kezdtem sorolni a szabályainkat, amiket együtt határoztunk meg. - Egy, minden itt marad, ahogy ígérted. Kettő, heti egy alkalom az érzéseknek - tettem hozzá egy újat, amire a szívem késztetett. -, azon egy alkalmon kívűl viszont életbe lép szintén egy új, a harmadik szabály - hatásszünetet tartottam, mire elkerekedtek szemei kissé. - Három, idegenek vagyunk egymás számára - bólintott egyet, majd hátat fordítva nekem, visszaindult a hotelhez. A távolodó alakját figyeltem, a lelkemben pedig ezzel párhuzamosan egy fájó érzés jelent meg. Elfordítottam ismét fejem a tenger irányába, egy mély sóhaj pedig kihozott belőlem néhány könnyet.

Annyi gondolatot teremtett újra a fejemben osztálytársam, hogy ismét nem volt egy csendes pillanat a koponyámon belül. Leültem a homokba, a tenger habjait elemezve elmélkedtem. Újra összezavart, újra és újra megteszi, folyamatosan. Most pedig ellökött magától, de miért? Mi volt ez a hirtelen váltás? Miért egyeztem bele?

A hűvös, őszi szél szőke tincseim közé furakodott, miközben lábaimat felhúztam mellkasomhoz. Államat térdemre tettem, bambultam előre, a távolba. Melyikőjüknek kezdenék el először hiányozni, ha eltűnnék? A szüleimnek? TaeHyungnak? Vagy YoonGinak talán?

Egy alak közelségét érzékeltem magam mellett hirtelen, ezért felemeltem és elfordítottam balra fejemet.

 - Mit keresel itt egyedül? - kezein hátra támaszkodva ült mellettem HoSeok. - Zűr van esetleg a paradicsomban? Melyik hülye gyerekkel jöttél ide? Mit csináltak?

 - Ez nem Szöul, ahol bármikor összefuthatnánk, te hogy kerülsz pont ide? - törökülésbe fontam lábaimat.

 - Az nem mindegy, hogy én miért vagyok itt? Szerintem ez egy szabad földterület. Inkább mondd el a problémád. Látom, nincs kivel megbeszélned. Van időm, szóval mondjad csak, hogy mi van odabent - bökött homlokomra mutatóujjával.

 - Elhozott ide. Mondta, tegyünk úgy, mintha egy pár lennénk, csak amíg itt vagyunk. Aztán, most egyedül üldögélek a homokban, mert kijelentette, hogy miután hazaértünk, maradjon meg az az állapot köztünk, mint amikor még nem ismertük egymást. Beleegyeztem, mert hülye vagyok. Nem is kérdeztem, miért akarja ezt. Viszont biztos jobb lesz ez így. Ha kedvelném, és csinál valami olyat, fájna, legalább nem fog annyira meghatni a dolog így - elhúztam keserűen számat a kis történetem elhadarása után.

 - Szóval nem kedveled? - lőtt bele gondolkodás nélkül az érzéseim hálójába. - Ahogy elnézem, csupán azért rágódsz ennyit a történteken, mert kedveled. Ezen gondolkozz el, viszont nekem mennem kell. Tudom, azt mondtam, van időm, de elfelejtettem valamit megcsinálni. A suliban találkozunk majd - pattant fel a homokból, aztán neki is már csupán az egyre kisebb mását láttam a horizonton. Elővettem telefonomat zsebem rejtekéből, lefotóztam, amit éppen a szemem is észlelt a látványból. Aztán egyszer csak azonosulni tudtam a tengerrel magam előtt. A tenger nagy területet foglal el, sok dolgot lát, de mindig egyedül van. Csupán hullámzik a nap huszonnégy órájában, mint ahogyan az irodai munkás válogatja a papírokat egész álló nap a kis székében ülve, mint ahogy egy magányos öreg néni kötögeti a sálakat a tornácán. Sok mindent lát mindhárom, rengeteget láthatna még, de mégis ugyanott marad nulla-huszonnégyben azon az egy helyen, ahová került az idők alatt. Én is...megrekedtem egy helyen. Nincs hova mennem

Egy mély levegő vétel után eltoltam magam a homoktól, leporoltam végtagjaimat, aztán visszatértem a hotelszobába, ahol TaeHyung a franciaágy jobb oldalán feküdt, az erkélyajtó felé fordulva. Szemei békésen le voltak csukva, nem is szándékoztam felébreszteni őt. Az erkélyt vettem célba, annak korlátjára tettem kezeimet. A naplemente miatt eltűnő napsugarak még utoljára érték bőröm, az utolsó kellemesebb szellő meglengette hajamat, elmosolyodtam a kilátástól, amitől a jó pillanatok jutottak eszembe erről az útról. Mikor pedig eltűnt az utolsó fénynyaláb is az égről, és már csak a kék ég maradt további színezés nélkül, bevánszorogtam a szobába, ekkor osztálytársam, padtársam, és átmeneti szobatársam, már a másik oldalán szunyókált.

Álom nem jött a szememre, mert új helyen nem tudtam aludni sohase a legelső éjszakán, ezért TaeHyung alvó alakját néztem hajnali ötig. Néha elmosolyodott álmában, ami az én számat is felfelé görbülésre sarkalta. Majd körülbelül fél hatkor kinyújtotta felém karját, csukott szemekkel motyogott. Tenyerére terelődött tekintetem, kézfejemmel megszorítottam azt, mire magához húzott hirtelen. Suttogott valamit, de szavait nem tudtam értelmezni, olyan halkan mondta. Ekkor eleresztette kezem, még mélyebbre merült álmaiban. Felültem, lábaimat lógattam lefelé az ágyról, aztán visszanéztem a pihenő egyénre mögöttem. Miért zavarsz össze újra és újra és még párszor? Két óra múlva, miközben az erkélyajtót eltakaró függöny hullámait elemezgettem a fotelben ülve, a Csipkerózsika végre felkelt.

/TaeHyung pov/

Nyitogatni kezdtem szemeimet, majd felültem az ágyban, SeoNát a sarokban helyet foglaló fotelben találtam.

 - Jó reggelt - engedte le a földre a felhúzott lábait. - Mikor indul a gépünk haza?

 - Jó reggelt. Délben kell felszállnunk a gépre, fél egykor indul - azzal bevonult egy pár darab ruhával a fürdőszoba mélyébe. Az eltűnő alakja után néztem, fájdalmas mosolyt vettem fel. Elrontottam a varázst. Benyúltam a párnám alá, kihúztam alóla telefonomat, először a tegnap beállított háttérképem állította meg ujjam további lépéseit, amin SeoNa szerepelt.

Tegnap, mikor visszajött a hotelszobába, nem aludtam még, csupán tettettem, aztán mikor kiment az erkélyre, utána pillantottam. Olyan gyönyörű volt, ahogy a naplemente látszott a távolban, ahogy a haját fújta az enyhe nyugatias szél, muszáj volt megörökítenem.

Az egyetlen képem róla, de olyan melegséget árasztott szét bennem a látványa, hogy be is állítottam azt hátteremnek.

Tovább nyomkodtam telefonom kijelzőjét, hogy újra megtekintsem a délután kapott üzenetet az ismeretlen féltől. Amely csupán annyit mondott: Jobb lesz később, ha kicsit most távol maradsz SeoNától. Nem sokára találkozunk. KHB.

Hallgattam az ismeretlenre, ellöktem magamtól, megválaszolatlan kérdéseket hagytam hátra. Otthagytam a parton, nem magyaráztam meg semmit, mikor visszajött. Talán meg is utált, talán csupán nem érti a helyzetet, hogy mit miért tettem. Ebben a pillanatban pedig azt se tudtam, mit mondjak neki, ha kijön a fürdőből, hogy mit cselekedjek, ha ő nem szól hozzám.

Kinyílt az ajtó, kilépett a helyiségből, tiszta, új ruhában. Arcán enyhe pír virított a meleg víztől. Nem szóltam semmit, csak helyet cseréltem vele, beléptem a zuhanyfülkébe, lemosakodtam, aztán kiszálltam a puha, fehér szőnyegre. Felöltöztem alulról, de mikor pólómat vettem volna magamra, ránéztem a tükörre. Letöröltem tenyeremmel a párás felület egy részét, magamat bámultam azon keresztül.

 - Annyira hülye vagy, hogy egy ilyen lányt, aki valószínűleg kedvel ellöktél magadtól - sóhajtottam, majd felvettem a maradék ruhadarabot, amit bevittem magammal. Vizes hajamon hagytam egy fehér törölközőt, viszont mielőtt a kilincsre tettem volna kezem, az agyamban felpattant a gondolat, miszerint SeoNa azt fogja hinni, megint miatta vizeztem be hajam, ezért a fürdőben talált hajszárítóval inkább eltüntettem a vizességet hajamból. Úgy léptem ki a helyiségből, aztán leültem az ágyra. Osztálytársnőm a fotelben, keresztbe tett lábakkal nyomkodta telefonja képernyőjét. Haja esését figyeltem, amit egész nap ujjaim között futtattam volna legszívesebben. Felnézett a készülék kijelzőjéről, a tekintetem pedig egy másik pontra tereltem a szobában. Felállt a fotelből, elém lépett, összeborzolta hajamat, utána visszahelyezkedett az ülőalkalmatosságba.

 - Úgy néztél ki a frissen mosott, lelapult hajaddal, mint anyuci szeme fénye, aki szűzként éli le az életét. Nem lett volna ez a kép jó a repülőtéren, ahol egy lányt is megszerezhetsz akár magadnak - motyogta maga elé, mire felkaptam a fejem.

Pár óra elteltével, és egy, a szobaszerviz által felhozott reggeli után kimentünk a repülőtérre. Megkerestem a megfelelő kaput, ahonnan indult a gépünk, SeoNa ekkor is ugyanúgy követett, mint az ideérkezésünkkor. Szótlanul foglaltuk el a helyünket az első osztályon, ahogy a Szöulból induló gépen is tettük.

 - Anyukám mindig ugyanazt a történetet mesélte el nekem esténként, mikor kicsi voltam és nem bírtam elaludni - figyelme és tekintete felém irányult. - Volt egyszer egy nagy tenger. Ugyan úszkáltak benne halak és más, tengeri élőlények is, mégse mondhatta magát boldognak. Magányos volt a szíve mélyén, amit igazából nem tudott soha megfogalmazni magában. Viszont egyik nap, az egyik áramlattal egy delfin érkezett az állatokhoz, az egyetlen delfin volt az egész vízben, így felkeltette a tenger érdeklődését. Sokat beszélgettek, jó barátok lettek. Majd egyik nap, a delfin családja keveredett valahogyan közéjük egy újabb áramlattal. A delfinnek vissza kellett mennie oda, ahonnan jött, egyedül kellett hagynia a tengert. Viszont megígérte, hogy havonta egyszer meglátogatja őt az áramlattal, hogy a barátságuk soha ne múljon el - elmeséltem pont úgy, ahogy édesanyám nekem mesélte, viszont azt a beleélést nem tudtam átadni szívből, ahogy ő tette. A lány kissé bekönnyezve nézett szemembe, majd elfordulva elaludt. Nem akartam felébreszteni, mert gondoltam, semmit nem aludt aznap éjjel. De mikor már majdnem landoltunk, felkeltettem őt, lassan kinyíltak pillái, fejével felém fordult, a szeme bevérzett, mint aki füstben ült egész este. - Itt a vége a dolognak. Ahogyan elkezdtük, úgy fejezzük is be - felemeltem mutatóujjam, az övéhez érintettem, keserűen elmosolyodtam. - Életbe lépnek a szabályok - leérkezett gépünk a földre, ezek után a repülőtér kijáratáig ismét nem szóltunk egymáshoz. Kiléptünk a hűvös levegőre, a szél megerősödött, így az ember haját meglengette eléggé a fuvallatok sora. Egymásra néztünk, majd egy mély levegővétel után mindketten egyszerre mondtuk ki, viszlát. Elindult az egyik irányba, én meg ott vártam apám érkezésére, aki hazafuvarozott. A kocsiban egyből a várt kérdés hangzott el ősöm felől.

 - Milyen volt az utazás? - nézte az előttünk elnyúló utat. Megvontam vállam.

 - Eltelt - meg sem szólaltam e mondatom után, szülőm pedig nem is erőltette. Láthatta rajtam ugyan, hogy történt egy s más, de erőltetés árán nem szerezte meg soha az információkat.

/SeoNa pov/

Láttam, ahogyan a repülőtértől elhajt az a bizonyos, ismerős autó. Nekem is megfordult fejemben, hogy YoonGit felhívom, hogy értem jönne-e, de akkor beugrott, éppen a BBS épületében lehet. Így hát fogtam egy taxit, és mikor elindultunk az autó rádiójában osztálytársam hangját hallottam meg, aki éppen a műsoromat vezette helyettem.

 - Hello, itt Gigi, mondd, mit szeretnél kérni? - először is megmosolyogtam, hogy azt a becenevet mondta a szőkeség, amit egyszer, nagyon régen én adtam neki, de amúgy utálta, ha használtam. Aztán meghallottam TaeHyungot.

 - Egy dalt szeretnék kérni egy lánynak, aki egy idegen, mégis muszáj kérnem Wendy-től a Return-t - amint kimondta a címet és a dal felhangzott, a könnyek kitörni vágyakoztak belőlem, amit erősen próbáltam visszafojtani. Ekkor az ablakon kitekintve, megláttam az út szélén a hadonászó HoSeokot, aki nagyon el akart csípni egy taxit.

 - Álljon meg annak a fiúnak, kérem, ismerem őt - legördült a lehajtósávba a sofőr, osztálytársam beszállt, elkerekedett szemekkel vett észre, mikor elfordította fejét. - Neked is szia.
 - Megint összefutottunk - kivette füléből lógó, zenehallgatásra szánt eszközét. - Hallottad a BBS-t most az előbb? - lassan bólintottam egyet. - Te vagy a lány?
 - Biztos másról beszélt, nem is TaeHyung volt, hagyjuk inkább - a másik ablakon bámészkodtam, míg nem a jármű nem ért a házunkhoz. - Kifizetem az ő útját is - jeleztem a sofőrnek, akinek odaadtam azt a plusz pénzt is, majd elköszöntem HoSeoktól, és bevonultam a házba, onnan azonnal a szobámba, feltűnés mentesen. Táskám ledobtam a földre, a testemet pedig az ágyra vetettem le. Pár órába beletelt, de végre YoonGi megjelent a szobámban. Felpattantam, szavak kiejtése nélkül öleltem át, mellkasához nyomtam fejem, hallgattam szíve verését. Átkarolt, nem kérdezett semmit. - Később mindent elmondok az útról, de nagyon hiányzott az ölelésed - szorítottam jobban magamhoz a fiút. Elengedtem őt, leülve az ágyamra elmeséltem mindent, szóról szóra, ahogyan történt, nem hallgattam el semmit. Figyelmesen hallgatta, míg végig mondom, majd csupán átkarolt, vállamnál fogva magához húzott.
 - Hiányoztál, ennyi a lényeg - kellemes érzéssel töltött el a közelsége, így kicsit el tudtam felejteni TaeHyungot.
 - Neked milyen volt amúgy, amíg távol voltam, Gigi? - a nap hátra lévő részében egyre boldogabb lettem, főleg amikor ezen beceneven hívhattam régóta ismert barátom.
Kezdtem elfelejteni osztálytársunkat, kezdtem tényleg úgy kezelni, ahogyan megbeszéltük, idegenként. Kezdett az érzés is felemésztődni bennem a napok alatt, hogy kedvelem őt. Viszont éreztem magamban, a lelkem mélyében azt a kis parazsat, ami még mindig nem akart kialudni, talán az emlékek táplálták az életben maradásért. Az őszi szünet maradék idejében YoonGi végig nálunk tartózkodott, ezt persze szüleim nem is bánták, mert kedvelték őt. Viszont, mint akármelyik kíváncsi szülőnél, előkerült a TaeHyung téma, amit egyszerű mondattal lerendeztem nekik.

Az utolsó, egyetem nélküli napokban a tanulás került előtérbe ismét, és visszaköltöztünk a kollégiumba is. Az egyre hidegebb délutánokon a szobában ültem, tanultam november első dolgozataira, miközben szobatársam faggatott az utazásról. Minden a füzetemből megtanult sor után, elejtettem neki két mondatot az útról, de aztán ezt a folyamatot egy kopogás zavarta meg ajtónkon. JiYeon lustasága és ábrándozása miatt én nyitottam ki a fafelületet, előttem pedig HoSeok álldogált ekkor.
 - Hogy jobban menjen ennyi gondolat mellett a tanulás - nyújtott át két kávét, amit kivettem kezéből. - A Seoul Café-ból hoztam, biztos finomak. Jó tanulást, találkozunk holnap órán - beintegetett szobatársamnak is, majd becsuktam ajtónkat, átadtam az egyik kávét JiYeonnak, majd folytattam a magolást.
 - Semmit nem mondasz? - szólalt meg, mikor belekortyoltam a kapott italba. - Semmi hozzáfűznivalód nincs? Semmi gondolat?
 - Miért? Kellene, hogy legyen? - pillantottam felé, amikor letelepedett asztalához. Vállat vont, majd elővette füzeteit ő is. Újra beleittam a kávéba, felfedeztem, ugyanazt kaptam, mint amit aznap ittam HoSeokkal, amikor kikérdeztem őt JungKook érzéseiről szobatársnőm iránt. Kellene, hogy legyen?