14.rész - First snow

/SeoNa pov/

Enyhén oldalra döntöttem fejemet, a tollal rajzolt virágra pillantottam, melyet TaeHyung csempészett füzetem lapjai közé a Trouble utáni napon. Összeszorult mellkasom kissé, ezért újra tanulmányomra néztem. Idegenek vagyunk egymás számára.

Amikor befejeztem a tanulást, este tíz környékén, csupán a fizikai fáradságom miatt tudtam egyből elaludni, mikor bedőltem az ágyba, de agyam ugyanúgy kattogott tovább, ezzel a legkacifántosabb álmokat létrehozva az este folyamán.

TaeHyung kezét nyújtja felém, felemelem enyémet, az alakja irányába mutatok vele. Aztán egyszerre csak arckifejezése megváltozik, elfordul, másfele kezd nézni. Torkomba gombóc költözik, ami nem mozdul onnan. Lassan leengedem kezem, ő pedig elindul az út másik oldalán egy lány felé, ki kísértetiesen hasonlít EunJungra. Ekkor felriadtam, és már vissza sem aludtam a hajnali órákban, mert ugyanúgy csak szenvedtem volna az álmok tengerében, a próbálva elkerülni fulladást .

A kora reggeli órákban nagyszerűen tudtam leplezni fáradságom szobatársam előtt. El volt merülve a rózsaszínködben, amelyet JungKook idézett elő.

 - Nem is meséltem! - csapta össze tenyerét JiYeon, míg a lépcsőket szeltük felfelé, szokásosan, ahogyan az őszi szünet előtt tettük minden reggel. - Halloween alkalmából a Jeon családdal töltöttem egy napot, az anyukájával sütögettem, míg a férfiúk a nappaliban barkácsoltak valamit, amiből a végén semmi sem lett - kuncogott fel az emlék felidézése után. - Viszont JungKook keze tiszta ragasztó volt, mentségére szóljon, sokat dolgozott - ekkor léptünk be a terembe, ekkor már YoonGiék bent ücsörögtek saját helyeiken. - Oh, megint olyan hátra kell mennem - sóhajtott szobatársam az előtte lévő levegőt markolászva, majd saját székeinken helyet foglaltunk.

 - Jó reggelt - motyogtam magam elé, amit tulajdonképpen padtársamnak szántam.

 - Neked is - böngészte tankönyvét bőszen.

 - Szép reggelt! - jelent meg ekkor az előttünk EunJung a semmiből. - Hogy telt a szünet azon része, ami a találkozásunk után volt? - kapkodta fejét közöttünk a lány.

 - Eltelt - vont vállat TaeHyung.

 - Igen, semmi említésre méltó nem történt - egy pillanatra rám nézett osztálytársam, aztán visszatért tanulmányaihoz.

 - Megyek akkor, keresek valami érdekesebb sztorit hátrébb - pattant fel állásba, majd sasszézott hátra EunJung.

 - Ilyen óránk három napig nem is lesz - jegyeztem meg a tankönyve tartalmát észrevéve egy kis idő elteltével.

 - Előre tanulok - mély hangja még jobban átadta a mondata közömbösségét. - Inkább neked kellett volna többet aludnod, ahelyett, hogy annyit tanulsz.

 - Már tízkor abbahagytam a tanulást - vettem át hangnemét. - Csupán álmodtam egész éjjel.

 - Ah, értem - nagyon leplezni szándékozta, de meghallottam az érdeklődést - talán az aggodalmat - hangjában. Ebben a pillanatban beszánkázott sietősen a terembe HoSeok, padunk felé vette az irányt, jó reggelt kívánt, majd letett egy kávét elém, aztán leült szobatársam hercege mellé, két padsorral arrébb. Óvatosan belekortyoltam a forró italba, a koffein elkezdett dolgozni szervezetembe, sokkal frissebbnek éreztem magam kortyról kortyra. - Ma még megiszod? - csapta le könyvét a padra.

 - Ha finom és jól esik, miért kellene egyszerre meginnom az egészet, ahelyett, hogy élvezném kicsit? - húztam fel szemöldököm. - El is ülhetsz, amíg meg nem iszom, ha ennyire zavar. Vagy más zaklatott fel ezzel kapcsolatban? - vett egy mély levegőt, szemeit forgatva merült újra füzete sorai közé. Nem fogom betölteni egy lelki roncs szerepét amiatt, amiben megegyeztünk.

Az óra elkezdődött a csengő jelzésére, aztán nem kellett sok, hogy Kim tanár úr is megjelenjen a teremajtóban. Kérdezősködött kicsit a szünetünkről, aztán folytatni kezdte a tananyag taglalását, ott, ahol abbahagytuk. Bőszen körmöltem, semmi másra nem koncentráltam, csakis tanárom szavaira. Nem terelte el figyelmem TaeHyung égető tekintete se az arcomon. A negyvenöt perc leteltével, SeokJin kifáradt a helyiségből. Viszont padtársam továbbra is engem figyelt. A következő órára vándorlás előtt, osztálytársam elé dobtam füzetem, közben figyelmeztetve, hogy mindenképpen másolja le az anyagot, majd szolgáltassa vissza nekem.

Nem szóltam egyetlen szót sem a reggeli köszönésen kívűl hozzá ezek után, ő sem beszélt énhozzám. Aztán eljött a csütörtöki délutáni zongoraóra, amin csak mi ketten és a tanárnő vett részt, ahogyan mindig. Így talán már muszáj lesz szót váltanunk egymással. A tanárnő megérkezett, beengedett minket a folyosó alaphőmérsékleténél hidegebb légkörű helyiségbe, fűtőtest hiányában pedig el kellett viselni az ottani állapotokat. Az még hozzáadott, hogy a legmagasabban fekvő ablakot be sem lehetett zárni rendesen, így a kinti szellő folyton betört az épület ezen termébe. Miss Choi elnézést kérve kisietett egy mappa után kajtatva, amiben a kottákat tartotta.
Ekkor a hirtelen kint feltámadó szél becsapta az ajtót, ami után még a falak is megremegtek. Összerándultam a hangra, majd az ajtóhoz léptem, próbáltam kinyitni azt, de nem mozdult. Beszorultam a hideg helyiségbe TaeHyung társaságában.

 - Beragadt az ajtó - mondtam kissé már remegő hangon, átfagyva. TaeHyungot nem nagyon hatotta meg az állapot ekkor. Lerogytam a zongoraszékre, míg vártuk a tanár visszaérkezését. Egyikünknek sem jutott eszébe, hogy dörömböljünk esetleg a falon, mert tudtuk majd csak visszajön Miss Choi, találomra nyomtam le a fehér billentyűket, hátha ezáltal hamarabb visszatér. A másik zongora felől pedig szintén egy dallam hangzott fel. Oldalamra tekintettem, osztálytársam játszott a hangszeren, értetlenül figyeltem őt. A zongorán helyenként a felettünk világító lámpák fénye csillant meg.

 - El kell mondanom, hogy miattad kezdtem el járni a külön órákra. Amúgy már a szüleim miatt meg kellett tanulnom mindent erről a hangszerről, mikor még hat éves voltam - újabb akkordokat követett mondata.

 - Miért nem lehettem volna egyedül itt? - felállt, mögém sétált lassan, fejével pedig jobb fülem mellé hajolt.

 - Csak egy órán át, hagyd meg nekem, hogy a szíved másképp verjen miattam - fejét elvette fülemtől, kézfejeit az enyémekre futtatta, amik ölembe nyugodtak. Felemelte azokat, ujjaimat az övéivel együtt mozgatta a billentyűkön egy dalrészletet eljátszva. A szívem más tempót kezdett el diktálni mellkasomban közelségétől, hol felgyorsult, hol lelassult. Majd elengedte kezeim, helyet foglalt mellettem, enyhén felém fordította fejét, a szemeimet kezdte fürkészni.

 - Nem vagyok én olyan, akit ezzel meg tudnál hatni - füllentettem. - Semmi változást nem észleltem - vontam vállat végül, a vért pumpáló szervem már valahol a torkomban dobogott tovább ezek után.

 - Emlékszel a szabályainkra? Pontosabban a második szabályra? Heti egy alkalom az érzéseknek. Legyen mindig ez az óra, az a bizonyos egy, rendben? - csillogó szemeiben elmerengve észre sem vettem, hogy levegőt kellene vennem, így egy nagyot szívtam az hűvös levegőből, közben elfordítottam fejem inkább a fehér billentyűk felé. Nem is néztem vissza, mire egy dal keretében siklottak kezei végig a hangszeren ismét. - Apám ezt a szerelmesek dalának nevezi, soha nem mondta, miért, csak annyit, megtudod majd, fiam - suhant végig pár fekete billentyűn is mondanivalója közben.

 - Miért akarsz továbbra is heti egy alkalmat az érzéseknek, ha a többi nap, többi órájában levegőnek nézzük egymást?

 - Ezt szeretnéd? - rácsapott két tenyerével a zongorára. - Ha végre békén hagynálak? Kibírnád vagy szereznél mást inkább? Mondd meg őszintén.

 - Azt akarod, hogy esetleg más felkeltse az érdeklődésem, amíg te idegennek nézel? - kérdeztem vissza válaszadás helyett. - Szeretnéd, ha máshoz tartozna a szívem, ha más miatt kapnék majdnem szívrohamot, ha más valaki szemében vesznék el a tied helyett? Te ezt szeretnéd? - kirázott a hideg, így összébb húztam magam. Nem válaszolt egyetlen kérdésemre sem, csak cipzáros pulcsiját lehúzta, közelebb húzódott hozzám, és a ruha anyagával együtt karolt át. Én sem mukkantam meg, de akaratlanul is hozzábújtam a meleget árasztó testéhez.

 - Nem, nem ezt akarom - jelentette kis csend után. - Igazából féltékeny voltam arra is, hogy a HoSeok által hozott kávét ittad előttem.
 - Barátok vagyunk, veled is, vele is. Ne akard már, hogy ne nézhessek más fiúra - ekkor kulcszörgés hallatszott az ajtó felől, osztálytársam ezért átült a másik zongoraszékre, a billentyűket szuggerálta, majd mikor belépett Miss Choi, ő mellette elsuhant, ki a helyiségből, bármilyen szó, indok nélkül.
 - Mi baja lett? Valamivel feldúltad őt? - megvontam vállam, mert végül is nem szándékoztam elmondani tanárunknak. Az akkordokat gyakoroltuk az óra hátra lévő részében, a koncentrációmat viszont TaeHyung magával vitte. Miss Choi észrevette a problémám, így elnézte, ha hibáztam valamit. Többször oldalra néztem, a másik, üres zongoraszékre, ahol osztálytársamnak kellett volna ücsörögnie. A külön óra végeztével mosolyogva köszöntünk el egymástól a tanárnővel, a kollégiumi szobám felé vettem az irányt, mikor zsebemben rezegni kezdett telefonom. Felvettem a készüléket, az az ismeretlen hívott, aki nem is olyan régen.
 - Rossz fele mész, SeoNa. Ha kinézel az ablakon, láthatod, leesett az első hó, gyere ki az udvarra, hogy személyesen is beszélhessünk - megszakította a vonalat, nem tudtam, mit tesz a személy, ha nem teszem azt, amit mondott, így kiléptem a hideg levegőre. Az égből apró fehér hópelyhek hullottak alább, a földet érve néhány elolvadt, de néhány elkezdett a talajon hóréteget alkotni. Idő közben az egyre rövidülő nappalok megmutatták arcukat ismét, délután hét környékén már sötét volt odakint, ezért csupán az egyetem területén elhelyezett utcai lámpák világították be a látóteremet. Az eget bámulva az arcomba hullott az első hó pelyheinek sokasága, aztán meghallottam valakinek a lépteit a vékony havon, közeledni felém. Az illetőre néztem, fekete nagykabátban volt, fején kalap, így nem tudtam kivenni igazán, ki is az.
 - Szervusz, drága SeoNa - vette le kalapját, így felfedeztem egy negyvenes éveiben járó férfit, arcvonásai igazán férfiasak és élesek voltak, mintha már láttam volna hasonlóakat képen. - Nem ismersz fel, ez édesanyád hibája lehet. Anyád azért nem mesélt talán rólam, mert az hiszi, én bűnöző vagyok, de ez nem igaz. Csupán azt, aki nem adja vissza a kölcsönt idő előtt, meglátogatják a fiúk. Jaj, és SeoNa, tudod, ki a fiúk egyike? Jól ismered őt, ezért is tudok a körülötted lévő dolgokról, közvetít rólad, ha kérem, mert tudtam, az a három grácia, akiket anyámnak és a húgaimnak hívhatok, nem bír majd veled, miután kijött az erőd, viszont nekem szükségem van rád.

 - Ki a fene maga? - vágtam mondandójába.

 - A nagybátyád vagyok, SeoNa, édesanyád egyetlen bátyja, akit kitagadott a család. Kim HongBin. Nehogy azt hidd, hogy hazudok. A fiú pedig, akiről beszéltem, YoonGi, mellesleg.

 - Nem gondolja, hogy YoonGi, akit már több, mint tíz éve ismerek, elmondaná, hogy az állítólagos nagybátyámnak dolgozik?

 - Én kértem rá, hogy ne említsen engem. Viszont biztos vagyok benne, hogy körülötted csak én nem hazudok, és nem is fogok hazudni neked, csak én tudok mindent rólad. Vannak olyan dolgok, amit a szüleidnek nevezett személyeknek sem mondtál el, igaz-e? Kérlek, bízz meg bennem, a nagybátyádban, és ha valamit szeretnél vagy mondjuk nem tudnád másnak elmondani az adott esetet, hívj nyugodtan, és tegezz kérlek. Ne öregíts a magázásoddal.

 - Mi az, ami miatt kitagadott a család? - tértem át arra a témára, ami megütötte a fülem a mondatai között.

 - Hát, hogy is mondjam? Mondjuk, hogy bűnöző vagyok, de szerintem nem. Behajtónak mondanám magamat és a fiúkat, de egyben talán bérgyilkosnak is - elkerekedtek szemeim. - Van egy olyan lehetőség nálunk, hogy visszaszerezzük a kért kölcsönt egy ügyfélnek az adott személytől, és van egy olyan opció is, hogy az ügyfél ellenfelét tüntetjük el az útból, ha eleget fizet nekünk. És mivel vannak ismerőseim mindenhol még sohasem csuktak le egyikünket sem - ledöbbent arckifejezéssel álltam, éreztem, hogy a hó gyűlik a vállamon, és ekkor fedeztem fel, hogy osztálytársam pulcsija rajtam maradt. - Te kérdezted, én meg nem hazudok neked, ahogyan megmondtam.

 - YoonGi ölt már embert? - félve tettem fel a kérdést.

 - Túl jó szíve van a te YoonGidnak - megkönnyebbültem kicsit válasza hallatán. - Viszont mi lenne, ha most bemennél a hidegről? További jó tanulást, ha bármit meg akarsz tudni rólam vagy a családról, vagy esetleg a kis barátod családjáról, ahogyan ő is akarja - biccentett a bejárat felé. - csak hívj - visszatette fejére kalapját és eltűnt a sötétben. A fedett rész alá értem, ahol már nem ért egyetlen pehely sem, TaeHyung az ajtóban állt, egy szót sem mondott, semmit sem kérdezett percekig. Csupán engem nézett, én pedig ezúttal nem kerültem tekintetét, bátran néztem vele farkasszemet.

 - Visszakérni jöttél a pulcsid? - törtem meg végre a köztünk lebegő csendet egy dialógus megkezdésével. Lassan, de bólintott egyet, úgy tűnt, nem túl határozott a válaszában. Levettem pulcsiját, átnyújtottam neki a ruhadarabot, majd kikerülvén a kollégiumi szobámig siettem. Szobatársam nyomát sem találtam, így levetettem magam ágyamra, hogy agyamat kicsit pihentetni tudjam a rengeteg új információ, és történés után. Kicsivel később megjelent a hiányzó személy, miközben a plafont elemeztem, kérdezte is egyből, mi történt. Arcomra telepítettem a párnámat, abba dünnyögtem. - Leesett az első hó - csenddel nyugtázta válaszomat szobatársam. Lehunytam szememet a párna alatt, mint a még bezacskózott aranyhal, próbáltam feldolgozni az újdonságokat, melyeket a mai nap hozott.

/JiYeon pov/

Mikor JungKook meglátta, hogy az idei első hó hullik az égből, azonnal eljött a szobámhoz, mondta öltözzek, mert el akar vinni sétálni. Mivel egyedül voltam, gyorsan felvettem kabátom és lábbelim, majd kézen fogva elindultunk első utunkra az első hóban. Gyönyörűen hullottak az apró pelyhek le az égből, melyek egy része hajamban, illetve vállamon kötött ki. Fél órán át ballagtunk az egyetem körül, mikor elkezdtem fázni, ekkor visszafordultunk, de a bejáratnál észrevettem két ismerőst, SeoNát és TaeHyungot, ezért megtorpantam, hogy ne vegyenek minket észre. Csupán egymásra néztek, körbe nem. Azután szobatársam levette pulcsiját, átnyújtotta osztálytársunknak, akit ezek után kikerülve tűnt el a látó körömből. Ekkor az egyedül maradt fiú egy nagyot sóhajtott, kicsit összegörnyedve párolgott be az épületbe.

 - Már tudom, mit kezdjek azokkal a képekkel, amiket néha kértem, hogy csinálj. Ez a kettő túl hülye ahhoz, hogy rájöjjenek, az első perctől kezdve kedvelik egymást. Nagyon aggódom, Kook. Mostanában úgy látom, hogy távolodnak egymástól valamiért, de azok a pillantások, ahogy egymásra néznek elárul mindent, még azt is, amit ez a két bolond nem is tud. Légyszíves, ha bármikor együtt látod őket, készíts egy képet sunyiban, a részleteket majd elmondom később - elmosolyodott beleegyezésül. A hideg fuvallatok sarkaltak újra az elindulásra az épület felé. Elkísért a szobámig JungKook, majd egy jó éjt puszi keretében elköszönt. Kinyitottam ajtónkat, mikor eltűnt a folyosóról, SeoNa látványa tárult elém, amint hanyatt fekve a plafont bámulta oly szorgosan. - Mi történt? - tudni akartam a részleteket, mert ő csak úgy nem elemezgeti a falakat. Megfogta párnáját, az arcára tette, úgy válaszolt kérdésemre.

 - Leesett az első hó - ez igen rövid és tömör válasz volt, amit persze én is felfedezhettem. Már ki tudtam következtetni a válaszadásából, hogy mi lehet a probléma. Viszont ilyenkor általában túl sok minden történt vele, így inkább csendben maradtam és leültem asztalomhoz. Pár perc múlva szobatársam levette fejéről a fehér huzatos párnát, jobb kezét kinyújtotta a plafon felé, aztán kicsit eldöntötte karját a parafatábla felé. A tudomásom szerint, TaeHyung által készített rajz felé nyújtózkodott. Szóval valami köze van a mai naphoz annak a fiúnak is. Olyan hosszan és elhatározottan tartotta kezét, mintha csupán a legmagasabban fekvő gyümölcsöt akarná elérni. Ezért megörökítettem a tudta nélkül, ekkor pedig felült, sóhajtott egyet. - Jól megvagytok a hercegeddel? - a hirtelen jött kérdésére nem tudtam azonnal válaszolni, de dadogtam valami helyeslő választ a végén. - Akkor jó - felkelt, asztalához ült, és mint valami robot, egy kezdett tanulni szó nélkül, mint akit beprogramoztak. Pedig közben biztosan folyt a gondolatainak patakja. Elnézve SeoNa alakját, a fáradság jelei jelentkeztek, ezért muszáj volt rászólnom, hogy hagyja inkább a tanulást, mert a végén az intenzíven köt ki az alváshiánya miatt. Egész éjjel figyeltem a szuszogó testét, hogy nincs-e rémálma, hogy nem fázik-e, akár egy jó anyuka. Mikor úgy véltem, már nem baj, ha esetleg felébred, mert aludt eleget, jómagam is ágyamba tértem.

Körülbelül hajnali öt környékén felébredtem az ajtó csukódására. Felültem az ágyban, szobatársam nem tartózkodott a sajátjában, de mivel egy huszonegy éves lányról van szó, csupán egy mondatot fűztem az egészhez hangosan kimondva.

 - Csak ne csináljon hülyeséget.