/SeoNa pov/
Egyszerűen nem bírtam mélyen aludni a gondolataim sokaságától a fejemben, ezért hajnalban inkább járni akartam egyet. Valamiért lábam a fiúk folyosójára vezetett, pontosabban a régóta ismert barátom és padtársam közös szobája elé. A kezem már emelkedett volna, hogy bekopog, de aztán pár centire a felülettől megállítottam. Az emlékek rohamoztak meg azonnal. Mind helyettem akarták eldönteni, mit is tegyek, de egyetlen egy hangosabb volt az összes létezőnél. Idegenek vagyunk egymás számára. Lassan leengedtem kezemet, pulóverem zsebébe tettem és elballagtam az ajtótól. Ezt be is tartom, akár belepusztulok, akár nem. Az üveggel határolt folyosón sétáltam végig, még mindig hullott a hó és a sötétség uralkodott odakint. Az átlátszó felületre tapasztottam kezem, sóhajtottam egyet, egyenletesen fújtam ki levegőm, ezzel párhuzamosan csúsztattam tenyerem egyre lejjebb, míg végül nem értem hozzá az üveghez. Még csupán november köszöntött be, de talán oka volt annak, hogy az első hónak le kellett hullania. Talán tényleg meg kell ismernem a családom és az ő családja által elrejtett titkokat. Visszakullogtam a szobámba, kivártam az ágyamban fekve, míg nem kell felkelni a tanórákra sietve. Az üres plafont figyeltem, egyetlen maszat sem volt rajta, de a fejem oly sok mondatot tárolt magában, hogy fantáziám felírta azokat a fal minden egyes szegletére. A sírás kerülgetett, viszont ezt mindig visszafojtottam egy mély sóhajjal.
A székemben ültem a pénteki első órát várva, mikor be is csengettek. Az utolsó beérkező diák HoSeok volt, aki egy kávé kíséretében tért asztalomhoz, majd annak letétele és egy köszönés után ő is helyet foglalt padtársa mellett. Viszont a mellettem leledző szék üresen árválkodott egész álló nap. TaeHyung egy órán sem jelent meg, senki sem tudott róla semmit, szobatársát kérdezték többen is, de ő nem kívánt nyilatkozni, nyilván megkérte, hogy ne tegye.
Következő héten sem foglalt helyet a székében, a szombati illetve a szerdai rádiózások alkalmával sem hallottam hangját, mint betelefonáló. Kezdtem tényleg úgy érezni, mintha már nem is ismernénk egymást. A csütörtöki zongoraóra alkalmával sem láttam belépni a terembe, a tanárnő arcán láttam, rákérdezne, de nem tudta, hogyan.
- Nem tudom, hol van, tanárnő - jelentettem ki, miközben próbáltam lejátszani a tanult akkordokat. - Ha tudnám se akarnám megkeresni - éreztem, hogy gyűltek a könnyek szemembe, homályosodott el a kotta, melyet olvastam. - Hogy is kell ezt lejátszani? - tereltem el a témát, miközben megtöröltem szemeim. Elmagyarázta újra, majd eljátszottam a darabot, meglepetésemre, hibátlanul. - Gyorsan tanulok - vontam vállat. Az utóbbi napokban a hőmérséklet állandó mínuszban volt ugyan, de hó nem esett, ez az állapot pedig a teremben is érezhetővé vált.
- Mi lenne, ha ma itt befejeznénk? Nem szeretném, hogy megfázz és látom, nem nagyon aludtad ki magad a napokban - simogatta meg hátam Miss Choi. Bólintottam egyet értve, aztán elköszöntem illedelmesen. - Azért én szorítottam nektek - szólalt utánam az ajtóból. Visszafordultam, elmosolyodtam, majd tovább haladtam a kollégiumi folyosó felé. Az elágazásnál eltekintettem a fiúk folyosója felé, valahogyan éreztem, a szobájában tartózkodik éppen, de elfordítottam fejem, a saját szobám ajtaját nyitottam ki helyette. Ekkor pedig úgy éreztem, mintha feladtam volna a szívem palackpostán, mintha elhagyták volna testem az érzések hirtelen.
Ezek után, mikor becsuktam magam után az ajtót könnyebbnek éreztem magam. A gondolataim tömkelege sem tűnt már oly soknak. Nem tudtam pontosan, hogy mi is történt. Viszont egy részről tetszett a helyzet, másrészről üresség töltött el. Nincsenek érzéseim? Vagy csupán tényleg idegenné vált számomra, aki elindította azok lavináját bennem?
Leültem asztalomhoz tanulni ahelyett, hogy válaszoltam volna szobatársam kérdésére a zongoraórával kapcsolatosan. Meg sem szólaltam a pénteki ébresztőmig. Szokásosan JiYeon kíséretében, aki erősen szidott, hogy miért nem alszom többet, ballagtam az első óránk helyszínére. Letelepedtünk helyeinkre, mikor becsengettek. Ismételten csengetésre lépett be HoSeok, kezében a kávéval, amit nekem szánt. Mikor letette az italt asztalomra, a tanár belépett a helyiségbe, sietett volna a szokásos helyére a terem másik felébe, mikor megfogtam karját.
- Ülj le mellém, úgy sincs megszabva, hova ülsz - elmosolyodva helyet foglalt TaeHyung helyén. Belekortyoltam az italba, amit ő hozott, ekkor pedig még szélesebb vigyor jelent meg arcán. Hirtelen az a mosolygó arc töltötte ki az ürességet, melyet padtársam hagyott maga után.
- Ülj le mellém, úgy sincs megszabva, hova ülsz - elmosolyodva helyet foglalt TaeHyung helyén. Belekortyoltam az italba, amit ő hozott, ekkor pedig még szélesebb vigyor jelent meg arcán. Hirtelen az a mosolygó arc töltötte ki az ürességet, melyet padtársam hagyott maga után.
/TaeHyung pov/
A pénteki tanórák helyett inkább elmentem sétálni a hidegben és hóesésben. YoonGit külön megkértem, hogy senkinek se szóljon távollétemről. Majd azt hiszik, lebetegedtem. Az oka is megvolt annak, hogy miért indultam egyáltalán utamra.
Csütörtök este, mikor visszatértem szobámba, a pulcsimmal a kezemben, amit SeoNa illata járt át, bőröndömbe kezdtem kutatni, mikor rábukkantam a keresett tárgyra. Kicsit vissza akartam emlékezni, mikor boldog voltam. Ölembe tettem az antik hatású dobozt, kinyitottam, a családi fotók tárultak elém. Elhatároztam, hogy újabb emlékeket fogok gyártani abba a dobozba, túlcsordulásig.
Ezért lépkedtem én egy nyomda irányába a szobatársam által adott pendriveval a zsebemben, hogy előhívhassak néhány emléket, melyet telefonommal készítettem. A kész képeket ezek után szintén a kabátomba süllyesztettem, majd elköszöntem a kedves alkalmazottól, aki segítségemre sietett. A heves szélbe, melyet enyhe hószitálás fűszerezett, sétáltam tovább Szöul legjobb elektronikai boltjába, hogy vehessek magamnak egy új fényképezőgépet, mellyel majd gyártom azokat a bizonyos fotókat. A havazás akkor sem csillapodott, mikor az újonnan vett felszerelésemmel tértem vissza a kinti hidegbe. A kezeim még zsebem mélyén is megfagyni készültek, mikor már az egyetemnél jártam.
Decemberi napokban éreztem magam a hirtelen jött lehűlés miatt. Elővettem a szerkezetet bontatlan dobozából, tudtam, hogyan kell használni, mivel ilyet használtam anno a nyaralások alkalmával. Megálltam az egyetem épülete előtt, felnéztem, és megörökítettem azt a pillanatot, melyre úgy fogok emlékezni, mint a korán érkezett fájdalom. Legszívesebben berohantam volna a tanórára, amelyen éppen ülnöm kellett volna és átöleltem volna padtársamat. Elmondtam volna mindent, amit csak akartam neki őszintén, ott és akkor, nem érdekelt volna, hogy az egész osztály körülöttünk lett volna. De sajnos az a rengeteg volna ott volt a gondolataimban.
Következő héten sem ültem ott mellette, nem is hívtam, nem is üzentem. Ami pedig a legjobban elszomorított, hogy ő sem tette meg ezeket. Ekkor rájöttem, ezzel a távolléttel, ezekkel a cselekvésekkel csupán betartjuk a közösen elhatározott szabályt. Idegenek vagyunk egymás számára.
A hét alatt, míg nem láttam valóban kezdtek eltűnni az általa érzett érzelmeim, ami kissé megijesztett, de mégis úgy hittem, hogy jobb lesz ez így talán. YoonGi nem is hozta témába egyszer sem osztálytársnőnket, hiszen nem tudta, hogyan reagálnék. Viszont egy héttel az első havazás után, péntek délután, mikor visszatért a szobánkba, én éppen az ágyamon lazítottam. Megfogta a fényképező gépem és készített rólam képet, míg még nem néztem oda.
- Ezt tudod, hogyan kéne elnevezned? Üresség - nyújtotta át a szerkezetet. - Meddig nem szándékszol még látni őt? Mert nem megoldás az, hogy hiányzol inkább az órákról, hogy ne kelljen őt látnod. Következő héten jössz vagy én rugdoslak fel az emeletre, egészen a teremig - egy mosolyt villantott rám, majd bedőlt ágyába. - Fontos nekem, hogy a barátaim ne legyenek maguk alatt, hogy ne kamu mosolyt mutassanak felém, hanem igazit - dünnyögte a szoba másik feléből, míg a rólam készült képet néztem. - Nem csupán rád értem, hanem SeoNára is - ezután elhallgatott, hagyta, hogy még több gondolat kavarogjon elmémben. Viszont ezt megszakította apám hívásának zaja, kimentem a szobából, hogy YoonGit hagyjam pihenni. Felvettem a készüléket, mikor becsuktam magam mögött az ajtót.
- Fiam! - köszöntött azonnal kedvesen. - Hétvégén muszáj lenne, hogy elgyere velem és anyáddal valahova. Fontos lenne, szóval szombat délután, olyan három, négy környékén az egyetemhez megyek kocsival, addigra legyél te is ott, kérlek. Addig is ne kerülj bajba, fiam - meg is szakította a vonalat. Kétszer hívott fiának, amivel csupán el akarta hitetni velem, hogy nagyon figyelmes apa ő. Nem jött be, apa.
/YoonGi pov/
Ezúttal a szombati rádiózásra nem kísértem el SeoNát, mivel főnököm hivatott magához. Motoromon száguldoztam a találkozópontig, aztán leparkoltam a kissé lelakott, emeletes épület előtt, aztán beléptem annak üvegajtaján. A portán egy kétajtós szekrény típusú ember szalutált nekem, ahogyan mindig is szokta az ismerős arcoknak, legalábbis nekem. A nyolcszemélyes liftbe beszállva újabb munkatársakkal találkoztam, melyek idősebbek voltak nálam mégis enyhén meghajoltak előttem tiszteletüket kimutatva. Az ötödik emelet legnagyobb irodájába nyitottam be ezek után kopogás nélkül.
- Mindig kopogás nélkül szándékszol bejönni a főnököd irodájába, YoonGi? - fordult meg irodaszékén HongBin. Asztalán a neve díszelgett egy kőtáblácskába vésve az ő színeivel fűszerezve, a feketével és a pirossal, mely a sötétséget és a vért mutatta számára. - Mindegy, legalább így megismerem, hogy te jöttél. Térjünk át arra, amiről beszélni szerettem volna veled, fiam, az unokahúgomról - tudtam, ha így szólított, komoly témáról akart beszélni. - Tudja, hogy nekem dolgozol. Múlt héten elmentem az egyetemhez, amikor leesett az első hó. Úgy tűnt, hisz nekem. Kérdezett azóta téged erről? - megráztam fejem. - Érdekes - eltűnődött - Van egy feladatom számodra - kihúztam magam várva, hogy kiadja azt a bizonyos feladatot. - Érd el, hogy SeoNa meg akarja tudni a családi titkokat és felkeressen engem. Fel kell kissé gyorsítani a cselekményeket - meghajoltam, ezzel jelezve, hogy teljesíteni fogom a nekem kiadott feladatot. Már éppen mentem volna ki a helyiségből, mikor főnököm ismét megszólalt. - HaNeul ismét Szöulban van - e szavak lefagyasztottak. Lábamat nem bírtam mozdítani, kezem pedig a kilincsre dermedt. - Gondoltam tudni akarod, hogy TaeIl üzletet akar vele kötni és gondolom, rá tudsz jönni ebből, hogy akkor TaeHyung is a képbe kerül. Remélem, hogy a magánéleted félre tudod tenni majd egy kicsit, ha meglátod a lányt - bólintottam, majd elhagytam az irodát. A folyosó falának döntöttem hátam. Csupán egy éve történt, de azóta nem tudtam kiverni őt a fejemből, még akkor sem, ha SeoNa közelében voltam. A hat éve tartó munkám alatt, amit HongBin jobb kezeként éltem meg, és a tizenegy év alatt, mialatt osztálytársnőmet megismertem, soha nem jött olyan ember szembe, aki ennyire hatással lett volna rám, mint ez a lány. Kim HaNeul. Emlékeztem még mindig neve csengésére, mikor először kiejtette száján főnököm. Igaz, hogy rekedtes hangja volt a férfinak, mégis angyalian hangzott a név.
Az arca egyből szemeim elé termett, az édes mosolya, de gyorsan el kellett hessegetnem a gondolatát is, mert biztos voltam benne, a munkámat ott kell folytatnom, ahol abbahagytam anno. Ellöktem magam a faltól és elhagytam az épület területét. Ekkor órámra néztem, tudtam, hogy még útól érem SeoNát a BBS épülete előtt. Teljes gázzal repesztettem, mikor megláttam a járdán sétálni osztálytársam.
/SeoNa pov/
Teljesen felszabadultan ment a szombati rádiózás, attól eltekintve, hogy a fáradság már nagyon kiütközött rajtam. Mikor sétáltam vissza az egyetem felé fejben kiszámoltam, hogy harminchét órája voltam éber. A karikákkal a szemem alatt szinte már hulahoppozni is lehetett volna. A kávék, illetve energiaitalok már nem is segítettek állapotom, egy kiadós alvás hatott volna, de sajnos számomra mostanában megvalósíthatatlanná vált. Ballagásom közben messziről meghallottam egy motor gyönyörű hangját, ahogyan vezetője gázt adott. Megfordítottam fejemet, ekkor meg is láttam a szürke alapon fekete csíkos járművet, amint bekanyarodott a sarkon. A járda szélén csodáltam annak zenéjét, amikor közeledését véltem felfedezni. Megállt előttem, a rajta ülő egyén levette sisakját fejéről, ezáltal fel is ismertem személyét.
- Hazavihetlek? - igazította meg szőke hajtincseit YoonGi. Ahogyan megláttam, eszembe jutott, amit HongBin, az állítólagos nagybátyám mondott.
- Ha elmondod, hogy mióta dolgozol HongBinnak - arcán semmi meglepettséget nem fedeztem fel, úgy látszott, tudta, hogy meg fogom kérdezni.
- Középiskola első évfolyam. Eleinte a pénz kellett, aztán rájöttem, hogy jó vagyok abban, amit csinálnom kellett, így maradtam - sóhajtottam, majd átöleltem.
- Nem haragszom - motyogtam mellkasába. Elengedtem és felpattantam mögé. Mikor az egyetem előtt leparkolt, nem szálltam le azonnal, hiszen alig volt erőm hozzá. Pár perc múlva végre lekászálódtam a járműről. - Amúgy hogyan került ide a motorod? - emeltem fel fejemet.
- Hazamentem érte - mosolyodott el. - És te mikor aludtál utoljára? - próbáltam kikerülni tekintetét és nem válaszolni, de megszakította helyettem a dialógusunkat osztálytársunk. - TaeHyung! - lepődött meg a szőkeség, mikor elfordítva fejét feltűnt a távolban az említett. Mellénk ért, ekkor pedig az az üresség, amit HoSeok és YoonGi töltött ki egy kis időre, újra vele töltődött meg. Több, mint egy hete nem láttam, nem éreztem a kellemes illatát, amit bőre árasztott. Ajka mozgását figyeltem, míg osztálytársunk kérdéseire adott választ. A szívem megint olyan ütemben vert, ahogyan csupán mellette képes. Aztán mindkettőjük elhallgatott. Padtársam tekintete rám terelődött, mire elfordítottam fejem, lábaimat kezdtem nézni. Nem volt túl sokáig csend, éppen ekkor gördült az egyetem elé egy ismerős autó, melyből TaeHyung apja könyökölt ki.
- Mehetünk, fiam? - bólintott a megszólított és elköszönve elhagyta köreinket. Behuppant a járműbe és elhajtottak.
- Meg akarom tudni, mi közöm van hozzá - bekönnyezett szemem, ahogyan távolodni láttam. - Vigyél el a nagybátyámhoz, YoonGi-ah, kérlek - pislogtam fel rá. Nem is kellett mást tettem, csupán felszállni mögé a motorra. A szokásosnál is gyorsabban hajtott el az autók között, de meg kellett állnunk egy piros lámpánál. Hogy még előrébb jussunk, két autó között állt meg az áramvonalas motorral. Bal oldalamra tekintetem, és bárcsak ne tettem volna. Összefutott tekintetem ismét TaeHyungéval, aki a balomon lévő kocsi anyósülésén leledzett. Láttam tekintetén, hogy megismert minket és már tekerte volna le az ablakot, mikor zöldre váltott a lámpa, én pedig még jobbra is fordítottam fejemet. Egyszerűen képtelen voltam eldönteni, hogy mi is a helyes döntés, ha vele voltam, bármilyen időpontot is nézünk.
Körülbelül tíz perc múlva megálltunk egy elég elhagyatott területen. Egy lélek sem mászkált arra fele, ahol mi jártunk ekkor. YoonGi egy leharcolt ötemeletes épület felé indult meg, miután leszállt a motorról. Egy ideig néztem a körülöttem tornyosuló építményeket, majd követtem a szőkeséget. A hideget csupán egy üvegajtó választotta el a bent uralkodó kellemes melegtől. Egy porta következett, ahol valószínűleg az érkezők személyazonosságát ellenőrizhette a nagy darab férfi, aki egy széken üldögélt egy újságot böngészve. Az ajtó csukódására felfigyelt, YoonGi csupán intett neki, mire ő is egy szalutálással válaszolt. Átterelődött rám a férfi tekintete, viszont osztálytársam talán jelentést hordozó bólintása után tovább engedett. Egy több, mint hatszemélyes liftbe szálltunk be, ami a folyosó végén helyezkedett el, a szokásostól eltérve semmilyen dallam nem szólt a fülkébe. Rutinosan megnyomta az ötös számot, majd mikor kinyíltak az ajtók, néhány férfi állta utunkat. Aztán meglátták barátomat, rögtön utat engedtek nekünk meghajolva. Furcsa volt az egész, de nem tudtam, hogy rákérdezzek-e, igazából talán nem mertem, félve a választól. Végig haladva az ötödik emelet folyosóján, kopogás nélkül léptünk be mindketten egy irodába, melynek ajtaján nagybátyám neve díszelgett, ahogyan odabent az asztalon is. Becsuktam az ajtót, mire felénk fordult irodaszékével az iroda tulajdonosa. Elmosolyodott, mikor meglátott engem YoonGi mögött.
- Esetleg okkal jöttél ide, SeoNa? - könyökölt asztalára. Bólintottam, mire a vele szemben lévő székre mutatott. - Foglalj helyet. YoonGi, kérlek, menj ki, míg beszélünk - engedelmeskedtem, ahogyan osztálytársam is, szavának. - Szóval, mit szeretnél megtudni?
- Mi köze van a családunknak TaeHyung családjához? - sóhajtott, hátradőlt a székében, majd elrugaszkodva attól felállt, odasétált az ablakhoz és mesélni kezdett.
- Jó pár éve, édesanyád már kijárta a középiskolát, mikor volt egy barátja, de még nem az édesapád. Egy jóképű fiatal ember volt, aki miután lefeküdt anyáddal, miután elérte, hogy beadja a derekát végre a két évig tartó kapcsolatuk után, szakított vele. Igaz, vissza akart vágni, mikor ezek után édesapáddal feküdt le, de egymásba szerettek. Viszont ezek után még mindig sóvárgott az másik férfi után. Csak utána látta, hogy egy másik nővel volt. Megígértem a húgomnak, hogy elpusztítom őt, de helyette ő tette ezt velem, mivel az én akkori barátnőmmel csalta meg édesanyádat, mint később kiderült - tátott szájjal figyeltem a történetet. - Szóval mind a ketten lelkileg a padlón voltunk. Nekem talán nehezebb volt az örökölt átok miatt, ami arról szól, hogy csupán egyetlen nőt szerethetek egész életemben úgy, mint szerelmet. Ez ő volt, szóval még ilyen sok idő elteltével is még mindig szeretem - merengett el a tájban. - Az a bizonyos férfi közben gazdag is lett, szóval még jobb sors is jutott neki, mint a mi családunknak és ők ketten, édesanyád volt barátja és az én volt barátnőm, azóta házasok, lett egy gyerekük is, akit te is ismersz - e ponton már sejteni kezdtem, hogy miért mesélte el ezt nekem. - A gyerekük TaeHyung, kinek anyja az én volt barátnőm, kinek apja TaeIl, az édesanyád volt barátja - ezen a szinten már leesett az állam. - És sajnos ugyanazt örökölted ettől a boszorkányságtól hemzsegő családtól, mint én, csupán egy fiút szerethetsz egész életedben - még jobban elnyitottam számat és elkerekedett szemem. A szívem hevesen dobogott, az agyam szinte szét akart robbanni a rengeteg új információtól, melyet egyetlen ember mondott nekem az elmúlt öt percben.
- Fiam! - köszöntött azonnal kedvesen. - Hétvégén muszáj lenne, hogy elgyere velem és anyáddal valahova. Fontos lenne, szóval szombat délután, olyan három, négy környékén az egyetemhez megyek kocsival, addigra legyél te is ott, kérlek. Addig is ne kerülj bajba, fiam - meg is szakította a vonalat. Kétszer hívott fiának, amivel csupán el akarta hitetni velem, hogy nagyon figyelmes apa ő. Nem jött be, apa.
/YoonGi pov/
Ezúttal a szombati rádiózásra nem kísértem el SeoNát, mivel főnököm hivatott magához. Motoromon száguldoztam a találkozópontig, aztán leparkoltam a kissé lelakott, emeletes épület előtt, aztán beléptem annak üvegajtaján. A portán egy kétajtós szekrény típusú ember szalutált nekem, ahogyan mindig is szokta az ismerős arcoknak, legalábbis nekem. A nyolcszemélyes liftbe beszállva újabb munkatársakkal találkoztam, melyek idősebbek voltak nálam mégis enyhén meghajoltak előttem tiszteletüket kimutatva. Az ötödik emelet legnagyobb irodájába nyitottam be ezek után kopogás nélkül.
- Mindig kopogás nélkül szándékszol bejönni a főnököd irodájába, YoonGi? - fordult meg irodaszékén HongBin. Asztalán a neve díszelgett egy kőtáblácskába vésve az ő színeivel fűszerezve, a feketével és a pirossal, mely a sötétséget és a vért mutatta számára. - Mindegy, legalább így megismerem, hogy te jöttél. Térjünk át arra, amiről beszélni szerettem volna veled, fiam, az unokahúgomról - tudtam, ha így szólított, komoly témáról akart beszélni. - Tudja, hogy nekem dolgozol. Múlt héten elmentem az egyetemhez, amikor leesett az első hó. Úgy tűnt, hisz nekem. Kérdezett azóta téged erről? - megráztam fejem. - Érdekes - eltűnődött - Van egy feladatom számodra - kihúztam magam várva, hogy kiadja azt a bizonyos feladatot. - Érd el, hogy SeoNa meg akarja tudni a családi titkokat és felkeressen engem. Fel kell kissé gyorsítani a cselekményeket - meghajoltam, ezzel jelezve, hogy teljesíteni fogom a nekem kiadott feladatot. Már éppen mentem volna ki a helyiségből, mikor főnököm ismét megszólalt. - HaNeul ismét Szöulban van - e szavak lefagyasztottak. Lábamat nem bírtam mozdítani, kezem pedig a kilincsre dermedt. - Gondoltam tudni akarod, hogy TaeIl üzletet akar vele kötni és gondolom, rá tudsz jönni ebből, hogy akkor TaeHyung is a képbe kerül. Remélem, hogy a magánéleted félre tudod tenni majd egy kicsit, ha meglátod a lányt - bólintottam, majd elhagytam az irodát. A folyosó falának döntöttem hátam. Csupán egy éve történt, de azóta nem tudtam kiverni őt a fejemből, még akkor sem, ha SeoNa közelében voltam. A hat éve tartó munkám alatt, amit HongBin jobb kezeként éltem meg, és a tizenegy év alatt, mialatt osztálytársnőmet megismertem, soha nem jött olyan ember szembe, aki ennyire hatással lett volna rám, mint ez a lány. Kim HaNeul. Emlékeztem még mindig neve csengésére, mikor először kiejtette száján főnököm. Igaz, hogy rekedtes hangja volt a férfinak, mégis angyalian hangzott a név.
Az arca egyből szemeim elé termett, az édes mosolya, de gyorsan el kellett hessegetnem a gondolatát is, mert biztos voltam benne, a munkámat ott kell folytatnom, ahol abbahagytam anno. Ellöktem magam a faltól és elhagytam az épület területét. Ekkor órámra néztem, tudtam, hogy még útól érem SeoNát a BBS épülete előtt. Teljes gázzal repesztettem, mikor megláttam a járdán sétálni osztálytársam.
/SeoNa pov/
Teljesen felszabadultan ment a szombati rádiózás, attól eltekintve, hogy a fáradság már nagyon kiütközött rajtam. Mikor sétáltam vissza az egyetem felé fejben kiszámoltam, hogy harminchét órája voltam éber. A karikákkal a szemem alatt szinte már hulahoppozni is lehetett volna. A kávék, illetve energiaitalok már nem is segítettek állapotom, egy kiadós alvás hatott volna, de sajnos számomra mostanában megvalósíthatatlanná vált. Ballagásom közben messziről meghallottam egy motor gyönyörű hangját, ahogyan vezetője gázt adott. Megfordítottam fejemet, ekkor meg is láttam a szürke alapon fekete csíkos járművet, amint bekanyarodott a sarkon. A járda szélén csodáltam annak zenéjét, amikor közeledését véltem felfedezni. Megállt előttem, a rajta ülő egyén levette sisakját fejéről, ezáltal fel is ismertem személyét.
- Hazavihetlek? - igazította meg szőke hajtincseit YoonGi. Ahogyan megláttam, eszembe jutott, amit HongBin, az állítólagos nagybátyám mondott.
- Ha elmondod, hogy mióta dolgozol HongBinnak - arcán semmi meglepettséget nem fedeztem fel, úgy látszott, tudta, hogy meg fogom kérdezni.
- Középiskola első évfolyam. Eleinte a pénz kellett, aztán rájöttem, hogy jó vagyok abban, amit csinálnom kellett, így maradtam - sóhajtottam, majd átöleltem.
- Nem haragszom - motyogtam mellkasába. Elengedtem és felpattantam mögé. Mikor az egyetem előtt leparkolt, nem szálltam le azonnal, hiszen alig volt erőm hozzá. Pár perc múlva végre lekászálódtam a járműről. - Amúgy hogyan került ide a motorod? - emeltem fel fejemet.
- Hazamentem érte - mosolyodott el. - És te mikor aludtál utoljára? - próbáltam kikerülni tekintetét és nem válaszolni, de megszakította helyettem a dialógusunkat osztálytársunk. - TaeHyung! - lepődött meg a szőkeség, mikor elfordítva fejét feltűnt a távolban az említett. Mellénk ért, ekkor pedig az az üresség, amit HoSeok és YoonGi töltött ki egy kis időre, újra vele töltődött meg. Több, mint egy hete nem láttam, nem éreztem a kellemes illatát, amit bőre árasztott. Ajka mozgását figyeltem, míg osztálytársunk kérdéseire adott választ. A szívem megint olyan ütemben vert, ahogyan csupán mellette képes. Aztán mindkettőjük elhallgatott. Padtársam tekintete rám terelődött, mire elfordítottam fejem, lábaimat kezdtem nézni. Nem volt túl sokáig csend, éppen ekkor gördült az egyetem elé egy ismerős autó, melyből TaeHyung apja könyökölt ki.
- Mehetünk, fiam? - bólintott a megszólított és elköszönve elhagyta köreinket. Behuppant a járműbe és elhajtottak.
- Meg akarom tudni, mi közöm van hozzá - bekönnyezett szemem, ahogyan távolodni láttam. - Vigyél el a nagybátyámhoz, YoonGi-ah, kérlek - pislogtam fel rá. Nem is kellett mást tettem, csupán felszállni mögé a motorra. A szokásosnál is gyorsabban hajtott el az autók között, de meg kellett állnunk egy piros lámpánál. Hogy még előrébb jussunk, két autó között állt meg az áramvonalas motorral. Bal oldalamra tekintetem, és bárcsak ne tettem volna. Összefutott tekintetem ismét TaeHyungéval, aki a balomon lévő kocsi anyósülésén leledzett. Láttam tekintetén, hogy megismert minket és már tekerte volna le az ablakot, mikor zöldre váltott a lámpa, én pedig még jobbra is fordítottam fejemet. Egyszerűen képtelen voltam eldönteni, hogy mi is a helyes döntés, ha vele voltam, bármilyen időpontot is nézünk.
Körülbelül tíz perc múlva megálltunk egy elég elhagyatott területen. Egy lélek sem mászkált arra fele, ahol mi jártunk ekkor. YoonGi egy leharcolt ötemeletes épület felé indult meg, miután leszállt a motorról. Egy ideig néztem a körülöttem tornyosuló építményeket, majd követtem a szőkeséget. A hideget csupán egy üvegajtó választotta el a bent uralkodó kellemes melegtől. Egy porta következett, ahol valószínűleg az érkezők személyazonosságát ellenőrizhette a nagy darab férfi, aki egy széken üldögélt egy újságot böngészve. Az ajtó csukódására felfigyelt, YoonGi csupán intett neki, mire ő is egy szalutálással válaszolt. Átterelődött rám a férfi tekintete, viszont osztálytársam talán jelentést hordozó bólintása után tovább engedett. Egy több, mint hatszemélyes liftbe szálltunk be, ami a folyosó végén helyezkedett el, a szokásostól eltérve semmilyen dallam nem szólt a fülkébe. Rutinosan megnyomta az ötös számot, majd mikor kinyíltak az ajtók, néhány férfi állta utunkat. Aztán meglátták barátomat, rögtön utat engedtek nekünk meghajolva. Furcsa volt az egész, de nem tudtam, hogy rákérdezzek-e, igazából talán nem mertem, félve a választól. Végig haladva az ötödik emelet folyosóján, kopogás nélkül léptünk be mindketten egy irodába, melynek ajtaján nagybátyám neve díszelgett, ahogyan odabent az asztalon is. Becsuktam az ajtót, mire felénk fordult irodaszékével az iroda tulajdonosa. Elmosolyodott, mikor meglátott engem YoonGi mögött.
- Esetleg okkal jöttél ide, SeoNa? - könyökölt asztalára. Bólintottam, mire a vele szemben lévő székre mutatott. - Foglalj helyet. YoonGi, kérlek, menj ki, míg beszélünk - engedelmeskedtem, ahogyan osztálytársam is, szavának. - Szóval, mit szeretnél megtudni?
- Mi köze van a családunknak TaeHyung családjához? - sóhajtott, hátradőlt a székében, majd elrugaszkodva attól felállt, odasétált az ablakhoz és mesélni kezdett.
- Jó pár éve, édesanyád már kijárta a középiskolát, mikor volt egy barátja, de még nem az édesapád. Egy jóképű fiatal ember volt, aki miután lefeküdt anyáddal, miután elérte, hogy beadja a derekát végre a két évig tartó kapcsolatuk után, szakított vele. Igaz, vissza akart vágni, mikor ezek után édesapáddal feküdt le, de egymásba szerettek. Viszont ezek után még mindig sóvárgott az másik férfi után. Csak utána látta, hogy egy másik nővel volt. Megígértem a húgomnak, hogy elpusztítom őt, de helyette ő tette ezt velem, mivel az én akkori barátnőmmel csalta meg édesanyádat, mint később kiderült - tátott szájjal figyeltem a történetet. - Szóval mind a ketten lelkileg a padlón voltunk. Nekem talán nehezebb volt az örökölt átok miatt, ami arról szól, hogy csupán egyetlen nőt szerethetek egész életemben úgy, mint szerelmet. Ez ő volt, szóval még ilyen sok idő elteltével is még mindig szeretem - merengett el a tájban. - Az a bizonyos férfi közben gazdag is lett, szóval még jobb sors is jutott neki, mint a mi családunknak és ők ketten, édesanyád volt barátja és az én volt barátnőm, azóta házasok, lett egy gyerekük is, akit te is ismersz - e ponton már sejteni kezdtem, hogy miért mesélte el ezt nekem. - A gyerekük TaeHyung, kinek anyja az én volt barátnőm, kinek apja TaeIl, az édesanyád volt barátja - ezen a szinten már leesett az állam. - És sajnos ugyanazt örökölted ettől a boszorkányságtól hemzsegő családtól, mint én, csupán egy fiút szerethetsz egész életedben - még jobban elnyitottam számat és elkerekedett szemem. A szívem hevesen dobogott, az agyam szinte szét akart robbanni a rengeteg új információtól, melyet egyetlen ember mondott nekem az elmúlt öt percben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése