/SeoNa pov/
Kiléptem az irodából, YoonGi azonnal elém pattant, várta, hogy mondok valamit. Kikerültem őt, és ugyanazon az útvonalon elhagytam az épületet. Félek tőle, hogy TaeHyung az a fiú, SeoNa. Újra megtorpanásra késztetett HongBin utolsó mondatának a felidéződése. Soha sincs olyan, hogy nem lehet megtörni valamit, HongBin. Lejátszódott ismét bennem a nem oly rég elhangzott dialógusunk.
- SeoNa! - kocogott mellém a szőkeség. - Megtudtad, amit akartál?
- Többet is, mit akartam volna, YoonGi-ah - elhallgattam, a új információk elkezdtek összekapcsolódni a régi, megválaszolatlan kérdésekkel, és emlékeimmel. - Emlékszel, mikor stoppal elmentünk Busanig iskola helyett? - meglepte őt kérdésem, de mielőtt bármit is válaszolhatott volna folytattam. - Légyszíves, üljünk fel a motorra és menjünk el innen a legtávolabbi pontra az országon belül - nem is kellett többet mondanom, felszállt a járműre, én mögé ültem és kétszáz kilométer per órás sebességgel szeltük az utakat. Közben viszont nem tudtam élvezni az elhaladó tárgyak, épületek szépségét, elnyúlt formáit, mert azon kattogtam, amit nagybátyám mondott. Próbáltam elhitetni magammal, hogy mindez csupán hazugság, hogy ő nem is a rokonom, hogy semmi közöm sincs a Kim családok egyikéhez sem, csak örökbe fogadtak, de nem, nem sikerült, mivel a mondottakkal egészült ki végre minden befedetlen lyuk emlékeimbe, minden kérdésemre, amit az elmúlt időkben tettem fel, választ kaptam. Sóhajtottam.
- Tönkre akarod tenni TaeIl családját? - a történet befejeztével ennyi kérdésem volt csupán. - Ennyi év után is?
- Igen, mert csak jót kapott. Gazdag lett, megkapta a barátnőm, azelőtt még a húgom is, lett egy fia, a cége is jól megy. És mi? Neki meg kell fizetnie. Bűnhődnie kell, legalább azért, amit a húgommal tett - nem volt több mondanivalóm neki.
A víz az aszfaltról ekkor felfröccsent lábamra, ahogy áthajtottunk egy pocsolyán. Esett. Apró cseppekben hullott alább az eső. Mintha csak a kis méretű esőcseppek nyugtatni próbáltak volna, ellazítani. Éppen elhagytuk Szöul határát, mikor az embereket figyeltem, főleg egy lányt az út szélén. Anyja kérésére feje felett fehér esernyő leledzett, de amíg szülője nem figyelt, leengedte az ernyőt, hagyta, hogy a víz arcát érje, élvezte annak hűsítő hatását. A fiatalabb énemet láttam benne, aki még az egyetem előtt voltam, aki nem áztató és hideg esőként tekintett a csapadékra hanem, mint nyugtató folyadékra, amely az égből esett rá. Miért kellett megváltoznom? Mi oka volt annak, hogy anyám múltját még csak most tudtam meg?
Harminckilenc óra.
/YoonGi pov/
Ahogyan SeoNa szorított, miközben a motorral Busant vettem célba, eszembe jutott, hogy mi történt egy évvel ezelőtt, hogy hogyan ismertem meg őt, ki újra feltűnt Szöulban.
Kim HaNeul, aki SeoNa óta az első lány volt, aki hatott rám.
Szokásosan megmondta nekem HongBin, hol találhatom meg, de ezúttal nem férfi volt az illető, egy nő, egy csinos nő került a listámra áldozatként. Soha nem öltem embert, csupán megfenyegettem az egyént, mert a gyilkossághoz, ahogyan főnököm mondta sokszor, túl sok szívem van. Őt csupán félemlítsd meg, hogy visszavonuljon - idéződtek fel főnököm szavai.
Végig néztem személyén, míg ő a pultnál kérte italát a kávézó alkalmazottjától. Hosszú lábak, melyeket fekete nejlonharisnya takart, lábfején fekete magassarkú díszelgett. Körülbelül combja közepéig ért piros szövetkabátja, viszont azon keresztül is látszott nőies alakja. Többet nem láttam belőle, míg nem fordult meg. Mikor végre kifelé indult kávéjával, megnéztem elölről is. Kabátja egy fekete koktél ruhát rejtett, mely kebleit még jobban kihangsúlyozta, melyeket azért nagy részben takart kávé barna, hullámos haja. Arca kedves, szemeiben nem véltem felfedezni semmit, amiért meg kellett volna ölnöm amúgy sem. Odakint hűvös volt és már sötétedett is, utána siettem, hogy még ma elintézhessem a munkám. Egy sikátor fele indult el, így követtem. A késemmel közelítettem felé, viszont ő azonnal védekezett, az épület falának szorított, a kést az én torkomhoz nyomta. Bekortyolt egyet kávéjába, majd eldobta a szemetes irányába a félig még teli poharat.
- Ön szerint először próbál meg megölni valaki? Észrevettem, hogy ön nem csak úgy megnézett, mint férfi a nőt - nézett egyenest a szemembe, szúró pillantásokat vetett rám. - Ön lenne a legjobb embere annak a szerencsétlennek? Mennyit fizetett önnek ezért? Egy millió won? Megadom én azt, dolgozzon nekem, biztos jobban keresne - visszaszereztem a fölényt, ő került az előbbi helyzetembe. - Már értem, miért önt küldte. Erősebb, mint azok a puhányok ön előtt és helyesebb is, az esetem is méghozzá. Azt hitte, megszelídítve könnyebb zsákmány leszek - vigyorodott el, a sötét íriszei felcsillantak az utcai lámpa fényében. - Megölne engem egy kis pénzért? Valóban? - cirógatta meg állam vonalát szabad ujjaival, mire leszedtem kezét magamról. A kést elvettem torkától, de másik kezemmel azonnal megfogtam állkapcsánál. - Jól csókol? - ajkainkat összeérintette, ő kezdeményezte a csók elmélyítését is. Ellökte magát az épület falától, majd engem is eltolt magától. - Jó volt, de sajnos haza kell mennem. Megy a sorozatom - sétált el, azonnal egy taxit fogva az út szélén, ami el is hajtott onnan. Motoromra pattantam és követni kezdtem őket, végezni akartam a kötelességem, egy emeletes házig, melybe HaNeul beszökkent kecsesen. Az ajtót elkaptam még időben, így én is bejutottam. A ház liftjében értem utol. - Arról nem volt szó, hogy a bérgyilkosok még a lakásig is követnek. Legalább, ha már itt van, árulja el a nevét, ön már biztosan tudja az enyémet, hagy tudjam meg az önét akkor én is.
- Min YoonGi.
- Önről már hallottam. Csupán egy gyengéje van, ami minden férfit megbolondít, mégpedig ha egy nő a célpont. Szerénységem bejön önnek esetleg, Mr. Min? - a rejtélyes mosolya a szája sarkában megbódított. Nőies alakja pedig a férfiagyamra is hatást gyakorolt. - Hányszor vetkőztetett le a szemével, mióta meglátott? - a személyisége és a szókimondósága is egyaránt megtetszett benne. Megtetszett a nő, akit csak meg kellett volna fenyegetnem még ott a sikátorban. Ahelyett közelebb léptem hozzá, magassarkújában sem nőtt túl rajtam, hajába markoltam tarkójánál, majd magamhoz húztam, hogy újra megcsókolhassam. Ekkor felértünk a megfelelő szintre, a lakásához sétáltunk, elfordította a zárban a kulcsot, aztán kitárta a fehér ajtót. - Arra van a fürdő, arra a konyha, arra a nappali, erre pedig a hálószobám - tette meg a gyors körbevezetést, aztán ingemnél fogva húzott be az utoljára említett helyiségbe akaratom ellenére. Kabátját és cipőjét közben elhagyta valahol a küszöbnél. Rálökött a puha franciaágyára, aztán lassan felém mászott. - Nem ezt akarja, Mr. Min? - derekára csúsztattam kezeim válaszul. - Ezt az inget meg fogom tartani magamnak. Az este után meg eldől, hogy a tulajdonosát is szándékszom-e majd - kigombolta ingem, majd végig húzta ujját testemen. - Én is izmosodni szeretnék, megyünk együtt edzeni? - célzott ezzel vékony, de nem izmos alakomra. Gyorsan megszabadított nadrágomtól, ekkor én tértem hátára, kicipzároztam ruháját, amit le is vetett magáról.
- Miért kellett volna eltüntetnem? Mit követett el, kedves?
- Hallott már arról a rovarról, mely a megtermékenyítés után, megöli a hímeket? Na, én nem vagyok olyan - egy pillanatra elakadt szavam, de megnyugtatott a folytatás. - Apám, miután meghalt, nekem adta a cégét, és annyian pályáznak a helyemre, miközben páran megsemmisítenék inkább a vállalatot - harisnyáját is levette, ekkor kerekedtem felé én. Ezek után, és még pár ruhadarab lekerülése után, apró és egyre nagyobbodó nyögések hagyták el a lány száját, míg én elmerültem benne egy biztonságos aktus keretében. Mindkettőnk a csúcsig jutott, szinte egyszerre értünk el odáig, majd ekkor pihegve egymás mellé dőltünk. Lihegve dadogott valami értelmetlent a levegőbe, mire felé fordultam. Újabb félszavak helyett ajkamra csókolt, falni kezdte azokat. Elmosolyodva tette mellkasomra kezét, megfordult és úgy szunnyadt el. Egész este nőies és szinte hibátlan alakját néztem, csupán hajnalban aludtam el.
Reggel, mikor nyitogatni kezdtem szemem, ő sehol sem volt. Kimentem alsómat és farmeromat felvéve, a lakás tulajdonosát a konyhában találtam, a nyitott hűtő előtt ácsorgott az én ingemben, ami feneke aljáig ért, melyen át is tetszett a fekete csipkézett alsóneműje.
- Most akkor tényleg megtartod az ingem? - támaszkodtam háttal a pultnak.
- Ki engedte meg önnek, hogy tegezzen? Amíg nem engedem meg, ne tegezzen - csukta be a hűtőszekrény ajtaját.
- Az este után sem?
- A tény, hogy lefeküdtünk egymással, nem jelenti azt, hogy ismerjük is egymást. Csináljon reggelit magának, ha akar valamit enni a hűtőből - lehuppant a kanapéjára a nappaliban, a televíziót kezdte nézni, mikor üres kézzel mellé állítottam. Lábait nem húzta arrébb, ezért felemeltem azokat, majd ölembe tettem. Cirógatni kezdtem lábait, mire pofont kaptam arcomra. - Akarja, hogy kihívjam önre a rendőrséget?
- Meg akar halni? - összeráncolta homlokát, aztán felhúzott szemöldökkel visszafordult a tévé felé. Simogattam lábszárát és combját, amit ezúttal hagyott. - Tegnap megérte lemaradni a sorozatról?
- Annak az ismétlését nézem, Mr. Min - jegyezte meg, mire csöndben maradtam inkább. Mikor vége lett a koreai doramának, közelebb húzódott hozzám, egy csókot adott. - Nem tudok dönteni sajnos - felállt a bútorról, elsétált előttem, követtem vékony lábait, amint eltűntek a hálószobába, aztán beburkolózva tért vissza. Magassarkúja ismét kopogásokat hagyott maga mögött. - Szeretnék elmenni itthonról, úgyhogy kérem távozzon ön is - öltözéke csupán színben tért el a tegnapitól, ugyanúgy mélyen dekoltált ruha volt rajta, csak fehérben. Felvette rá kabátját, megvárta, míg ingem, amit visszaadott, felveszem, aztán együtt indultunk le a lifttel. - Ne is álmodjon róla - jelentette ki, szemeim pedig csakis ő rá szegeződtek. - A főnöke mit fog szólni ehhez? A megölésem helyett, lefeküdt velem.
- Mi lenne az a munka, amiről tegnap beszélt? - váltottam témát.
- Nem akar a testőröm lenni, Mr. Min? Vagy esetleg egy másik lány is van a képben, aki miatt nem tenné?
- Megmutassam önnek, hogy milyen a szerelem, Ms. Kim? - pillantása rám terelődött. - Rá ér ma? Rám tud szánni egy órát? - telefonját elővette, pötyögött rajta kicsit, majd felém mutatta a kijelzőt.
- 60 perc múlva megszólal, addig van ideje - eltette oldaltáskájába.
- Rendben - kinyílt a lift ajtaja. - Szálljon fel a hátamra - guggoltam kissé le, mire kérdés nélkül felugrott. Elsétáltam így a motorig, leeresztettem a földre, annak csomagtartójából átnyújtottam neki a másik bukósisakot, magassarkúját pedig behelyezte annak helyére. Felszálltam járművemre, ő rutinosan mögém ült, majd átkarolta derekam. - Mehetünk? - összekulcsoltam körülöttem nyugvó kézfeje ujjait. Jelzésül még jobban megszorított, ezért elindultam. A ködös időben a Nap ereje nem érvényesült eléggé, ezért sötétebb és hűvösebb is volt délelőtthöz képest. Megálltam az első hídnál, melyet lakatok fűszereztek néhol.
- Ezek mind párok lakatjai? - kérdezte, miután felvette cipőjét, sétálás közben. - Szerintem, ha idekerül egy lakat, akkor olyan mintha meg lenne kötve a kezed. Örökké egy emlék lesz, hogy ja, igen addig is eljutottunk anno, de hol van az már - támaszkodott a korlátra.
- Volt már szerelmes, hogy ez a véleménye? - megrázta fejét, mire mellé léptem. - Akkor miért áll így hozzá ehhez? De figyeljen, azt mondtam, megmutatom a szerelmet önnek. Vegye le a cipőjét kicsit - értetlenül nézett rám, de megtette, ezután újra rám pillantott. - A smink, a magassarkú és az összes dolog nélkül láttam már magát, és még úgy is gyönyörű volt. Határozott egyénisége van, ami bármilyen férfit megfog. Álljon rá a lábamra - fogtam meg kezeit, hogy tudjon egyensúlyozni, aztán tekintetünk ismét találkozott. - Miért nem volt még szerelmes?
- Mert még nem jött olyan velem szembe, aki azt mondta, megmutatja, mi a szerelem egy óra alatt - karolt át vállam felett. - Mr. Min, köszönöm. Mostantól tegezzen nyugodtan.
- HaNeul, mennyi időnk van még?
- Harminckilenc másodperc - vette elő telefonját és nyitotta meg a visszaszámlálót.
- Ha valaki igazán szerelmes, a legutolsó pillanatig az általa szeretett személlyel akar lenni, a közelségét akarja érezni - leléptettem őt lábaimról, majd elmosolyodva figyeltem szemeit. Haját enyhén kipirosodott füle mögé tettem. - Higgye el, ott a szerelem minden sarkon - ezúttal ajkainkat érzékibben, szerelmesebben érintettem össze, nem faltam párnáit egyből. Megcsörrent telefonja kezében, jelezve, hogy lejárt az idő. Eltávolodtam tőle, kinyitotta szemeit, aztán beletúrt hajamba, ezek után pedig karjaim alatt átölelt.
- Nem lehetne, hogy te állsz a sarkon? Te, akibe azt hiszem egy óra alatt beleszerettem, pedig nem is tett olyan nagyot - eltoltam magamtól, leguggoltam és visszaadtam rá magassarkúját.
- Lejárt az időnk. Amúgy is, meg kellett volna, hogy öljelek - egyenesedtem ki.
- Most azt mutatod meg nekem, milyen a viszonzatlan szerelem, valóban? - lehajtotta fejét. - Senki nem akart a szexen kívűl tőlem semmi mást eddig - sóhajtott, majd mosolyogva fordult el. - Hazamegyek. Kérlek, ne akkor lássalak újra, ha megint megölnél - indult el a másik irányba. Lassan haladt előre, nem olyan lendületesen, mint találkozásunk előtt. Elszomorított és elgondolkodtatott, vajon tényleg szerelmes lett-e belém. Kifújtam tüdőm tartalmát, majd újra teleszívtam azt, neki iramodtam és utána futottam. Elé léptem, így megtorpant.
- Nem vinnél el inni valahova? - eleget tettem a kérésének és egy kifőzdéhez vittem, ahol lehet kapni alkoholt is, de rossz arcokkal nem találkozhat. - Köszönöm - nyújtotta át a bukósisakot.
- Esetleg ihatok veled egyet? - megvonta vállát, így mikor elindult követtem be. Leültünk egy asztalhoz és három üveg sojut rendelt azonnal. - Búból iszol? - szólaltam meg újra miután elfogyasztotta az egyik palackot. A zene, mely a háttérben szólt, dallamos volt, megnyugtató, alig beszélgettek páran a helyiségben emiatt.
- Miért kellett neked megjelenni? Tökéletesen elvoltam a kis cégemmel, amit apámtól örököltem, az életszínvonallal, ahogyan éltem. Miért kellett neked egy óra alatt megmutatni a szerelmet? Mondd meg! - nyitotta ki a második üveget, mire mindenki felénk fordult. - Elég volt nekem az alkalmi kapcsolatok fogalma az életemben. Nem akartam új definíciót bevezetni - kortyolt bele a palackba. - Dolgozz nekem, legyél a testőröm - tette fejét az asztalra.
- Hova tűnt az az erős, határozott léptű nő? Kelj fel most az asztalról! - parancsoltam rá. - Nem leszel depressziós itt nekem. Ne legyél már ilyen búskomor, könyörgöm. Ne igyál többet - felült és lehúzta a második üveget is egyszerre. - Megyünk haza most! - karjaimba vettem, kivittem az épületből, majd motoromra ültettem. Az út alatt szorosan ölelt karjaim alatt, kérés nélkül. Hátamon felvittem őt a lakásáig, és kinyitottam az ajtót kulcsával, majd letettem őt ágyára. Magassarkúját és kabátját lehámoztam róla, betakartam, majd távozni készültem, de mikor becsuktam szobája ajtaját, úgy éreztem vigyáznom kell rá legalább reggelig. Visszaléptem a helyiségbe, a mozdulatlan HaNeulhöz, leültem törökülésbe a földre az ágy jobb oldalára, hogy lássam arcát. Fürkésztem légvételét és arcának vonásait. - Az eredeti feladatom az volt, hogy öljelek meg. Meg kell öljelek, drága. Ez volt a fejemben végig. Még mindig megtehetném, akkor pedig nem rúgnának ki, de már nem tudnám megtenni. Amúgy sem a jó szívem miatt, de főleg azért nem tenném, mert a mosolyodat nem akarom kioltani - néztem, amíg aludt, egész este, majd amikor úgy tűnt már semmi sem történhet vele, elindultam a kijárat felé. Egy papíron üzenetet hagytam, miszerint hívjon, ha bármilyen baja van. Ezt a pultra tettem, aztán elhagytam az épületet. Hazáig meg sem álltam motorommal, lakásomban pedig egy frissítő zuhany után elnyúltam a tévém előtti kanapén. Ahogy körül néztem a helyiségben, valami hiányérzetet fedeztem fel magamban. Telefonomat kivettem zsebemből, mikor pont főnököm hívott.
- Igen, főnök? - komoly hangon, összeszedetten szóltam bele a készülékbe.
- A munkádat elvégezted-e már, fiam? - elakadt minden szavam, de aztán a bátorságomat összekaparva a földről nyögtem ki mondanivalóm.
- Nem, főnök. Azt hiszem, az áldozat belém szeretett, mert megmutattam neki, milyen a szerelem és...talán viszonzott ez az érzés.
- Tudtam, hogy nem bírod majd megtenni. Mi az első szabály? Ne kezdj el kötődni semmihez - válaszolt helyettem a saját kérdésére. - Fiam, és ott hagytad? Vagy adtál neki elérhetőséget?
- Otthagytam, de odaadtam a telefonszámom, főnök - csend honolt a vonal másik felén, nem mertem kérdezni. - Felmondok, főnök - határoztam el. - Az esküt betartom. Leadom a fegyvereket holnap, de most dolgom van. Viszont látásra holnap - megszakítottam a vonalat, felöltöztem és amilyen gyorsan csak lehetett motoromra pattanva a kávézó felé siettem, mert tudtam, ebben az időpontban, ott találom meg. Leparkoltam az épület előtt, beléptem a helyre, körül néztem odabent, szinte tömve volt a kávézó, egy szabad asztal sem leledzett, a pult mellett kígyózó sor állt. Aztán megpillantottam az általam keresett lányt a tömegben. Gondolatban mellé léptem és kihúztam az épületből, elmondtam neki, hogy felmondtam, hogy elvállalom az állásajánlatát, de mégsem mozdultam az ajtóból a valóságban, inkább sarkon fordultam, újra a hűvös levegőn éreztem magam. Vissza sétáltam motoromhoz, neki dőltem annak, ekkor lépett ki a lány, akit kerestem. Leszegett fejjel battyogott, haja arcába lógott, és ezúttal magassarkúját egy fehér tornacipő váltotta le, és ruhája közel sem volt olyan kihívó, mint amiket láttam rajta. - Leeresztettél? - szóltam neki oda, mikor elég közel ért hozzám. Megtorpant, felemelte fejét, meglepett arckifejezés jelent meg rajta. - Tornacipő? - sétáltam mellé. - Erre jártam, gondoltam, jó kávét adnak, ha te is mindig itt iszol. Kiszámíthatóan.
- Azt mondod, nem kellene?
- Ki fog megvédeni, ha megint meg akarnak ölni? - kérdeztem vissza.
- Megvédem én magamat - pillantott félre, mire karjánál fogva magamhoz húztam, átkaroltam, megöleltem. - Ne romantikázz itt nekem, csak mondd azt, hogy elvállalod-e a munkát vagy sem - apró mosoly jelent meg szája sarkában. Felemeltem jobb kezét, amiben a kávéját tartotta, loptam belőle egy kortyot. Ekkor eszembe jutott, mikor ugyanezt csináltam SeoNa kávéjával is.
- Nem, HaNeul, nem tehetem. Mást kell megvédenem. Azt, akit már tíz éve védelmezek, kettő ember nem fér már bele - megfordultam.
- Azért köszönöm - állított meg megszólalása. - Hogy nem öltél meg vagy ilyesmi. Remélem, nem találkozunk többet, mert az csupán felidézné ezeket a napokat. Nem is kell aggódnod értem, megleszek, és nem lesz több futó kaland az életemben - hallottam léptei távolodását. Utána fordultam, már messze járt, alakja egyre kisebb lett a távolban, míg be nem fordult a sarkon.
Egy év után újra fogom látni, gondolom, ugyanazt fogom érezni, mint akkor utoljára a motorom mellett állva.
Egészen Busanig motoroztam, addig a bizonyos hídig, ahol akkor az iskola helyett sétáltunk. Leparkoltam, SeoNa lepattant mögülem, majd követtem őt a híd közepéig. Alattunk egy folyó lassan csordogált, osztálytársnőm sóhajtva a korlátra könyökölt, a távolba merengett, a mozdulatlan arcán láttam, rengeteg gondolat forgott fejében. Úgy tettem, mint ő, de tekintetem a természet helyett rajta tartottam.
- Harminckilenc órája fenn vagyok - szólalt meg, erről a számról pedig az a harminckilenc másodperc jutott eszembe, amely az egy órámból maradt, melyet HaNeul adott a szerelem definíciójának gyakorlati bemutatására. - Viszont nem érzem magam fáradtnak. Csak elfelejtenék mindent, amit ma megtudtam, elfelejteném az egyetemet, meg mindazon emlékeket, ami azóta történt, hogy betettem a lábam az intézmény területére. Ezeket kisöpörném legszívesebben a fejemből, egyszerre - arcát tenyereibe temette. - Nem akarok sírni - motyogta magának. Megfogtam kezeit, magam köré tettem azokat, és átöleltem. Ő is átkarolt szorosan, mellkasomba fúrta fejét. Állam fejére hajtottam, éreztem hajának édes illatát és a különbséget közte és HaNeul között, máshogyan öleltek meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése