17.rész - Time.

/SeoNa pov/

Csak elfelejtenék mindent, amit ma megtudtam, elfelejteném az egyetemet, meg mindazon emlékeket, ami azóta történt, hogy betettem a lábam az intézmény területére. Ezeket kisöpörném legszívesebben a fejemből, egyszerre.

YoonGi melegsége elfeledtette velem egy kis időre a gondolataimat, visszatért belém a régi, energikus lényem. Leengedtem kezem, kicsit eltávolodtam tőle, a szemébe néztem.

 - YoonGi-ah, mi lenne, ha újra gyerekek lennénk gondok nélkül csupán kicsit nagyobb kiadásban? - mosolyodtam el, mire felhuppantunk a motorra, a legközelebbi motel őrzött parkolójában hagytuk a járművet, majd újra az utcára léptünk.

 - Óvoda? - biccentett egy nagy kupacnyi lehullott, barna levélre a motel előtti járdán. Bólintottam, aztán megfogta kezemet, azzal a lendülettel pedig együtt ugrottunk a gondosan összeszedett levelek közé. Nevetve kászálódtunk ki közülük, néhánnyal még megdobált ezek után, majd tovább álltunk, nehogy összeszedessék velünk a széttúrt levéldombocskát. Kézen fogva sétáltunk, kezeinket a levegőben lóbáltunk, mintha csupán az általános iskolai órák után együtt mennénk haza.

A séta közben egy régi játszótér mellett haladtunk el, magammal húzva osztálytársamat, majd elengedve kezét másztam fel a fémből készült mászóka egyikére. A legtetejére érve, leültem a hideg csőre, lóbáltam a lábam, akár egy kisiskolás. Mosolyogva, kezeit zsebeibe mélyesztve nézett fel rám YoonGi. Az a vigyorgás arra a napra emlékeztetett, mikor barátok lettünk, ugyanaz a széles mosoly ült ki az arcára aznap is. Délután, mikor hazakísért a suliból, az útba eső, szöuli játszótéren bújócskáztunk órákig, kergetőztünk, röhögcséltünk, barátok lettünk. Egészen mostanáig el nem váltak útjaink. - Boldog évfordulót! - ordítottam le neki, mire felhúzta egyik szemöldökét. - Ma pontosan tizenegy éve, hogy barátok lettünk, Gigi - szélesebb mosolyra húzódott szája. Elkezdtem lefelé mászni, de az utolsó pár méteren félre léptem, viszont YoonGi időben észlelte ezt és elkapott, karjai enyémek alatt fontak körbe, lesegített a mászókáról, majd magához húzott. Kicsit furán hatott a hirtelen ölelése, de viszonoztam azt.

 - Köszönöm, hogy tizenegy éve nem hagytál el - elmosolyodtam, mialatt egyenletes légzését és szívverését hallgattam mellkasának döntve fejem. Ekkor hirtelen nyakam köré került karja, másik kezével kócolni kezdte hajamat, aztán mikor elengedett arrébb is futott, hogy ne tudjam visszaadni a cselekedetét. Megvárta, míg mellé érek, közben vigyázott feje épségére, inkább tartotta a távolságot, ezalatt végig csak mosolyogtam.

Utunk Busan utcáin egy játékteremhez vezetett, ahova azonnal be is tértünk. A hely kintről sokkal kisebbnek látszott, mint amilyen valójában volt. Mindenféle játék leledzett odabent - darts, fegyveres, illetve autós játék, és persze táncolós is. A benti játékokhoz külön nem kellett fizetni, csupán azért, hogy bejuss. Amíg YoonGi kifizette a belépőnk, újra körülnéztem. A fények, melyek váltakoztak a falakon, ezúttal sötét kéken pompáztak, megigéztek, arra eszméltem fel, hogy osztálytársam legyezett az arcom előtt, hogy beljebb fáradhatunk. Elsőként egy fegyveres játékot választottunk, név szerint, 'Zombiland', egy két személyes játék, ahol a képernyőn megjelenő élőholtakat kellett lelőni. Az elején még a saját kijelzőmet néztem, aztán a szőkeségre terelődött tekintetem. Ahogyan beleélte magát a játékba egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. Ekkor feltűnt egy piros 'GAME OVER' felirat az én felemen, osztálytársam pedig ujjongani kezdett mellettem. Elvigyorodtam, azt a kisfiús örömöt láttam arcán, ami ilyenkor mindig előjött. Régen, a középiskolában főleg, olyanná akartam tenni a barátságunkat, hogy elbizonytalanítsuk azzal a körülöttünk lévőket, hogy biztosan csak barátság van-e köztünk. Mára, így tizenegy év alatt, pedig már én is kezdek kételkedni, hogy milyen fajta kapcsolat van köztünk.

 - Táncoljunk! - váltottam arckifejezést, hogy ne vegye észre elgondolkodásomat, és egyúttal tudtam, hogy táncban soha nem tudna legyőzni. Igazam is lett. Ezek után, még két óra alatt nagyjából, kipróbáltunk minden létező játékot, amivel a játékterem rendelkezett. A nap kezdett az eddigi legjobbak közé bekerülni a listámon.

Elhagytuk a helyet, hogy valahol ehessünk egyet. Az én ötletemből fakadóan, hogy éljük meg újra a középiskola utolsó évét, elmentünk YoonGi egyik ismerőse által felállított kis kifőzdébe. Ahol rendeltünk pár tányérnyi, különböző étket és két üveg sojut hozzá. A hangulat egyre jobb lett az alkohol hatása végett. Pohárról pohárra tűnt el a hideg levegő érzése, vele együtt szívódott fel a gátlásom is, ahogyan a szőkeségé is. Minden poharat valamilyen okkal emeltünk fel, a legtöbbször pedig a fiatalság miatt koccant össze poharunk. Nevetgélve, szinte felborulva indultunk el Busan ekkor már csendesebb utcáin, mivel olyan este tíz, tizenegy felé járhatott az idő. Mondatok jöttek ki a számból, és YoonGiéból is, de hogy ezek értelmesek voltak-e azt kevés ember tudná elmondani. Viszont arra tisztán emlékszem, hogy megöleltem egy villanyoszlopot, viszont felszabadultnak éreztem magam, fiatalnak, őrültnek, gátlástalannak, boldognak.

Egy parkon vágtunk át, mivel pontosan nem tudtuk abban az állapotban, hogyan jutunk el a motelig, ahol osztálytársam motorját hagytuk. Aztán lábaim úgy döntöttek hirtelenjében, hogy nem szándékoznak tovább tartani súlyomat, ezért a park egyik fából tákolt padjára huppantam. Pár pillanat múlva vette csak észre YoonGi a történést, de utána ő is helyet foglalt mellettem. Miközben ültünk, lóbáltam a lábaim, majd egyszer csak megfogta és ölébe rakta azokat.

 - Nem akarom, hogy eless menet közben - lábbelimre tekintettem, felfedeztem lógó cipőfűzőimet, amelyeket elkezdett bekötni. - Az lenne még a jó, hogyha a lelki gondokra még jönne pár fizikai fájdalom is - visszaeresztette a talajra lábaimat, miután bekötötte a fűzőt, aztán hátrahajtotta fejét, lehunyta szemét, szép lassan beszívta majd kifújta a friss levegőt, mely körülöttünk lebegett.

Jómagam is hátradöntöttem fejem, de szemeim az égre tapasztottam. A tisztasága megnyugtatott, elterelte a figyelmem a tényről, hogy fázni kezdtem még a kabátom ölelésében is. A sötét ég a csillagokkal rajta egy csodás befejezésnek tűnt. Egy remek befejezése annak a napnak, melyen újraéltem a gyerekkoromat azzal az emberrel, aki talán a legfontosabb számomra. A legjobb barátom, nélküle tizenegy éven át fogalmam sem lett volna, hogy mit kezdtem volna. Sóhajtottam egyet, mire kinyitotta szemeit és rám nézett.

 - Min gondolkodsz?

 - Örülök, hogy vagy nekem. És... - nyeltem egy nagyot. - tudom, hogy hétfőn van egy vizsgánk, de nem akarok oda visszamenni. Talán ezerszer jobb anélkül a légkör nélkül.

 - Nana, ide figyelj - felemelte fejét, kiegyenesedett a padon. - Elhatároztunk, hogy az egyetemet is végig csináljunk, ha máshogy nem is, együtt. Nem fogod otthagyni, mert egy álmod volt, hogy bejuss a Dankookra, és sikerült is. A mai dolgokat meg csupán felejtsd el csak hétfőig. Jobb úgy megélni a pillanatot, hogyha nem gondolsz arra, hogy mi lesz holnap, holnapután - arca kicsit megváltozott, amit még a sötét éjjen is észrevettem.

 - És te min kezdtél el gondolkodni?

 - A múlton, amit ma újraéltünk - apró mosoly jelent meg szája szélén, ami túl sok mindent rejtett magában.

/TaeHyung pov/

Beszálltam apám kocsijának hátsó ülésére, ahol egyből a melegebb levegő csapott meg, és annak a tipikus autós légfrissítőnek az illata, amit apám mindig a visszapillantóra aggatott. Rühelltem azt az illatot. Viszont valamiért mégis elviseltem, apámnak úgy mutattam, mintha szeretném azt. Szüleim, miközben a célunk felé hajtottunk, egymás kezét fogták. Kicsit elmosolyodtam azon, hogy még ennyi éven át is ennyire szeretik egymást, de az a kis mosoly is eltűnt, mikor SeoNa jelent meg előttem. A pillanat, amikor rám nézni sem akart. Ezzel szemben pedig ott volt az a momentum, amikor a kezem az övén nyugodva játszott el egy dalrészletet a zongora órán, amely az utolsó volt számomra. Három, idegenek vagyunk egymás számára. Kitekintettem az ablakon, amely kicsit bepárásodott a benti meleg és a kinti hideg okán. Csupán álmodtam egész éjjel... Barátok vagyunk, veled is, vele is. Ne akard már, hogy ne nézhessek más fiúra... Szemeim fátyolossá váltak SeoNa mondataitól az emlékezetemben. Pár pislogással próbáltam elhessegetni őket. Miért akarsz továbbra is heti egy alkalmat az érzéseknek, ha a többi nap, többi órájában levegőnek nézzük egymást? A hanglejtése még mindig ott visszhangzott a fejemben. Szeretnéd, ha máshoz tartozna a szívem, ha más miatt kapnék majdnem szívrohamot, ha más valaki szemében vesznék el a tied helyett? Lefékezett apám hirtelen, kikászálódtunk mind a járműből, és egy hatalmas cég épülete előtt álldogáltunk. A bejárat felett díszelgett a kék felirat, miszerint a 'KHN Entertainment' cég birtokolja a több emeletnyi létesítményt. Fogalmam sem volt, hogy miért kellett nekem is jönnöm a szüleimmel pont ehhez a céghez, de követtem őket az épület belsejébe, ahol egy húszas éveiben járó lány köszöntött minket azonnal, amint beléptünk a fotocellás ajtón.

 - Üdvözlöm Önöket a KHN Entertainment-nél! - hajolt meg tiszteletteljesen. - Kim TaeIl és családja, jól sejtem? - nyújtotta a kezét apám felé, mire bólintott helyeslően. - Kim HaNeul, a cég igazgatója - mutatkozott be, mire elképedtem. Egy ilyen fiatal lány egy cég igazgatója? - Jöjjenek velem az irodámba, a tizedikre - mosolyogva indult el. A hallon átvágva szálltunk be a tizenhat személyes liftbe. Addig is mindenki meghajolt a lánynak, akivel találkoztunk. A felvonóban végig őt figyeltem, próbáltam megismerni, levonni a következtetéseimet a külsője alapján. Aztán kiléptünk a liftből, az irodája volt a következő helyiség, ahova beléptünk. Ő helyett foglalt a székében az asztal mögött, minket pedig a vele szembe lévő székekre ültetett le. - Szóval akkor szerintem kezdjük is el a beszélgetést, ami miatt eljöttek idáig. Szeretném támogatni az egyetemek egyikét, hogy valami újabb célt adjak a cégemnek. A Dankookot választottam, mert annak vannak a legjobb lehetőségei a fejlődésre. A pénzemmel támogatni fogom, hogy még többet tehessenek meg az ottani diákok taníttatásáért. Úgy tudom, TaeHyung is ott tanul? - nézett rám, mire bólintottam egyet. - Akkor megtennéd, hogy hétfőn körbevezetsz az egyetemen? - mosolyodott el.

 - Persze, de miért kellett nekem ma eljönnöm ide egyébként?

 - Édesapád szeretné az én cégemet társcéggé tenni az övével, ez téged is érint részben. Nem kényszerítettem rá, csupán felajánlott tulajdonképpen, téged - szüleimre néztem, főleg apámra, aki ekkor felkelt a székéből.

 - Mi megvárunk az autóban, fiam, beszélgessetek ti ketten egy kicsit. Örvendtem kisasszony, hogy elfogadta a felkérésemet. A továbbiakról még beszélünk - elköszöntek szüleim, majd elhagyni készültek az irodát, de HaNeul még utánuk szólt.

 - JongHyun odakint majd ad Önöknek egy kis kosarat, vigyék haza - meghajoltak kissé, aztán becsukták az ajtót. - Nos, TaeHyung. Gondolom, megfogalmazódott rengeteg kérdés benned. Párra tudok választ adni. Például, azért ülök ebben a székben, mert apám a halála előtt nekem adta a céget. Mindig is nekem akarta adni, ez a névből is kiderült, ami az én monogramom - figyelmesen hallgattam válaszát a kérdésre, amit ki nem mondtam, de megfogalmazódott bennem. - Egyetlen gyereke voltam, szóval próbált megadni mindent nekem. Anyukám a cég pénzügyeit intézi eközben. Apád ajánlata pedig - tartott egy kis hatásszünetet. -, hogy a cégeink még összetartóbbak legyenek, az, hogy mi ketten együtt lehetnénk, akár házasság is szóba jöhetne, apukád elmondása szerint. Én csupán akkor akarom az egészet, ha te is - újra egy aranyos mosoly jelent meg szája szélén.

 - Ez így sok volt mára, de átgondolom a dolgot. Hétfőn akkor találkozunk az egyetem előtt - álltam fel a helyemről, mire ő is feltápászkodott. Megkerülte az asztalt és átnyújtott egy névjegykártyát.

 - Mentsd el a számom - nyújtotta kezét felém, amit megráztam. - Akkor hétfőn - megnyomta az asztalon lévő vezetékes telefon egyik gombját, mire egy magas férfi állított be, de nem lehetett sokkal idősebb, mint én vagy HaNeul. - JungHyun, kérlek kísérd le TaeHyungot, nehogy eltévedjen, mert szeretném még látni őt itt - ahogy kérte a férfit, lekísért a bejáratig, majd onnan már egyedül is ment a séta az autóig. Behuppantam a hátsó ülésre, majd mormogtam szüleimnek, hogy az egyetemhez vigyenek, aztán el is indultunk. Mintha ki sem szálltam volna a járműből, ugyanonnan folytatódtak a gondolataim, ahol abba maradt, SeoNától. Az ablakon kifelé bámészkodtam, túl sok mindent ugyan nem láttam a elhomályosodott tájból, de nem is volt szükséges, ugyanis gondolataim létrehozták a körvonalakat és a részleteket is maguktól.

/SeoNa pov/

Közös megegyezésre a motelben töltöttük az estét, én persze szokásosan új helyen nem is bírtam volna aludni. YoonGi is a plafont nézegette egy darabig, majd felém fordult.

 - Hány órája nem aludtál? - ránéztem az órára, fejben kiszámoltam, alig mertem elmondani neki.

 - Negyvenhét órája ébren vagyok, lassan két napja - lenéztem a földre lehelyezett matracon fekvő osztálytársamra. Morcosan nézett rám, de nem tudott mit kezdeni azzal, hogy nem bírok elaludni. Ő végül elszunnyadt olyan hajnali egy környékén.

Délelőtt tízkor már az egyetem területét érintettük, együtt sétáltunk a kollégium folyosóján, majd az elágazásnál elváltunk. A szobám ajtaját kinyitottam, egyből JiYeon termett előttem.

 - Telefonod minek van, ha nem veszed fel? - elővettem zsebemből készüléket, a kijelzőn tizenegy nem fogadott hívás díszelgett. - Tízszer hívtalak, de gondolom, le voltál némítva. Akkor legalább most mondd el, hol a fészkes fenében voltál eddig - míg folytatta a mondanivalóját, helyet foglaltam ágyamon.

 - Elmentem a szombati rádiózásra, aztán megtudtam, mi közöm van TaeHyunghoz, utána pedig YoonGival újraéltem a gyerekkorom Busanban - eldőltem az ágyamon, miközben a nem fogadott hívásaimat nyitottam meg a telefonomon. - TaeHyung felhívott volna? - lepődtem meg azon az egy híváson, melyet nem szobatársam indított irányomba. JiYeon továbbra is beszélt felém, a hangot hallottam, de lényege nem jutott el fülemig, szavakat nem értettem ki belőle. Felnéztem a rajzra, mely szeptember óta ott lógott még mindig a parafatábla alsó sarkában. Felpattantam az ágyamról, szobatársam még mindig nekem beszélt, de én ott hagytam a szobában. YoonGiék rezidenciája felé lépkedtem, a kezem pedig ismét megállt pár centire a felülettől. Leengedtem a kezem, ekkor viszont az ajtó kinyílt előttem, TaeHyung lépett ki a szobából, hátrébb hőköltem, majd miután becsukta maga után az ajtót, észrevett engem. - Miért hívtál tegnap? - tértem a lényegre.

 - Miért nem vetted fel? - kérdezett vissza válaszadás helyett.

 - Le voltam némítva és nem láttam.

 - Nem is fontos már az ok - jelentette ki magabiztosan, ezután egyikünk sem mondott semmit, csupán álltunk egymással szemben, csendben.

 - Ötvennyolc óra - tekintetemet a lábamra tereltem. - Ennyi ideje nem tudok aludni a gondolataimtól. Viszont - felemeltem a pillantásom, egyenesen a szemébe néztem. - ma este végre tudok majd pihenni, mert itt és most rájöttem, hogy feleslegesen gondolkodtam, feleslegesen voltam éber - kezemben megszorítottam a telefonomat. - Remélem, jól telt a tegnapod. Viszlát akkor holnap a suliban, TaeHyung - azzal visszamentem a szobámba, és anélkül, hogy bármit mondtam volna szobatársamnak nekiálltam tanulni a vizsgára.

Két óra múlva viszont már éreztem, hogy JiYeon nagyon szeretne már megszólalni, csupán nem akart engem zaklatni, ezért kérdései nélkül elkezdtem mesélni a szombati rádiózástól történt események sorát, miközben a tananyagot is tanultam. Figyelmesen hallgatott, nem szólt közben, talán ő sem bírt a sok információval egyszerre. Mikor a végére értem a történetemnek, csupán egy mondatot fűzött hozzá a hallottakhoz.
 - De azért jól vagy? - ez volt az a kérdés, melyre nem tudtam magam sem a választ. - Legközelebb, ha bármi történik, akár a családodban, akár TaeHyung téren, nyugodtan mondd el, mert szeretnék neked segíteni - felé fordultam, elmosolyodtam, pár könny is megjelent szememben. - Fontos vagy nekem, és a boldogságod is, szóval, ha legközelebb nem veszed fel a telefont, vedd úgy, hogy nincs fejed - vigyorogva mondta, de tudtam, komolyan gondolja, ezért csak elnevettem magam rajta. - Na, tanuljunk a holnapi vizsgára - vette maga elé jegyzeteit.
Belemerültem a könyvek és füzetek világába, viszont a gondolataimat a történésekről nem tudtam elterelni, visszafojtani, elcsendesíteni. Hatvan óra...hatvankét óra...hatvanöt óra...Nem is fontos már az ok...

Az éjszaka végre tudtam egy négy órát aludni, így a végső órák száma, melyek alatt nem aludtam, hatvannyolc óra volt. Hajnali háromtól pedig kezdődött az újabb óraszámlálás.
Felértünk JiYeonnal az első óránk helyszínére tíz perc alatt végre, aztán helyet foglaltunk helyeinken, ekkor érkezett be a terembe a maradék diáksereg is, velük együtt YoonGi is, aki hozzám sietett egy pohár kávéval. Mosolyogva köszöntem meg, tudtam, szükségem lesz rá. Aztán HoSeok is egy kávé társaságában érkezett a padomhoz. Nem tudtam, miért kaptam tőle, de kedvesen megköszöntem neki.

Jobbomra néztem ezután, a hely pedig üres volt. Fura érzéssel töltött el, viszont amikor késve, de beérkezett a terembe mégis, rosszabb volt, mintha be sem jött volna. Mellkasomban olyat dobbant a szívem, mint még soha, a sírás kerülgetett, mikor ránéztem, viszont a pillantásom valamiért folyton ráterelődött. Olyan érzésem lett, mintha az a hatvannyolc óra nem állt volna le az alvásom megkezdésénél. Mintha még mindig pörögne a számláló, mert a gondolataim álmaimban sem nyugodtak. Hetvenhét.