/TaeHyung pov/
Lassan és fáradtan kikászálódtam az ágyamból, ránéztem az órámra, majd eszembe jutott a HaNeulnek tett ígéretem. Körbe kell őt vezetnem. Felöltöztem, rendbe tettem a hajnak nevezett szénaboglyát a fejemen, aztán a táskámmal együtt elindultam az egyetem elé, hogy találkozzak a lánnyal, aki támogatni fogja az intézményt minden bizonnyal. YoonGi még aludt, mikor eljöttem a szobánkból. Legalább ő normálisan alszik.
Nem is kellett túl sokat várnom, negyed nyolc környékén megjelent HaNeul egy fehér kocsiban ülve. Mikor kiszállt, vörös kabátja tavasszá változtatta át a késői őszt körülöttünk, mosolyogva mellém lépett, miközben bezárta autóját.
- Megyünk akkor? - a szavam elállt a gyönyörű, igéző szemeitől, de bólintottam egyet halványan elmosolyodva. Figyelmesen forgatta fejét, mikor mutogattam ajtóról ajtóra, elmondva, mit hol talál. Az emeleteket is végig járva, a nagycsarnok felé elmenve, a kollégium folyosóit érintve haladtunk, közben a különböző évfolyamok, szakok diákjai végig néztek minket, míg elsétáltak mellettünk. A fiúk inkább HaNeult bámulták meg jobban, a lányok inkább irigyelő tekintettel pillantottak felénk. - Köszönöm, hogy végig vezettél, elkísérnél az igazgatóhoz? Végül is, vele kellene megbeszélnem a támogatást, nem igaz? - újra elmosolyodott. A földszinti irodához vezettem, megálltunk, mielőtt még bement volna, megpördült tengelye körül és felém fordult. - Köszönöm még egyszer az idegenvezetést.
- Szívesen máskor is - akaratlanul is elmosolyodtam. Elővettem zsebemből telefonom, aztán az ő elmentett számát tárcsáztam, mikor pedig megcsörrent az ő készüléke, megszakítottam a hívást. - Mentsd el a számom - időközben becsöngettek az első órámra, de nem szándékoztak egykönnyen megindulni lábaim az időre tekintve. - Akkor majd még találkozunk.
- TaeHyung, egyet szeretnék tőled kérni. Ne hitesd el velem, hogy úgy kedvelsz, ahogy gondolnám a tetteidből. Volt már, hogy fájdalmat okozott valaki, ne állj be abba a sorba, kérlek - halvány, de talán nem is annyira őszinte, mint az előzők, mosollyal tűnt el az igazgatói iroda ajtaja mögött. Sóhajtottam, és futásnak eredtem felfelé a lépcsőkön. A megfelelő terem ajtaja előtt viszont megdermedtem. SeoNa tegnapi mondatai idéződtek bennem fel. Az arckifejezése, ami cseppet sem tűnt boldognak. Benyitottam végül a helyiségbe, elsőként elnézést kértem tanárunktól, hogy a késői érkezésemmel megzavartam az óráját, majd helyemre siettem, SeoNa mellé. Egyből a két elviteles kávés pohár ütötte meg szememet az asztala szélén. Ha én nem vagyok, akkor is gondoskodnak róla. Aztán feltűntek a halvány karikák a szeme alatt, majd a beharapott alsó ajka. Ahogyan figyelmesen jegyzetelt, legszívesebben megállítottam volna kezét, hogy megfoghassam egy pillanatra. Viszont nem tettem. Nem tettem, mert más is gondoskodik róla. Nem tettem, mert csak még jobban összekavartam volna. Nem tettem, mert utána fájt volna neki kezem érintésének kihűlt helye.
Mikor kicsöngettek, olyan sebesen pakolt össze és hagyta el a termet, hogy már csak az ajtón kilibbenő alakját láttam, aztán el is tűnt. Mialatt a földszinti terem felé battyogtam, YoonGi karolt át vállam felett.
- Miért késtél, ha még előbb is hagytad el a szobát, mint én? - levette karját vállaimról, várta a válaszom.
- Apám adott egy, úgymond feladatot, azt kellett teljesítenem reggel - nem hazudtam, HaNeul egy feladat számomra jelenleg. - De beértem, nem igaz? - viccelődtem el, nehogy el kezdjen kérdezősködni, ekkor megjelent mellettünk a lány, aki miatt késtem az óráról. - Oh, HaNeul, még itt vagy? - fordultam felé.
- Igen, csak most végeztem az igazgatónál - rám mosolygott, majd észrevette YoonGit. Mindketten egy furcsa pillantást vetettek egymásra, valami volt abban a tekintetben. - Ah, hello, biztos TaeHyung egyik osztálytársa vagy, nem? - mosolyogva nyújtott kezet felé. Osztálytársam bólintott, megrázta a lány kezét.
- Megyek is, hogy tudjatok beszélgetni - nem sokáig fogtak kezet, mert YoonGi elkapta sajátját. - A teremben leszek, de még szeretnék beszélni veled SeoNáról - amint kimondta a nevet, dobbant egyet szívem. Ott is hagyott bennünket.
- Én sem maradok tovább. Megérted, ugye? Az Entertainmentben soha sem áll meg az élet, főleg nem most, hogy támogatást akarok nyújtani. Majd még biztosan találkozunk, akkor jobban megismerkedünk. A viszontlátásra, TaeHyung - ezúttal egy őszinte vigyor kíséretében hagyta el az épületet. Jómagam is leültem a helyemre, a következő órára készülve, a földszinti teremben, SeoNa mellé. Nem szóltunk egymáshoz, csupán ültünk csendben, miközben a többiek mögöttünk vígan zajongtak. Viszont ez nem kínos csendnek hatott, inkább egy kissé fájdalmasnak.
/SeoNa pov/
A december épphogy betette a lábát a napokban, én mégsem élveztem az időszakos hóesést. Még a heti két rádiózás alatt sem lettem boldogabb. Odakint egyre csak rövidültek a nappalok, és még az a rövid nappal sem volt túl fényes. Az ég állandóan felhőkkel burkolt, a fák ágai csupaszok, a levegő hőmérséklete folyamatosan a mínuszokat verdeste. Néha örült a diákság, ha a nap egy-két órára előbukkant a szürkés vatta mögül. Vizsga vizsga hátán. Viszont még így is sikerült ötös dolgozatokat írnom, valami csoda folytán talán. Az eszem mindig máshol járt, mint kellett volna.
A tankönyveim felett ültem, a hétfői dolgozatra kellett volna tanulnom, de mégis a kinti tájat bámultam. JiYeon egy hónapja nem tudta, mit kezdjen velem, a gondolataimmal. Több, mint egy hónapja nem mosolyogtam, utoljára november hetedikén, a YoonGival töltött napon. Ezúttal is úgy döntöttem, hogy inkább felöltözök és az egyetem bejáratánál lévő lépcsőkre ülök, onnan néztem a már sötét eget, ami aznap egészen tiszta volt, a többi naphoz képest. Nagy sóhajokkal szívtam be a hideg levegőt a tüdőmbe.
YoonGi, JiYeon, de még JungKook is próbált felvidítani minden nap, hiába. Bennem egy hang nyújtott volna melegséget, az övé. Az övé, amit nem hallottam, azóta a vasárnap óta még novemberben, ami annyira hiányzott, ami fájdalmat okozott volna, ha még egyszer meghallom.
Gyűlni kezdtek a könnyek lassan a szemembe, összébb húztam magam a csípős hidegben, de bemenni eszembe sem jutott. Lépéseket hallottam közeledni, felnéztem, előttem pedig TaeHyung képe jelent meg. Egy ideig a szemembe nézett, majd engem kikerülve tovább haladt. Elfelejtettél? - kérdeztem volna meg. A válasz talán az irányából nem is lett volna őszinte, nem is tudtam volna megmondani, hogy őszinte-e vagy sem. Ekkor egy hívás érkezett YoonGitól. Talán véletlenül hívott fel, mégis hallgattam a beszélgetést, amit TaeHyunggal folytatott.
- És mi van azzal a lánnyal? Aki egy hónappal ezelőtt itt volt a suliban - felismertem a szőkeség hangját.
- Azt hiszem, ő a barátnőm most - lesokkolt, amit TaeHyung mondott, egyből meg is szakítottam a vonalat. Ismét előre furakodott rengeteg gondolat, voltak, melyek védték TaeHyungot, hogy biztosan csak félreértés az egész, és persze voltak olyan foszlányok, melyek véget akartak vetni az érzéseimnek a fiú iránt. Ezek a gondolatok győztek. A telefont újra fülemhez emeltem, ezúttal én indítottam hívást, nagybátyám pedig a vonal másik végén bele is szólt.
- Mit szeretnél, SeoNa?
- Felejteni - ezek után megkértem, hogy küldjön értem egy autót. A jármű az egyetem elé gördült nem sokára. Beszálltam, egészen az általam már ismert irodájáig kísértek emberei, aztán kitessékelte őket főnökük. - Még mindig tönkre akarod tenni TaeIl családját, HongBin? - kezdtem azonnal mondanivalómat. Elkerekedtek szemei kérdésemre. - Én talán tudnék segíteni. Viszont előbb, el kell felejtenem a fiát, az iránta való érzéseimet.
- Ebben pedig én tudok segíteni. Ugyan soha nem fogod tudni elfelejteni, de elnyomni sikerülhet - felállt székéből, elindult ki a helyiségből, két férfi követett minket, beszálltunk a liftbe, két szinttel lejjebb mentünk. Két ajtó helyezkedett el a harmadikon, egy két szárnyas vastag ajtó, és egy másik a balunkon, utóbbit kinyitotta nagybátyám, azonnal egy hatalmas hangszigetelt helyiség tárult elénk, ahol többen is a fegyverforgatásukat gyakorolták, vagy éppen a célzóképességüket. - Üdvözöllek a lőterünkön, SeoNa! - tárta ki kezét. - Ha szeretnél segíteni, meg kell tanulnod a fegyvert használni, és egyúttal egy kis feszültséget is levezethetsz vele - egy üres céltáblához vezetett, az a két férfi még mindig a nyomomban volt eközben. - Tedd ezt be a füledbe - adott két füldugót kezembe, melyeket kérésére a hallószervembe tettem. - Válassz egy fegyvert - ekkor elém tettek öt féle fegyvert is.
- Egy kérdés előtte. Jelenleg az épületben én vagyok az egyetlen lány? - nagybátyám bólintott, majd körülnéztem. Jó néhány szempár figyelt engem. Felvettem kezembe a középső fegyvert.
- Nagyszerű választás - lépett közelebb HongBin. - Fogd meg így - tette a megfelelő helyzetbe a kezemben a fémdarabot. - Így biztosítsd ki és gondolom, tudod, hogyan kell elsütni, de vigyázz, mert visszarúg - hátrébb lépett, elfordítottam fejem a céltábla felé, felemeltem a fegyvert, a ravaszra tettem ujjam, sóhajtottam egyet. Sokszor hallottam, hogy emberek az általuk gyűlölteket képzelik ilyenkor a céltábla helyére. Én saját magamat képzeltem a céltáblához. Azt a SeoNát, aki gyáva, aki túlságosan elmerül mindig is az érzelmeiben, aki azt hiszi, mesevilág az élet. Azt a SeoNát, akit egészen TaeHyung megismeréséig nem is tudtam, hogy létezik egyáltalán. El akartam temetni ezt az énem, vele az érzéseimet is.
Meghúztam a ravaszt, eltaláltam a képzeletbeli SeoNa homlokát, ekkor összerogyott, láthatóvá vált számomra, hogy a körök összességének közepét találtam el. Leeresztettem a fegyvert, az eddig visszatartott levegőmet kifújtam, halványan elmosolyodtam. - Éreztem, hogy ez lesz - elkezdett tapsolni nagybátyám, mire a többi férfi, fiú is követte, a mosoly az arcomon pedig szélesebbre húzódott. - Jobb, SeoNa? - kérdezte HongBin.
- Igen - fordultam felé. Ekkor pedig megszületett bennem egy érzelemmentes lény, Nana, és ezt csupán nem a rádiózásnál fogom viselni.
- Szeretnél a csapatunk része lenni? - tette fel a kérdést nagybátyám, mire körbenéztem az érdeklődve néző tekintetek között, és ezek után bólintottam.
Kiléptem az épület ajtaján a két férfival mögöttem, a hideg azonnal lehűtötte bőröm, de a mosoly is odafagyott az arcomra vele együtt. Beszálltam a fekete autóba, mellyel ide jöttem. Az utcákat szeltük, miközben a kint elhaladó dolgokat néztem, az odafagyott halvány mosollyal az arcomon.
A fejemben egy jelenet játszódott le közben. Egy kietlen tájon álltam egyedül, egy gödörbe néztem, melyben fényképek hevertek elszórva. A gödör mély volt, több méteres is lehetett. Egy ásót tartottam kezemben, miközben a képeket elemeztem a mélyedésben. Az emlékeim, melyeket TaeHyunggal éltem át, megdermedve szerepeltek rajtuk. Az első találkozásunktól kezdve az utolsó lépcsős jelenetig minden odalent volt. Lassan elkezdtem lapátolni a földet az ásóval a fényképekre. Éreztem, ahogy lassan eltűnnek bennem az érzések, amelyeket azokban a pillanatokban átéltem. Maga az emlék nem tűnt el, csupán semlegessé változott át nekem. Amint mindent betemettem, sóhajtottam egyet.
Kiürült a fejem, mintha a gondolataim nagy része eltűnt volna. Ez kellett? Ennyi időn keresztül csendben tűrtem, hogy a felbukkanó, újabb gondolatok elemésszenek. Ezúttal pedig én emésztettem fel őket.
A két férfi kitett az egyetemnél, amikor pedig elköszöntek, úgy tűnt, másképpen néznek rám ezúttal. Tovább haladtam, be az épületbe, és mikor a kollégium folyosóján jártam már, felfedeztem YoonGi alakját, ahogyan a JiYeonnal közös szobánk ajtaja mellett támasztja a falat.
- Nana! - vett észre és azonnal elém is lépett, nehogy be tudjak menni a szobába. - Komolyan csatlakoztál HongBin csapatához? - bólintottam, akárcsak ott, nagybátyám előtt. - Mi volt rá az okod?
- Felejteni akartam. TaeHyungot és az érzéseimet el akartam feledni. Úgy nagyjából sikerült is az egyiket. És YoonGi-ah, több, mint egy hónapja nem mosolyogtam, de ma igen. Jobban érzem magam, mint eddig. Viszont most mennem kellene tanulni a holnapi dolgozatra, szóval viszlát holnap, Gigi - mosolyodtam el, majd kikerülve a szőkeséget betértem a szobába. Becsuktam magam mögött az ajtót, aztán bármilyen szó nélkül leültem tanulni asztalomhoz. Szobatársam furán figyelt engem közben, ezért felé fordítottam fejem. - Van valami az arcomon, JiYeon-ah?
- Egy mosoly, ami eddig nem volt ott. Elmondanád, mi történt?
- Meséltem már a nagybátyámról? - kicsit elgondolkodott, majd bólintott. - Bekerültem a csapatába. Ezzel párhuzamosan pedig eltemettem az érzéseimet. Mosolygok, mert végre csend van a fejemben, végre tudok koncentrálni - részleteztem.
- Ugye nem fogsz embert ölni? - megráztam fejem mosolyogva. - Akkor örülök, hogy mosolyogsz - visszavonult tanulmányaihoz, én is így tettem.
Előbb tért nyugovóra szobatársam, mint én, ezért a kislámpa fényénél még két óráig tanultam, majd egy zuhanyzást követően én is lefeküdtem ágyamba. Nem aludtam azonnal el, ezért még egy darabig a plafont vizslattam, aztán átterelődött tekintetem a parafatáblámra. Az utcai lámpák fénye egy sávban rávilágított a táblára, pontosabban a TaeHyung által készített rajzra. Mosolyra húztam szám szélét, majd szép lassan lehunytam szemem.
/YoonGi pov/
A késői órákban ellátogattam a leharcolt ötemeletes telephelyre, ahol főnököm tartózkodott, amit csupán bennfentesen úgy hívtunk mindig, hogy a Magas Pokol. A motorommal leparkoltam az épület előtt, majd az üvegajtón belépve, azonnal megcsapott a szokásos benti meleg. Tisztelettudóan köszöntem a portásnak, aki akkor indult haza. A lifttel felmentem ezután felmentem a harmadikig, mivel tudtam, hogy ilyen későn mindig a harmadik emeleti lőtéren találom. A feltételezésem beigazolódott, mikor benyitottam a helyiségbe.
- Mit keresel itt ilyenkor, YoonGi? - tette le fegyverét maga elé főnököm.
- Mi a célod SeoNával? Miért vetted be a csapatba?
- Tudod te is nagyon jól, YoonGi - sóhajtott egyet és leült a lőtér egyik sarkában kialakított szegletbe, ahol fotelek voltak körbe rendezve. - Ide figyelj. Először is ő akart ide jönni, ő akarta elfelejteni azt a gyereket. Én csupán segítettem az unokahúgomnak. Sokkal jobb azt látni, hogy mosolyog, igaz-e? - megköszörülte a torkát, amin az éveken tartó dohányzás és alkoholizmus még mindig visszhangzott. - Fiam, különben is, így még közelebb lesz hozzád. Áh, kérdezni is akartam. Mi van HaNeullel? - lehuppantam jómagam is a fotelek egyikébe és rákönyököltem a karfára.
- Elméletileg TaeIl és HaNeul cége társcégek lettek, ezért TaeHyung és ő együtt vannak. Januártól pedig elkezdi támogatni a Dankook Egyetemet - válaszoltam eléggé részletesen.
- Azóta találkoztál a lánnyal? - kortyolt bele félliteres vizes flakonjába.
- Igen, főnök. Úgy tett TaeHyung előtt, mintha nem ismerne.
- Mit éreztél ekkor? - tovább kérdezősködött. - YoonGi, ti mind, akik a húszas éveitekben jártok, olyanok vagytok számomra, mintha a fiaim lennétek, csupán azért kérdezem ezeket. Válaszolj nyugodt szívvel.
- Őszintén, nem tudtam eldönteni, hogy direkt csinálja, vagy valóban nem ismer meg - a szemébe néztem ezúttal, mikor válaszoltam. HongBin elmosolyodott erre, de ez soha nem jelentett túl jót, terve volt.
- Megtennél nekem valamit? Tervezzetek egy négyes kávézást. HaNeul, TaeHyung, SeoNa és te, ismerjétek meg egymást. Aztán mondd el, hogyan viselkedett az unokahúgom. Tesztelnem kell őt, mielőtt végleges csapattaggá teszem. Eközben te is tesztelheted azt a gazdag lányt, figyelheted a nézését, a végén csak kiderül, hogy direkt csinálta-e vagy sem. Most pedig menj vissza a kollégiumba, ki kell pihenned magad holnapra - döntötte hátra fejét. Felálltam a fotelből, már az ajtónál jártam, mikor visszafordultam.
- Főnök, mivel SeoNával ugyanazt kapták átokul, ezért megkérdezem. Önnek sikerült már túllépnie JiWonon, elfogadnia, hogy már családja van? - elnevette magát.
- Szerinted, akkor tönkre akarnám tenni TaeIlt és a cégét, ha már túlléptem volna a múlton? SeoNa is a legrosszabbat örökölhette ettől a családtól. Ez egy életen át megmarad, ha nem jön rá valahogy, hogyan vethet véget neki, viszont most már tényleg menjél, YoonGi - elhagytam az épületet, ahogyan kérte. Felszálltam motoromra és csak úgy cikáztam az utakon, utcákon át. Gondolataimmal megtelt fejemet még a menetszél sem tisztította meg. Úgy akartam érezni, ahogyan Nana, hogy egyszerűen tudjak mosolyogni, bármi gond nélkül. Ezért elhatároztam, hogy az utakon hagyom a bármilyen kevert érzéseimet és megszervezem azt a találkozott a négyesnek. Ott pedig, elérem, hogy HaNeul ne tettesse azt, hogy nem ismer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése