Valószínűleg mindenki készülődött, hogy a holnapi utolsó tanítási órák után elhagyhassa az egyetemet, hogy a téli szünet elkezdésével hazatérhessen, és hogy majd csak a Trouble idejére térjen vissza egy kicsit, aztán még egy jó ideig nem, viszont én ott álltam, támaszkodtam a fegyverekkel teli asztalon. TaeHyung tekintete a mai nap során csupán újra előhozott néhány érzelmet bennem, amit oly figyelmesen eltemettem magamban.
- Nem, HongBin. Semmi bajom. Csupán szeretném, hogy elküldj egy akcióra - fordultam nagybátyám felé.
- Meg akarnál ölni valakit? - összefonta maga előtt karjait, a nézésében valami terv formálódott éppen.
- YoonGi sem ölt még senkit, mégis a csapatodban van - érveltem, mire a szája szélén megjelent egy másoknak talán vészjósló mosoly.
- Menjetek ki mind - nem is kellett több szó, hogy elhagyja mindenki a lőteret. - Azért vettelek be, mert segíthetsz nekem. Nem foglak még azonnal terepre küldeni. Egyből a mély vízbe? Még nem. Emeld fel először ezt a fegyvert - a tárgy felé nyúltam. - Nem kézzel. Tudom, mire vagy képes. Én is anno, még mondjuk úgy, fénykoromban, képes voltam arra, ami neked véletlenül sikerült - ott volt akkor? - Megpróbálod újra? - megfordultam, a fegyvert kezdtem el figyelni, elemezni minden pontját, majd elképzeltem, ahogyan felemelem, de mégsem nyúltam hozzá. A tárgy megmozdult, amit nem is hittem el, képzelgésnek véltem. Tovább koncentráltam, és a pisztoly felemelkedett, de épphogy pár centire, azután pedig úgy éreztem, mintha egy hete nem aludtam volna. - Nagyon jó, egy kis gyakorlás és tökéletes lesz. Hihetetlen, hogy te is ezt örökölted - kalandozott el.
- Megpróbálom még egyszer magasabbra - kiürítettem valamennyire az elmém és minden erőmet arra irányítottam, hogy sikerüljön a művelet.
Nem is olyan régen még semmit sem tudtam arról, hogy ilyet is tudok. Semmit sem tudtam a boszorkánysággal megáldott családomról. Azt hittem, hogy egy teljesen normális kertvárosi család vagyunk. Rájöttem, hogy mégsem. Még egy átkot is örököltem, miszerint csupán egy embert szerethetek egész életemben, hogy nem vagyok képes valaki másba szerelmes lenni. Aztán itt ez az áldás, ami azt nyújtja nekem, hogy tárgyakat tudok felemelni, a telekinézis. Mégis mindig felmerül bennem egy kérdés, mióta ezeket a tudtomra adták. Miért születtem ilyenek és mi a valódi célja ezeknek? És e kérdés mellé odacsúszik mindig még egy. Valóban TaeHyung az az egy ember?
Éreztem, agyam kimerül erejéből, végtagjaim is kezdtek gyengülni, mégis folytattam. Aztán már csak azt vettem észre, hogy összeesek hirtelen és a fejem is beverem valami kemény dologba, majd elsötétült minden előttem. Nem hallottam semmit, nem érzékeltem semmit, csupán lebegtem a sötét űrben.
Éreztem, agyam kimerül erejéből, végtagjaim is kezdtek gyengülni, mégis folytattam. Aztán már csak azt vettem észre, hogy összeesek hirtelen és a fejem is beverem valami kemény dologba, majd elsötétült minden előttem. Nem hallottam semmit, nem érzékeltem semmit, csupán lebegtem a sötét űrben.
/TaeHyung pov/
A téli szünet már nagyon be akarta tenni a lábát, mindjárt szenteste is, de én mégis a kollégiumi szobámban ültem és próbáltam eldönteni, hogy hazamenjek-e az ünnepekre vagy sem, akkor pedig egy hívásom érkezett.
- Ha még szeretnéd, hogy teljesítsem a kérésedet SeoNával kapcsolatban, akkor gyere a KyungHee Kórházba. A kórterem számát elküldöm üzenetben - YoonGi hangja nyugodt volt, ahhoz képest, hogy mit közölt velem. Aggódni kezdtem, hogy mi történt vajon. Gyorsan egy taxiba pattantam és az adott címre irányítottam a sofőrt. Közben telefonomra megérkezett az sms szobatársamtól. A recepcióhoz lépve megkérdeztem merre kell mennem ahhoz a bizonyos kórteremhez, és futásnak is eredtem. Az ajtó előtt kicsit megpihentem, mikor épp YoonGi lépett ki a helyiségből. - Úgy látom, hogy döntöttél - csukta be maga mögött az ajtót. - SeoNa elájult a kimerültségtől. Az orvosok szerint holnap felébred majd, de nem szabad siettetni. Addig is jó, hogy pihen egy kicsit. Amúgy a másik dolgot illetve. Még mindig szeretnéd megszerezni a szívét? - ekkor kilépett egy idősebb férfi is a kórteremből, de biztos, hogy nem egy orvos ruházata alapján.
- Biztosan te vagy TaeHyung, igaz-e? Én Kim HongBin vagyok, SeoNa nagybátyja - mutatkozott be.
- Igen, Kim TaeHyung - hajoltam meg kicsit illedelmesen.
- Akkor én megyek is, fiatalok. YoonGi, szólj, ha valami történik, rendben? - fordult még osztálytársam felé, majd eltűnt a folyosó végén.
- Menj be hozzá. Ezzel egy szívességet teszek, szóval vigyázz rá - megveregette a vállam, majd ő is távozott mellőlem. Beléptem a helyiségbe. SeoNa alvó alakja feküdt a kórházi ágyon, mozdulatlan kezéből az infúzió csöve lógott.
- Mit műveltél magaddal, te lány? - suttogtam és odahúztam egy ülőalkalmatosságot ágya mellé. - Ha felébredsz, nem tudom, hogy mit fogsz szólni látványomhoz, de én elterveztem, mit fogok csinálni. Megkérdezem majd, hogy jól vagy-e, talán megfogom a kezed. Azután meg itt kell, hogy hagyjalak - lehajtottam a fejem és sóhajtottam egy mélyet. - Apám kedvéért össze kell házasodnom HaNeullel és azért tudlak itt hagyni, mert tudom, hogy YoonGi úgyis vigyáz rád bármikor. Lehet, hogy meg kell bántanom téged azért, hogy eltávolodjunk végre, de mégis talán ez a legjobb megoldás. Szóval, nyisd ki a szemed, hogy megtehessem, amit elterveztem, SeoNa! - szipogni kezdtem, és ujjaimat az övéi közé futtattam. - Kérlek...
Az elkövetkezendő nap volt az utolsó a tanítási napok sorában. Folyamatosan magam mellé pillantgattam, az üres helyet bámultam, ahol előtte egy mosolygós lány ült, ő. Amint befejeződött Kim tanár úr tanórája is, siettem vissza a kórházba, ahol még mindig az alvó SeoNát találtam. Egészen a látogatási idő végéig maradtam. A következő nap is elmentem hozzá, ezúttal is csak a mozdulatlan osztálytársnőmhöz tudtam beszélni. Viszont mindenről beszámoltam neki. Hogy milyen idő volt odakint, hogy milyen a közlekedés, hogy mennyire szerettem volna, hogy felébredjen.
Másnap pedig el is érkezett a karácsony. Szüleim és HaNeul is számtalanszor keresett mobilomon, mégsem válaszoltam nekik. A látogatási idő elejétől fogva SeoNa mellett ültem és néztem, ahogyan veszi a mély levegőket álmában. Aztán egyszer csak nyitogatni kezdte szemeit, olyan lassan, ahogyan az infúziója csöpögött.
- Jól vagy? - pattant ki belőlem a kérdés.
- Igen, de hogy-hogy itt ülsz? Milyen nap van és hogyan kerültem ide? - nézett körbe.
- December huszonötödike van és azért vagy itt, mert a kimerültségtől elájultál. Legalábbis YoonGitól így tudom. Én meg azért vagyok itt, mert... - vigyázok rád és mostantól mindig is ez lesz az elsődleges feladatom. - YoonGi megkért, hogy amíg ő elugrik valahova figyeljek rád, hátha felkelsz - egy kis csend után újra megszólaltam. - Szólok az orvosnak, hogy felkeltél - és azzal a lendülettel már ki is mentem az ajtón. A legközelebbi orvost, akit találtam a folyosón leszólítottam és elvittem a szobájába. Megvizsgálta, hogy milyenek az életjelei, majd elmosolyodva taglalta az adatokat. Közben a hátam mögött a kezeimet összekulcsoltam, így leplezve azt, hogy mennyire remegnek kézfejeim.
- Úgy látom, minden rendben - lapozgatta a kórlapot. - Ma még nem mehet haza, de holnap már igen, viszont holnap még pihennie kell és, ha jobban érzi magát, akkor óvatosan ugyan, de bármit csinálhat. Ha ismét felmerülne valami, akkor a felírt gyógyszert vegye be, rendben? - a lány szintén mosolyogva bólintott egyet. A köpenyes férfi elhagyta a helyiséget, így ismét kettesben maradtam SeoNával.
- Nem kell vigyáznod rám. Hazamehetsz, ha szeretnél. Most már nem lesz semmi bajom. Eddig sem kellett volna senkinek sem itt maradnia mellettem - már éppen megindultam volna kifele, mikor újra megszólalt. - Ott a teremben. Pár nappal ezelőtt. Amikor ketten voltunk. Nem tudtam olvasni a szemedből. Mire gondoltál?
- Semmire - Hogy milyen szépek a szemeid. - Csak nem értettem, hogy miért vagy még ott - Hogy mennyire nagyon meg szeretnélek ölelni.
- Éppen fel akartalak ébreszteni, mert vége volt az órának - elnézett az ablak irányába. - Viszlát a Troubleon, akkor - bólintottam, majd a valódi mondanivalómat visszatartva távoztam a kórteremből. Megcsuktam magam mögött az ajtót, aztán el is hagytam a kórházat. Taxiba ülve indultam el hazafelé, miközben a kinti hideg tájat bámultam. A deres felületeket az utcákon, a növények megfagyott ágait. Miért nem mondtam el neki az igazi gondolataimat? Miért nem öleltem át szorosabban? Elővettem zsebemből telefonom, belementem névjegyzékembe, SeoNa névjegyére, aztán inkább lezárolva ölembe engedtem kezem. Engedd el őt.
/SeoNa pov/
Térlátásomnak köszönhetően láttam, amint bólint egyet utolsó mondatom után, aztán el is hagyta a kórtermet. Amint hallottam az ajtó kattanását, megfordítottam fejemet. Tényleg elment. Könnyek gyűltek szemembe, felfelé nézve pislogtam párat, nehogy legördüljön az első arcomon, különben nincs visszaút könnyeim folyójának.
Oldalra pillantottam, a kis éjjeli szekrényen telefonom feküdt. Kissé még erőtlenül elnyújtóztam a készülékig, majd a híváslistámon nem fogadott hívások sora lebegett. Túlnyomó többségben szüleim voltak. Ezért visszahívtam anyukámat, aki olyan sebesen vette fel a telefont és szólt bele, hogy szinte megijedtem.
- Minden rendben? Történt valami? - jöttek is egyből a kérdések.
- Semmi baj, anyu - a legfrissebb, legtisztább hangszínt erőltettem magamra. - Nyugodj meg, csak eltüntettem a telefonomat, még rezgőn is voltam és most találtam meg. Sajnálom, hogy nem vettem fel - éreztem, hogy a vonal másik végén kezd megnyugodni.
- Akkor minden rendben? - lenéztem kezemre, melyből az infúzió lógott.
- Persze - mosolyodtam el, hogy minél hihetőbb legyek. - Ah, igen. Ma nem megyek haza, mert JiYeon tervez valamit, de holnap igen. Viszont utána huszonhetedikén ismét visszajövök, mivel akkor van az egyetemi Trouble, de utána már a tietek vagyok. Otthon szeretném tölteni a szünetet ezek után - szülőm hangja már boldogabb volt, kevésbé aggódó. El kezdte mesélni a terveit az időre, míg otthon tartózkodom, viszont nekem gondolataim már máshol jártak.
Másnap, ahogyan az orvos is mondta, kiengedtek, így YoonGi és a nagybátyám el is jöttek értem, hogy hazavigyenek. Még mielőtt beszálltam volna a fekete járműbe, körbenéztem. Egy bizonyos személy pillantását kerestem, de nem jelent meg.
- Gyere, SeoNa! Hideg van - szólt odabentről a szőkeség, így behuppantam mellé. Útközben kiváltottuk a gyógyszer receptjét, amit kaptam a kórházban, majd elfuvaroztak hazáig. - Bekísérlek - pattant ki osztálytársam is a kocsiból.
- Boldog karácsonyt és ne erőltesd meg magad még egyszer, SeoNa - fűzte még hozzá HongBin, aztán elhajtott a másik irányba. Besétáltunk az épületbe, anyám azonnal egy öleléssel köszöntött minket. A konyhába sietett, ahonnan szokásosan isteni illatok szállingóztak. A nappaliba sétálva már állt az a fa, amiről már egyéves koromban is sunyiban lopkodtam a díszeket. A helyiség közepén a szőnyeg is arra a színesebbre volt kicserélve, melyen annyit kúsztam-másztam, míg meg nem tanultam járni normálisan. Az asztalon ugyanolyan mézeskalács emberkék sorakoztak egy kosárban, mint anno kisgyerek koromban, mikor olykor elcsentem egyet titokban, mikor szüleim nem figyeltek. Minden ugyanolyan volt, mégis egy valami nem. Én. A bennem kavargó érzések arra késztettek, hogy visszamenjek ahhoz a buckához és kiássak mindent. Az az melegség, amit ölelésével adott át még mindig körülölelt. Leültem a konyhába az ebédlőasztalhoz, nem sokára apám is megérkezett a helyiségbe és neki is álltunk enni. A finom illatok gyomromat csupán még éhesebbé tették, de a gondolataim nem akörül forogtak, hogy kezemet felemeljem, így csupán piszkáltam az ételt. Édesanyám eközben mesélt bőszül valamit, de egész máshol jártam. Amint befejeztük az étkezést és eléggé elégedett volt anyám az átadott ajándékok terén, felvonultunk YoonGival a szobába. Míg ő lezuhanyzott, én a telefonom kijelzőjét figyeltem. Rávettem magam, hogy megnyomjam azt a fránya gombot és felhívjam TaeHyungot.
- Szia - szóltam bele, mikor felvette. - Elfelejtettem boldog karácsonyt kívánni. Szóval, boldog karácsonyt és köszönöm, hogy vigyáztál rám addig, míg YoonGi nem volt ott. Te jól vagy, ugye? - nem hallottam semmi választ. - TaeHyung?
- Nektek is boldog karácsonyt és jó éjszakát - bontotta is a vonalat és furcsállva vettem el a készüléket fülemtől.
- Olyan fura volt a hangja. Biztos jól van? - néztem a telefonomra.
- Kiről beszélsz? - ült le mellém az ágyra YoonGi.
- Felhívtam TaeHyungot, hogy boldog karácsonyt kívánjak és, hogy megköszönjem, hogy addig bent volt mellettem, amíg te elmentél valamiért, de olyan fura volt a hangja. Nem is tudom. Mondott neked valamit? - felhúzta fél szemöldökét és megtörölte még kicsit nedves haját.
- Tudod, hogy végig ő volt melletted, míg nem voltál ébren, ugye? - kérdően néztem rá. - Ő volt bent azóta, mióta bekerültél. Amikor pedig a téli szünet elkezdődött, akkor már bement a látogatási idő kezdetétől. Muszáj volt elmondanom, mert a végén eltitkolta volna. Csakhogy tudd, hogy érez ő. Mindjárt jövök, hozok egy kis vizet - kiment a szobából és én egyből a hallottakat kezdtem el feldolgozni. Köszönöm, YoonGi. Így már minden más...
A reggelt igazán korán köszöntöttem, mivel a kiásott gondolataim ismét tették dolgukat és nem hagytak aludni. Felültem az ágyban, YoonGi még jó mélyen aludt mellettem a földön. Átléptem felette és kicsoszogtam a fürdőszobába a telefonommal. Mikor arcmosás után megláttam a képernyőn a mai dátumot, frászt kaptam.
- Huszonhetedike? Ma van a Trouble? - a visszatükröződő felületre néztem. Szemeim alatt sötét karikák húzódtak. - Így kellene megmutatkoznom elsőként, mint Nana? - hajamat fülem mögé tettem, majd visszamentem a szobámba, kicsit meglökdöstem osztálytársamat, hogy menjünk le reggelizni és mikor végre leültünk az asztalhoz, szüleim is megérkeztek az ebédlőbe. Vígan mesélte el édesanyám, hogy milyen vicceset álmodott, közben én valahogy még mindig nem a földön jártam. - Vajon fent van már? - csúsztattam kezemet a telefonom mellé zsebembe.
- Hm? - fordult felém YoonGi.
- Hangosan gondolkodtam - tettem kezemet az asztalra.
- Ha el akarod mondani, min gondolkodtál, csak nyugodtan - mosolyodott el, majd visszafordult étele felé. Tudni szeretnéd, hogyan érzek a szobatársad iránt?
- Úgy látom, minden rendben - lapozgatta a kórlapot. - Ma még nem mehet haza, de holnap már igen, viszont holnap még pihennie kell és, ha jobban érzi magát, akkor óvatosan ugyan, de bármit csinálhat. Ha ismét felmerülne valami, akkor a felírt gyógyszert vegye be, rendben? - a lány szintén mosolyogva bólintott egyet. A köpenyes férfi elhagyta a helyiséget, így ismét kettesben maradtam SeoNával.
- Nem kell vigyáznod rám. Hazamehetsz, ha szeretnél. Most már nem lesz semmi bajom. Eddig sem kellett volna senkinek sem itt maradnia mellettem - már éppen megindultam volna kifele, mikor újra megszólalt. - Ott a teremben. Pár nappal ezelőtt. Amikor ketten voltunk. Nem tudtam olvasni a szemedből. Mire gondoltál?
- Semmire - Hogy milyen szépek a szemeid. - Csak nem értettem, hogy miért vagy még ott - Hogy mennyire nagyon meg szeretnélek ölelni.
- Éppen fel akartalak ébreszteni, mert vége volt az órának - elnézett az ablak irányába. - Viszlát a Troubleon, akkor - bólintottam, majd a valódi mondanivalómat visszatartva távoztam a kórteremből. Megcsuktam magam mögött az ajtót, aztán el is hagytam a kórházat. Taxiba ülve indultam el hazafelé, miközben a kinti hideg tájat bámultam. A deres felületeket az utcákon, a növények megfagyott ágait. Miért nem mondtam el neki az igazi gondolataimat? Miért nem öleltem át szorosabban? Elővettem zsebemből telefonom, belementem névjegyzékembe, SeoNa névjegyére, aztán inkább lezárolva ölembe engedtem kezem. Engedd el őt.
/SeoNa pov/
Térlátásomnak köszönhetően láttam, amint bólint egyet utolsó mondatom után, aztán el is hagyta a kórtermet. Amint hallottam az ajtó kattanását, megfordítottam fejemet. Tényleg elment. Könnyek gyűltek szemembe, felfelé nézve pislogtam párat, nehogy legördüljön az első arcomon, különben nincs visszaút könnyeim folyójának.
Oldalra pillantottam, a kis éjjeli szekrényen telefonom feküdt. Kissé még erőtlenül elnyújtóztam a készülékig, majd a híváslistámon nem fogadott hívások sora lebegett. Túlnyomó többségben szüleim voltak. Ezért visszahívtam anyukámat, aki olyan sebesen vette fel a telefont és szólt bele, hogy szinte megijedtem.
- Minden rendben? Történt valami? - jöttek is egyből a kérdések.
- Semmi baj, anyu - a legfrissebb, legtisztább hangszínt erőltettem magamra. - Nyugodj meg, csak eltüntettem a telefonomat, még rezgőn is voltam és most találtam meg. Sajnálom, hogy nem vettem fel - éreztem, hogy a vonal másik végén kezd megnyugodni.
- Akkor minden rendben? - lenéztem kezemre, melyből az infúzió lógott.
- Persze - mosolyodtam el, hogy minél hihetőbb legyek. - Ah, igen. Ma nem megyek haza, mert JiYeon tervez valamit, de holnap igen. Viszont utána huszonhetedikén ismét visszajövök, mivel akkor van az egyetemi Trouble, de utána már a tietek vagyok. Otthon szeretném tölteni a szünetet ezek után - szülőm hangja már boldogabb volt, kevésbé aggódó. El kezdte mesélni a terveit az időre, míg otthon tartózkodom, viszont nekem gondolataim már máshol jártak.
Másnap, ahogyan az orvos is mondta, kiengedtek, így YoonGi és a nagybátyám el is jöttek értem, hogy hazavigyenek. Még mielőtt beszálltam volna a fekete járműbe, körbenéztem. Egy bizonyos személy pillantását kerestem, de nem jelent meg.
- Gyere, SeoNa! Hideg van - szólt odabentről a szőkeség, így behuppantam mellé. Útközben kiváltottuk a gyógyszer receptjét, amit kaptam a kórházban, majd elfuvaroztak hazáig. - Bekísérlek - pattant ki osztálytársam is a kocsiból.
- Szia - szóltam bele, mikor felvette. - Elfelejtettem boldog karácsonyt kívánni. Szóval, boldog karácsonyt és köszönöm, hogy vigyáztál rám addig, míg YoonGi nem volt ott. Te jól vagy, ugye? - nem hallottam semmi választ. - TaeHyung?
- Nektek is boldog karácsonyt és jó éjszakát - bontotta is a vonalat és furcsállva vettem el a készüléket fülemtől.
- Olyan fura volt a hangja. Biztos jól van? - néztem a telefonomra.
- Kiről beszélsz? - ült le mellém az ágyra YoonGi.
- Felhívtam TaeHyungot, hogy boldog karácsonyt kívánjak és, hogy megköszönjem, hogy addig bent volt mellettem, amíg te elmentél valamiért, de olyan fura volt a hangja. Nem is tudom. Mondott neked valamit? - felhúzta fél szemöldökét és megtörölte még kicsit nedves haját.
- Tudod, hogy végig ő volt melletted, míg nem voltál ébren, ugye? - kérdően néztem rá. - Ő volt bent azóta, mióta bekerültél. Amikor pedig a téli szünet elkezdődött, akkor már bement a látogatási idő kezdetétől. Muszáj volt elmondanom, mert a végén eltitkolta volna. Csakhogy tudd, hogy érez ő. Mindjárt jövök, hozok egy kis vizet - kiment a szobából és én egyből a hallottakat kezdtem el feldolgozni. Köszönöm, YoonGi. Így már minden más...
A reggelt igazán korán köszöntöttem, mivel a kiásott gondolataim ismét tették dolgukat és nem hagytak aludni. Felültem az ágyban, YoonGi még jó mélyen aludt mellettem a földön. Átléptem felette és kicsoszogtam a fürdőszobába a telefonommal. Mikor arcmosás után megláttam a képernyőn a mai dátumot, frászt kaptam.
- Huszonhetedike? Ma van a Trouble? - a visszatükröződő felületre néztem. Szemeim alatt sötét karikák húzódtak. - Így kellene megmutatkoznom elsőként, mint Nana? - hajamat fülem mögé tettem, majd visszamentem a szobámba, kicsit meglökdöstem osztálytársamat, hogy menjünk le reggelizni és mikor végre leültünk az asztalhoz, szüleim is megérkeztek az ebédlőbe. Vígan mesélte el édesanyám, hogy milyen vicceset álmodott, közben én valahogy még mindig nem a földön jártam. - Vajon fent van már? - csúsztattam kezemet a telefonom mellé zsebembe.
- Hm? - fordult felém YoonGi.
- Hangosan gondolkodtam - tettem kezemet az asztalra.
- Ha el akarod mondani, min gondolkodtál, csak nyugodtan - mosolyodott el, majd visszafordult étele felé. Tudni szeretnéd, hogyan érzek a szobatársad iránt?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése