24.rész - Secret

/SeoNa pov/

 - Vicces, hogy az emberek mennyire megváltoznak egy másik miatt - elindultam az épület felé, aztán szobánkig meg sem álltam. Közben JiYeon faggatott a szünetemről, a szilveszteremről. Minden kérdésre csupán annyit válaszoltam: - Semmi különös nem történt - majd megvontam vállam. Viszont ő nagyban mesélte, hogy JungKookkal töltötte napjainak felét. Elmosolyodtam mindig, mikor rám pillantott, figyelek-e még, de mégis teljesen máshol jártam. Talán TaeHyung tekintetében vesztem el valahol.

A délutánt és az estét az ágyamon, a teret figyelve töltöttem. Aztán asztalomon rezzent egyet telefonom. Lustán a készülékért nyúltam, aztán felpattantam ülésbe a meglepettségtől, mikor elolvastam a padtársamtól érkezett üzenetet. A hirtelen mozdulatomtól szobatársam megijedt saját ágyán. Azt tettem, amit az üzenetben írt, felöltöztem, majd kimentem az egyetem elé. Ott ácsorgott az egyik udvaron belül lévő utcai lámpa alatt. Amint kiléptem a fedél alól, felnéztem, havazott. Elmosolyodtam, majd odasétáltam TaeHyunghoz.

 - Mit szeretnél? - léptem mellé, alakjára nézve pedig felfedeztem, remeg a hidegtől. Ezért kivettem zsebéből kezét, elkezdtem dörzsölni azokat két tenyerem közt. - Nem találkozhatunk volna bent, a melegben? Ide fagysz nekem. Menjünk be, jó? Odabent beszélünk - fogtam meg kezét és indultam volna meg, de legyökerezett lába. Visszarántott magához és átölelt. Meglepődtem, ugyanakkor melegség áradt szét bennem.

 - Direkt hívtalak ki, hogy megnézzem, mennyire fázok majd, ha már itt vagy - felnéztem rá, miközben kezeivel átkarolt, majd én is ugyanezt tettem és mellkasára tettem fejem. Ott tölthettem volna az egész estét, úgy ott állva, vele. Viszont a fogaskerekek elindultak bennem, eszembe jutott HaNeul, hogy éppen egy vőlegényt ölelek, hogy éppen egy vőlegényt nem bírok kiverni a fejemből. Elengedtem, zsebembe tettem kezeimet, majd szó nélkül elsétáltam tőle. A hópelyhek ellepték hajamat, mintha gondolatok sokaságát szimbolizálná. A kimeneteleket forgattam, játszottam le és újra fejemben, viszont egy dolgot tudtam. Nem szabad most visszafordulnom. És úgy gondoltam, hogyha szobámba megyek vissza, utánam jön, kérdőre von, hogy miért hagytam ott. Ezért a nagy csarnokba mentem, annak lelátójára leültem. Nem volt teljesen sötét, mivel a néhány ablakon beszűrődött egy kevés az utcai lámpák és a Hold fényéből. Ugyanazon a széken foglaltam helyet, ahol az eligazításon, még szeptemberben. Azt hittem, csupán várok egy kicsit, míg TaeHyung visszvándorol saját szobájába, mégis ekkor egy alakot láttam meg besétálni a csarnokba. Ő volt az. - Azt hiszed, hogy nem ismerlek még eléggé? - kiabált felém. Felkeltem helyemről, a lelátó első sora előtti korlátjához battyogtam, megfogtam derékig érő fémet. - Miért hagytál ott? - jött ő is közelebb hozzám.

 - Mert menyasszonyod van és ismerem is. Nem helyes ez így - eltűnt a szemem elől, majd ezek után mögöttem bukkant fel.

 - Teszek rá, hogy helyes-e vagy sem. Te is nagyon jól tudod, hogyan érzel, hogy én hogyan érzek. YoonGi is azt szeretné, hogy mi ketten boldogok legyünk - lépett közelebb hozzám. - Te nem szeretnél boldog lenni? - annyira közel volt hozzám, hogy derekam nekifeszült a korlátnak. Ekkor magassarkús lépteket hallottam messziről közeledni. Az első sor székei mögé húztam TaeHyungot. Egy zseblámpa csóvája jelent meg a plafonon, a székeken átszűrődve. Biztosan az igazgatónő volt. Aztán a cipő hangja már távolodni hallatszott. - Mit csináltál volna, hogyha lebukunk? - észre sem vettem, hogy így, a székek mögött még közelebb volt hozzám, mint a korlátnál. Szemeibe néztem, melyek még a szokásosnál is jobban csillogtak.
 - Akarsz látni valami érdekeset? Add ide a telefonod - felhúzta szemöldökét a tématerelésemre, de mikor kinyújtottam felé tenyerem, beletette a készüléket. - Egyúttal tesztelni is szeretnék valamit - a telefonra meredtem, koncentráltam, hogy felemeljem az örökölt képességemmel. Az megmozdult és elemelkedett a kezemtől, tenyerem felett lebegett. Viszont ez más volt ezúttal, nem fáradtam el, mint legutóbb a fegyverrel. Szóval, amit hittem, igaz. TaeHyung, aki az egyetlen, akit szerethetek, is kell ahhoz, hogy sikerüljön a telekinézisem bármilyen hatás nélkül. TaeHyung elkerekedett szemekkel nézett rám, mikor visszaadtam neki telefonját úgy, hogy hozzá sem értem. - Ez hosszú történet - biztos voltam benne, hogy tudni akarja. - Én is nem rég jöttem rá, hogy a családom boszorkánysággal van tele. Minden családtagomnak van egy veleszületett átka. Az enyém egy része ez, a telekinézis. A másik pedig... - kis szünetet tartottam. -, hogy csupán egy emberbe lehetek szerelmes, és addig, míg meg nem találom ezt a személyt, csak a másik nem iránt vonzódhatok, de még az sem lehet szerelem. Ezt a nagybátyámtól tudom, aki nem rég keresett meg, addig azt sem tudtam, hogy az anyukámnak van fiú testvére is. A szüleim nem is mondtak semmit erről az egészről, szóval húsz évig semmiről fogalmam sem volt. És biztos vagyok benne, hogy még most sem tudok mindent - a részletekbe nem merültem bele, amiről nem is muszáj tudnia.

 - Miért mutattad meg ezt nekem? - meglepődtem, hogy hitt nekem.

 - Gondoltam, tudnod kell, mire vállalkozol - elnevette magát, majd felállt, felsegített engem is, aztán együtt visszamentünk szobáinkba. Az elágazáshoz érve pedig megfogta kezem. - TaeHyung, holnap tegyünk úgy, mintha semmi sem történt volna köztünk, te úgy, akinek nagyon fontos a menyasszonya iránti hűség, én meg csak egy padtárs és barát leszek - ekkor egy csókot nyomot ajkaimra, vigyorogva hátrálni kezdett szobájuk felé.

 - Csak holnaptól kezdődik - majd eltűnt az ajtó mögött. Ekkor pedig leesett, hogy mi történt az előbb. Rohanni kezdtem, meg sem álltam JiYeon ágyáig, felráztam őt álmából. Majd mikor végre kinyitotta szemét, kifújtam levegőm.

 - JiYeon! - ráztam fel még jobban szobatársam. - Az előbb csókolt meg TaeHyung és én pedig mosolygok.

 - Nem értem, hogy miért vagy kiakadva - húzta fejére a takarót nyűgősen. - Várj! Mi? - ült fel levéve magáról az anyagot. - Te és TaeHyung mit csináltatok? Mégis mi történt a szünetben, amit nem mondtál el? - a kérésére elmeséltem mindent, amiről nem tudott. A szilvesztert, az előbb történt eseményeket, amikről lemaradt. A szeme egyre csak kerekedett, szemöldöke egyre csak emelkedett. - Még mindig nem értem, mi a problémád - álmosan visszadőlt, aztán én is eltűnődtem. Én sem tudom igazából...

Másnap körülbelül pár órás alvással vánszorogtam szobatársammal fel a második emeletre, ahol első óránkat a furán boldog tanárunk, SeokJin tartotta. Biztosan volt valami a háttérben, viszont senki nem akart rákérdezni. A diákok körülöttem mind talán erre akarták a választ.

 - Tanár úr! - állítottam meg őt a beszédben. - Történt valami jó a szünetben? - megakadt a mondanivaló a torkán. - Ki lehet találni ennek a csillogó tekintetnek a jelentését, tanár úr - elnevette magát kicsit elkalandozva, majd inkább visszatért a tananyaghoz. Mikor kicsöngettek, és a tanár is kiballagott a teremből, az előttem ülő EunJung felpattant helyéről.

 - Szia, TaeHyung - kéjes hangon fordult padtársamhoz, lekönyökölt asztalára. - Ami a Trouble-t illeti... - cirógatta meg a fiú karját.

 - EunJung, nem zavar, hogy menyasszonya van TaeHyungnak? Szerintem miattad nem fogja eldobni őt - mosolyogtam a lányra szarkasztikusan. - Egyáltalán nem ezt mondtam, hogy miattam megtenné, ha esetleg ezzel vágnál vissza, de állíthatnál kicsit a felfogásodon, mert senki nem fog így kedvelni. Ha megvan, szólj és újrabeszéljük - grimaszok keretében kitrappolt a teremből. Rájöttem, hogyha nincs valami külső hatás, ez a lány ugyanolyan marad, mindig meg akarja szerezni, ami megtetszik neki, bármi áron.

 - Érted eldobnám - motyogta maga elé TaeHyung, majd rám sandított szeme sarkából.

 - Felesleges bókolgatnod - állítottam le.

Elkezdődött a második óra a legmogorvább egyetemi tanárral, aki csak létezik az intézményben. Az ő óráján mindig csend volt, már attól megijedtek az egyetemisták, hogyan nézett ki a tanárnő, nem hogy még a hangjától. Erre bökdösni kezdett padtársam. - Mi van? - mordultam rá halkan, persze ezt ordításnak is lehetett venni a síri csöndben.

 - Kim SeoNa, esetleg van valami kérdése? - ha egy tanár a teljes neved megjegyzi és archoz is köti, az sosem jelent jót.

 - Nem, nincs, elnézést - felhúzott szemöldökkel néztem TaeHyungra, miután a tanár visszafordult a tábla felé. Mikor kicsöngettek, és mindenki elindult a másik előadóba, megfogtam TaeHyungot kapucnijánál fogva. - Még egy ilyen és megütlek.

 - Unatkoztam, barátom - elmosolyodott, majd tovább sétált.

 - Mi ütött TaeHyungba? Furán mosolyog - lépett mellém YoonGi.
 - Rosszat tett neki a friss levegő. Különben is a te szobatársad, neked nem kellene jobban tudnod? - megforgatta szemeit, miközben elnevette magát, alig bírt levegőt venni, olyan szinten.
 - Drága Nana, nem belém szerelmes - a szőkeség is otthagyott a folyosó közepén. Nagyokat pislogtam, miközben követtem az útjukat. Mind a kettő megbuggyant.

A január, mint egy futózápor, olyan gyorsan repült el. Alig vettem észre, hogy január van, a füzetembe máris februárt kellett írnom a dátumnál. Aggódni is kezdtem egy részről, mivel a március már a nyakamban lihegett, egyúttal TaeHyung és HaNeul esküvője. Az év első hónapja teljesen átlagosan telt el akkor is. Szokásosan mentem rádiózni heti kétszer, tanultam, az órákon a padot koptattam, néha meglátogattam nagybátyámat és gyakoroltam a lővészetet. Csupán padtársam nem volt ugyanaz számomra. Amióta elcsattant az első csók, mintha egy bimbó lett volna ez közöttünk, ami a tavaszt várta, hogy végre kinyílhasson.
Többször is találkoztam HaNeullel ezidő alatt, mégsem mondtam neki semmit TaeHyungról. Bűnösnek éreztem emiatt magam.

Egyszer, mikor a szerdai rádiózás után ballagtam hazafelé, belenyúltam kabátom zsebébe, ekkor kitapintottam valami aprót, de puhát. Az a madártoll volt, ami a dj pultra esett még a Trouble éjszakáján. Azóta megőriztem. Ekkor átfuttattam az agyamon valamit. Ez az apró toll mindig nálam volt, mikor TaeHyung megcsókolt. Mi az összefüggés ezek között? Forgattam ujjaim közt a fehér, pihés tollat, miközben tovább ballagtam.

Február közepénél járt már a naptár, mikor a hideg, havazó időjárást, a korán sötétedést kezdte felcserélni a kicsit melegebb, hosszabb és napsütéses nappalok sora.
 - Március huszonkilencedikére mind meg vagytok hívva - adta át egyesével hetünknek a meghívókat HaNeul az esküvőről. A fehér alapon, fekete csipkézett mintás meghívó átadta a ráfordított pénz mennyiségét. TaeHyungra pillantottam, miután elolvastam annak tartalmát.
 - Nem biztos, hogy időben ott leszek, mivel pont aznap dolgozom a rádiónál, de megpróbálom megoldani - keserűen elhúztam számat. - Most pedig mennem kell, mert egy tanárral akartam beszélni még óra előtt.
 - Elkísérlek addig, mert szeretnék valamit kérdezni - indult meg velem HaNeul. - Szóval, SeoNa. Mivel a munka miatt nem igen volt időm hát úgymond eljárni, ezért nincs, aki megtehetné ezt a szívességet, és szerintem téged barátomnak mondhatlak. Lennél a tanúm? - tudtam, hogy erre akar kitérni, csak nem azt nem tudtam, mit válaszoljak. - Semmi komolyabb munkát nem bízok rád, tényleg.
 - Leszek a tanúd - elmosolyodtam, de belül elmondtam, hogy mi történt a vőlegénye és köztem.
 - Ennek nagyon örülök - ölelt át hirtelen. - Oh, bocsi - engedett el. - Csak nem akartam, hogy TaeHyung mellett álljon valaki, mellettem meg senki más.
 - Ki lesz TaeHyungé?
 - YoonGi - vágta rá. - Akkor én megyek is, mert mindjárt becsöngetnek, nektek meg órátok van - mosolyogva visszament a többiekhez, majd láttam, hogy TaeHyung kikíséri őt a bejáraton. Lehajtott fejjel megigazítottam táskámat vállamon, miután belesüllyesztettem a meghívót, majd siettem az előadóteremhez, mivel a csengő már elhangzott. Egyszerre értem az ajtóhoz padtársammal, egyszerre akartuk megfogni a kilincset, a folyosóról eközben már eltűnt mindenki. Elvettem kezemet, és jeleztem neki, hogy menjen csak. Ekkor kinyitotta az ajtót és maga elé engedett. Elhúzva számat beléptem a terembe, elnézést kértem a tanártól a késésért, majd lehuppantam helyemre. Jegyzeteltem békésen, de ismét nem a tananyagnál jártam.

Az órák után, a kollégiumi szobában ültem, saját asztalomnál, kezemben forgattam a meghívót. Sóhajtva nyúltam el az asztalon, a tankönyveimen, miközben a parafatáblámon kitűzött rajzot néztem. A gondolataimat legszívesebben elhagytam volna valahol útközben, hogy tudjak koncentrálni arra, amit éppen csinálok, de ez nem ilyen egyszerű. Úgy látszik...

Másnap délután YoonGival elmentünk nagybátyámhoz, mivel állítólag beszélni akart velünk. Miután pedig egy kis mesedélutánt tartott a lőtéren, végre a lényegre tért.
 - Fiatalok! Nem sokára terepre fogtok menni. Te is SeoNa, szerintem felkészültél eléggé ehhez. Március nyolcadikára van tervezve az akció, csak már most szólni akartam, mivel talán kicsit nehéz lesz. Van egy ember, Jung YoungSeok, aki már régóta tönkre akarja tenni a céget, hogy ne kelljen visszaadnia a kölcsönét, ami elég nagy összeg. Főleg azért lesz nehéz, mert vannak testőrei is, akik bármire képesek. SeoNa, az a kérdésem, hogy készen állsz ölni, ha úgy adódik? Mivel csak négyen mentek, lehetséges, hogy kelleni fog.
 - Nem fog embert ölni - jelentette ki YoonGi. A szőkeség megfeszült, az agyában biztosan lejátszódott valami, mert még tekintete is megváltozott.
Amikor kiléptünk az épületből, még mindig ugyanúgy viselkedett, ezért nem szálltam fel mögé a motorra, hogy értse, beszélni szeretnék.
 - Miért vagy ilyen? - rám pillantott. - Miért változtál meg, mikor azt mondta, lehet embert kell ölnöm? Mi a bajod ezzel?
 - Nana, nem érted, hogy a kishúgomként látlak téged. Szerinted minden oké lesz? Szerinted senkinek sem lesz baja?
 - YoonGi, nem fogok meghalni, még egyetlen golyó sem fog eltalálni. Rendben? Eleget gyakoroltam, eléggé bátor vagyok már. Már nem az általánosban vagyunk - felszálltam mögé a motorra, átöleltem derekánál. - Felnőttem már...


/YoonGi pov/

Emlékszem, mikor Nana még általánosban félénkebb volt. Amikor először eldöntöttem, hogy megvédem az osztálytársainktól, akkor láttam a szemében, hogy átalakult személyisége. Azután már saját magát is megvédte, mégis mellette maradtam, barátok lettünk, a legjobb barátok. Egészen addig, míg meg nem ismerte TaeHyungot, nem is láttam viszont azt a félénk SeoNát, még akkor sem, mikor meghalt a kisállata. Viszont mióta TaeHyung a képben van, csakis azt az általános iskolást lányt látom, akit meg kell védeni. Tudom, hogy a fiút a sors szánta SeoNának, de addig nem felejthetem el, míg nem biztosít arról, hogy nem látom viszont a bátortalan énjét. Addig nem vagyok képes tenni azért, hogy TaeHyung és HaNeul ne házasodjon össze.
Mióta belebotlott abba a fiúba, már az ölelése sem ugyanolyan. Motorral visszamentünk az egyetemhez. Leszállt mögülem, majd miután levette sisakját, átölelt nyakamnál.
 - Köszönöm, hogy bátyám helyett bátyám vagy - motyogta, majd mosolyogva elindult a bejárat felé, én is követtem. Viszont a kétszárnyas ajtóban szobatársam állt, akinek látványára SeoNa is megtorpant. - Miért nézel így, TaeHyung? - meglepődtem én is SeoNa hangnemén a fiú felé. Félreállt, hogy bemehessünk az épületbe, viszont nem mentem Nana után.
 - TaeHyung, nem akarnád végleg eldönteni, hogy most kit is akarsz? - néztem szemébe. - Tanúdként, barátodként és főleg SeoNa barátjaként mondom ezt. Mindenkinek jobb lenne, ha döntenél - kikerültem őt és szobánkig meg sem álltam.