/SeoNa pov/
Lassan becsuktam magam mögött az ajtót, lehajtott fejjel neki dőltem a felületnek belülről. Egyre jobban éreztem, hogy TaeHyung és én messzebb kerülünk egymástól.
Mintha csak egy csónakban ülnék, a víz hullámai pedig egyre csak távolítanának el a nagy hajótól, melyen TaeHyung tartózkodik. Közben a hajó felé tekintek és látom, hogy annak fedélzetén a fiú HaNeult öleli. Inkább elfordítom fejemet a végtelen tenger felé, reménykedve abban, hogy jön egy másik hajó.
A napok felgyorsultak, talán minél előbb túl akartak esni az esküvőn, vagy csupán nekem akartak még előbb fájdalmat okozni.
HaNeul pénteken egész végig TaeHyung mellett volt az iskolában, mikor nem zajlott éppen óra. Felkavart az is, hogy láttam őket egyszer csókolózni, visszahozta a Trouble utáni videók emlékét. Mikor véget ért a tanítás TaeHyung oldalán még mindig ott volt a lány, én pedig úgy döntöttem sétálok egy kicsit.
Elindultam össz-visz a telefonommal, viszont egy idő után azt sem tudtam, hol vagyok éppen. Viszont a lábaim csak vittek tovább, mintha ők tudnák, hova is akarok igazán menni. A városkámban kötöttem ki, azon belül a temető kapujában, ahol nagyszüleim voltak eltemetve. Beléptem a nyikorgó vaskapun, majd megkerestem a sírt, amin az ő neveik álltak. Az anyai nagymamám volt az a személy, akinek előbb elmondtam, hogyha az általános iskolában valaki tetszett, és csak aztán édesanyámnak, az anyai ági nagypapámmal pedig imádtam játszani, mikor szüleim nem voltak otthon. Mikor eltörtem valamit a házban, ő nem az volt, aki leszidott, sarokba állított, hanem vagy segített összerakni az adott dolgot, vagy alkalomadtán segített elrejteni az összetört darabokat.
Leguggoltam a fejfánál, majd ekkor érezni kezdtem, hogy mennyit is gyalogoltam. Lerogytam a földre, könnyeim pedig folytak lefelé arcomon azonnal.
- Nagyi...van ez a fiú...van mennyaszzonya, de légyszíves mondd meg, miért kell őt szeretnem? Látszik, hogy annyira elvan HaNeullel, mi a frászért nem tudok tovább lépni, amikor látom, hogy kettőnknek nincs jövője? Nem akarom őt többet látni az életembe... - feltekintettem az égre, mikor fejem búbján megéreztem egy hideg cseppet. Ekkor körülöttem mindenhol feltűntek a kis pöttyök, az eső ezzel a lendülttel rá is zendített, szakadni kezdett. Felkeltem lassan, ahogy tudtam, majd elindultam hazafelé, miután elköszöntem a nagyszüleim fejfájától. Hajam pár perc múlva csurom vizes volt, és a ruháimnak sem kellett sokkal több, hogy ne úgy tűnjek, mint aki akkor lépett ki a zuhany alól. A lábaim nem bírtak tovább vinni, ezért megkapaszkodtam a vasrudakból készített kerítésen. A zsebemből kivettem a telefonom, gondolkodás nélkül megnyomtam egy névjegyet, ekkor TaeHyung szólt bele a készülékbe. - El tudnál értem jönni? A házunk közeli temetőnél vagyok. Légyszíves... - síri csend honolt a vonal másik végén, csupán az eső zengését hallottam magam körül. Letettem a telefont, visszasüllyesztettem zsebembe. Fáztam, ezért karjaimat összekulcsoltam magam előtt, és lehajtottam fejem. Ott ácsorogtam körülbelül tíz percig, mikor elém gördült az ismerős autó. A reflektorja megvilágította az egész teret, melyet a borulat fedett körülöttem. Kiszállt belőle osztálytársam és őt is elkezdték áztatni az eső cseppjei. Levette kabátját és hátamra terítette azt, majd gyorsan beültetett a kocsiba. - Bocsánat, hogy elrángattalak, csak otthon hagytam a pénzem, nem tudtam volna taxit hívni - szavatkoztam, mikor beült a kormány mögé.
- Nem kell bocsánatot kérned - kitekintettem az ablakon, ezek után nem is szóltam hozzá, csak figyeltem a víz lassú folyását az ablakon. Viszont meglepődtem, mikor YoonGiék háza előtt állt meg. Először ő pattant ki, majd kinyitotta nekem az ajtót, úgy kísért el az ajtóig, hogy kezét fejem felé tartotta, hogy minél kevesebb eső érjen. Bár nekem már mindegy volt, hogy még mennyi eső ér. Egy kulcsot húzott ki zsebéből, ami beleillett a zárba, így beljebb tudtunk lépni. Levette hátamról kabátját és felakasztotta a többihez. Cipőmet levettem magamtól is, majd a fürdőszoba felé indult meg, közben megfogta kezemet is, hogy vele menjek. Leültetett a kád szélére, míg ő előkeresett egy hajszárítót. Végig kommentálta, hogy mit akar, ezért tudtam előre. Mindezt csendesen figyeltem. Mikor megtalálta a keresett eszközt, neki esett hajamnak. Aztán, mikor elég száraznak vélte tincseimet, felállított maga elé és megfésült.
- Miért csinálod ezt? - szólaltam meg halkan a szemébe nézve. - Menyasszonyod van...
- Te hívtál előbb - letette a fésűt a mosdókagyló szélére.
- Senki sem kért, hogy szárítsd meg a hajam és fésülj meg - ekkor egy hatalmasat csattant egy villám odakint, ami lecsaphatta a biztosítékot, azonnal elsötétült minden körülöttünk, persze nem volt teljes feketeség, így láttam saját magamat is, amint TaeHyunghoz bújok ijedtemben. Ekkor átkarolt és állát fejemre tette.
- Miért engem hívtál YoonGi helyett? Mindig azzal jössz, hogy menyasszonyom van, mégis engem hívsz, ha baj van? Miért? - elváltam tőle és hátra léptem egyet, felnéztem rá. Egy messzi utcai lámpa éppen megvilágította arcát az ablakon keresztül, így szemét is láttam.
- Te miért jöttél, ha meg tudtad volna kérni YoonGit is? Vagy hagyhattál volna, hogy felnőttként megoldjam magamtól is a hazautat. Maradhattál volna HaNeullel is, ahelyett hogy idejössz... - sóhajtott egyet.
- Igen, maradhattam volna, de akkor nem bírtam a lelkiismeretemmel - közelebb lépett, megfogta arcomat gyengéden, majd adott egy puszit homlokomra. Ekkor hirtelen visszatért a fény a házba, és minden lámpa visszakapcsolódott. TaeHyung elmosolyodott, majd leengedte kezét. - Megyek csinálok valami ételt abból, amit találok. Addig menj YoonGi szobájába és vegyél kölcsön néhány ruhát. Nem akarom, hogy megfázz, mert ebbe maradsz. Szólj, ha kell segítség - egy félmosoly keretében elhagyta a szobát, egy ideig szoborként álltam ugyanott, majd észhez kaptam és elindultam a szőkeség szobájába.
- Hülye szív, miért nem nyugszol meg egy kicsit? - paskoltam meg mellkasomat, szívem felett. Becsuktam magam mögött az ajtót, a szekrény felé akartam elindulni, de az egyik polcon megláttam egy fotót. YoonGit és engem ábrázolt, még kicsik voltunk rajta, körülbelül előtte lettünk barátok. Aztán mellette meg ott volt az a bizonyos kép, amit akkor készítettünk, mikor először befestettük hajainkat szőkére. Elmosolyodtam. - Mennyivel másabb volt akkor... - végigsimítottam a képkeretet, aztán a valódi célom felé, a szekrény elé álltam. Egy egyszerű fehér pólóra váltottam az enyémet, mely nagyobb volt, mint az alap méretem, és egy sötét kék melegítő nadrággal párosítottam, mely legalább gumis derekának köszönhetően nem csúszott le rólam. A saját öltözékemet a radiátorra tettem a fürdőszobában, majd lekocogtam a konyhába, ahol éppen TaeHyung főzöcskézett. - Mit csinálsz? - álltam mellé, miközben a lábasba néztem.
- Mivel úgy néz ki, hogyha nincs itthon senki, akkor nem igen van szükség tartalékokra, ezért vizet melegítek a ramenhez. Ez az egyetlen, amit találtam - magyarázta, miközben beletette a tésztát a vízbe.
- Ah, értem - leültem az ebédlőasztalhoz, aztán egy kicsivel később már hozta is az ételt. Leült velem szembe, és elkezdtünk szürcsölni. - Holnap korán kellene kelni, mert dolgom van a városban. El tudsz vinni vagy találjak ki mást?
- Mi az a fontos dolog? - emelte fel fejét.
- Miért érdekel?
- Szeretném tudni, hogy mi az a nagyon fontos dolog, ami miatt nem aludhatnék addig, amíg akarok. Elnézést, talán baj? Vagy ennyire titkos, hogy rádiózni mész? - elkerekedtek szemeim. - Ne nézz így. Mióta a Trouble-ön, mint Nana mutatkoztál be, én összekötöttem a dolgokat. Szerdánként és szombatonként mindig ugyanabban az időpontban tűntél el. Amikor pedig a Jeju-n voltunk, akkor Nana pont nem volt adásban, nem furcsa? Igen, elviszlek, amúgy meg, nehogy a végén neki állj stoppolni, és elvisz valami elmebeteg - folytatta ételét.
- Azt hiszed, hogy nem bírnám megvédeni magam, ha megtámadnak? Ja, és ne emlegesd fel a Jeju-t, úgy volt, hogy minden ott marad - felálltam hatásosan, majd tányéromat a mosogatóba tettem. Mikor pedig megfordultam, TaeHyung a lehető legközelebb állt hozzám. Nem mozdulva előlem feloldotta telefonját és felém mutatta hátterét, ami teljesen kivehető volt, hogy én szerepelek rajta.
- Éppen a hotelszobánk erkélyén álltál itt, a Jeju-n. Hogy tudnám elfelejteni, hogyha mindennap látom? A másik dolog pedig. Tudom, hogy megtudnád magad védeni bárkitől, de én akarlak megvédeni mostantól. Én akarok érted aggódni, hogyha engeded - a szeme és telefonja képernyője között cikázott tekintetem. - Gondolom, most egy kifogáson jár az eszed. Vagy fel akarod hozni az ottani szabályokat, amiket megbeszéltünk, vagy azt mondanád, hogy menyasszonyom van és nem lehet. Vajon miért akarsz mindig kifogást keresni? Nem bírsz rájönni ennyi idő után, hogy akármit csinálsz, akár eltávolodnál, akár nem veszel rólam tudomást, azzal csak ártasz mindkettőnknek, főleg magadnak. YoonGi nekem mondogatja, hogy döntsek végre a dolgokban, de te mikor fogsz végre megállapodni az érzéseiddel? A Jeju-n azt mondtam, hogy menni fog neked, hogy nélkülem is boldog legyél, de kezded bebizonyítani, rosszul gondoltam. Ezért akarom, hogy végre döntsünk. Vagy mind a ketten lépjünk egyet közelebb egymáshoz, vagy akkor forduljunk meg és sétáljunk el egymástól úgy, hogy többet vissza sem térünk. Nem kell most azonnal döntened, de tartsd észben a kérdésemet, és amint megvan a válasz, szólj - zsebébe rejtette telefonját, majd hátrébb lépett. - Most, hogy visszajött az áram, akarsz nézni valami filmet? - egyik pillanatról a másikra váltott témát és hangnemet is. - És ha nem szeretnéd, hogy megtörténjen az, ami majdnem megtörtént a Jeju-n is, akkor váltsd le a pólód, mert...eléggé hivalkodó - elmosolyodott végig nézve rajtam, a fehér pólón áttetsző fekete melltartómra célozva ezzel.
- Kék-zöld foltosan akarsz kimenni ebből a házból? - húztam fel fél szemöldököm. - Ha nem, akkor ülj le a kanapéra szerintem és indíts el egy filmet - kicsit ijedt tekintettel azt tette, amit az előbb mondtam. Ekkor kicsit visszatért belém az a SeoNa, aki azelőtt voltam, mielőtt még megismertem volna TaeHyungot. Ezzel párhuzamosan egy kis energia is visszajött testembe. Leültem jómagam is a kanapéra, törökülésben, míg TaeHyung keresett valami filmet, viszont mielőtt elindította volna egy tálnyi popcornnal tért vissza a konyhából. Odakintről eközben még mindig behallatszott, hogy az eső cseppek tömkelege, hogyan kopog az ablakon és a tetőn. TaeHyung helyet foglalt, közénk tette a tálat, majd elindította a 'Train to Busan'-t. - Nem fogok megijedni, ha az a célod.
- Minden filmre mondtál volna valamit hasonlót, ez tűnt a legnormálisabbnak az összes közül. Inkább nézd - vett egy maréknyi popcornt magához. Aztán elkezdődött a film, amit figyelmesen néztem az első felugró zombiig, amikor is konkrétan nem attól ijedtem meg, hanem osztálytársamtól, ahogy ugrott egyet a kanapén. Felé fordítottam a fejem, ekkor próbálta kicsit összeszedni magát, úgy tenni, mintha nem is történt volna semmi, ezt viszont számomra túl aranyosan tette, ezért véletlenül elmosolyodtam. Épphogy egy pillanatra nem figyeltem magamra. - Láttam - jelentette ki, miközben a film eseményei tovább folytak. Az elkövetkezendő jumpscare-eknél már visszafogta magát, de mégis egy kis rándulást felfedeztem rajta a szemem sarkából.
A film felénél körülbelül, mikor pár darab popcornért nyúltam odapillantás nélkül, összeértek kezeink TaeHyunggal. Ránéztem a tálra, majd elhúztam a kezemet néhány popcornnal az ujjaim között. - Ne rontsd el a film alatti hangulatot - visszatértem a film nézéséhez. A végénél pedig még többet akartam. A régi SeoNa szellemisége tért vissza valóban. Nagyon szerettem mindig is a horrorfilmeket, és ugyanúgy mikor YoonGival néztem egyet, ő ijedt meg, nem pedig én. Viszont azt el kellett ismerni, hogy a régi SeoNa is megkedvelte TaeHyungot. Kikapcsolta a televíziót, majd elvitte az üres tálat a konyhába, aztán visszatelepedett mellém.
- Nem is kérdeztem, hogy mégis hogyan kerültél ide esőben? Biztos valaki ide hozott, nem? Aztán nem vitt vissza a kollégiumhoz?
- Sétáltam - jelentettem ki egyszerűen. - Fáradt vagyok és egy jó film jó befejezése ennek a napnak, szóval én megyek is aludni - felpattantam a kanapéról, viszont abban a pillanatban osztálytársam is felkelt a bútorról, és karjaiba vett. Egyik karja térdhajlatomnál, a másik hátamnál fogott. - Mégis mit csinálsz?
- Ha egészen odáig egyedül sétáltál, biztosan elfáradtak a lábaid. Felviszlek a szobába. Karold át a nyakam, nehogy leejtselek - úgy tettem, ahogy mondta.
- Azt merd meg - morogtam magamban, miközben elindult felfelé a lépcsőkön. Bevitt YoonGi szobájába, megállt az ágy mellett és ahelyett, hogy óvatosan tett volna le, inkább ledobott a fekvőhelyre hirtelen, ami azzal járt, hogy magammal húztam a nyakánál fogva. Viszont amint felfogtam, hogy mennyire közel van hozzám, elengedtem, de ő nem mozdult felőlem.
- Mikor odakint vihar van, miért kerülünk mi közel egymáshoz? - nézett szemembe.
- Mert a sors úgy rendezi az utunkat, hogy mindig visszatérjünk egymáshoz, csupán ezt nem akarjuk elfogadni. Legalább is az én sorsom úgy akarja, hogy csak téged lássalak, de ezt már tudod. Viszont valamiért mégis mindig fájdalmat okoz az, ha közelebb lépsz. Egyrészt azért is, mert tudom, hogy közben még mindig van valaki más a háttérben számodra, akivel muszáj összeházasodnod a szüleid miatt. Másrészt, szerinted ez nem fájna ugyanúgy HaNeulnek is, ha megtudná, hogy megcsalod? De egyszer, mikor négyen találkoztunk a kávézóban, azt mondta nekem a mosdóban, hogy vissza akar vágni YoonGinak, amiért otthagyta - TaeHyung elmosolyodott.
- Tudok róla. Ez a YoonGi... - elnevette magát, miközben felegyenesedett.
- Mi az, amit elhallgatsz, TaeHyung? - ültem fel.
- Aludj, mert holnap nem bírsz majd felkelni időben - kisietett a szobából, nehogy válaszolnia kelljen.
- TaeHyung!
- Aludj jól, szépség! - csukta be az ajtót gyorsan. Sóhajtottam, majd az ajtóról az egyik képkeretre fordítottam a tekintetem.
- Mit nézel, YoonGi? Mit terveztek, ti ketten? Tudnom kellene róla, vagy jobb lenne, ha nem? Mindenesetre, jó éjszakát. Remélem, nem bánok meg semmit - bebújtam a takaró alá és nem is kellett sok, hogy elaludjak.
/TaeHyung pov/
Lementem a nappaliba és elnyúltam a kanapén. Elővettem telefonomat, majd amint felvette a hívott fél beleszóltam a készülékbe.
- Szia, HaNeul. Zavarlak?
- Mit szeretnél, TaeHyung? Csak mondd - álmoskás hanggal szólalt meg.
- Jól halad a terv, csak tájékoztatni akartalak - felnéztem az emelet felé. - Nem sejtenek semmit.
- Meg akartam kérdezni, hogy a szüleid nem lesznek mérgesek? Vagy tudnak róla, hogy mit csinálsz a háttérben?
- Szerintem a végén már nem azt fogják nézni, hogy mennyi pénz származik nekik abból, amit tesznek, végül is ez az egyik célom ezzel, hogy megmutassam a szüleimnek, hogy nem mindig a pénz számít. Ha valóban figyelembe veszik az én érzéseimet is, nem lesznek mérgesek. Inkább aggódj azért, hogy ne legyél elutasítva - kuncogtam el magam.
- Úgy hallom, jó kedved van.
- Egy házban tartózkodom vele, és pár perce körülbelül egy centire voltam tőle. Láttam ma mosolyogni, foghattam őt a karjaimban, foghattam ma a kezét, hallhattam ma a hangját...
- De tudod, hogy melyik rész jön most, ugye? - elhallgattam, majd sóhajtva helyeseltem. - Akkor én most leteszem, jó éjszakát, TaeHyung - megszakadt a vonal, ezért elvettem fülemtől a telefont, mellkasomra tettem. Ezt meg kell tenni, hogy elérjük a célt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése