26.rész - Farther away

/TaeHyung pov/

Pár óra alvás után felkeltem hajnalban és úgy döntöttem, hogy elmegyek egy éjjel-nappali boltba, mely nyitva volt, és veszek valami reggelinek valót. Figyelmesen jártam a polcokat, hogy valami igazán finomat készíthessek. Hazaérve el is készítettem hétre az ételt, aztán felnéztem az emelet felé. Egy moccanás sem hallatszódott le. Felcsoszogtam halkan YoonGi szobájáig, ahol SeoNa nagy levegőket véve szunnyadt még mindig. Közelebb léptem az ágyhoz. Halántékán megjelent néhány izzadságcsepp, haja kócosan takarta arca felét, szuszogása hangos volt és talán kicsit idegesítő is egy idő után, de valahogy még ezek láttán is tetszett nekem. Leguggoltam mellé, alig voltam fél méterre tőle, mégis türtőztetnem kellett magam, nehogy megcsókoljam, vagy megsimogassam arcát. Mivel ha megtettem volna, akkor nem sikerült volna a terv.

 - SeoNa? - fogtam meg vállát és ráztam meg kicsit, hogy felébredjen. - Csináltam reggelit, gyere le enni, aztán indulunk, ha úgy akarod - kinyitotta lassan szemeit, majd nyújtózott egyet, és amikor eljutott álmoskás fejéig az információ, bólintott egyet, és felült az ágyban.

 - Mennyit aludtál? - fogta meg államat, annál fogva forgatta fejem, és nézte meg arcom. - Karikás a szemed. Csak mondd azt, hogy nem direkt keltél fel hamarabb.

 - Fent voltam már, nyugodj meg, ezért úgy gondoltam, elmegyek vásárolni. Egyébként odakint már nem is látszik, hogy esett volna tegnap. Hét ágra süt a nap - megvonta vállát, majd a mosdóba eltűnt, hogy megmossa arcát gyorsan, ezután pedig sebesebben ért le az étkezőbe, mint én. - Éhes vagy talán? - bólintott hevesen, majd leült az asztalhoz, ami tele volt számunkra étellel. - Jó étvágyat! - egy laza konytba kötötte haját, hogy ne lógjon bele az arcába, míg eszik.

 - Ezt mind te csináltad vagy ügyesen kezeled a telefont? - nézett rám, amint leültem. Összeráncoltam szemöldököm válaszul, aztán inkább rám sem pillantott evés közben. Pálcikájával csak úgy lapátolta az előtte sorakozó tányérok tartalmát. Mosolyogva néztem a falánk lányt. Majd amint befejezte, felálltam és a hűtőből elővettem, amit neki szántam még. A szívószálat beleszúrva a kis műanyag flakonba adtam át neki.

 - Ez még belefér?

 - Banános tej? Köszönöm - azonnal elkezdte inni, akárcsak egy kislány. Aztán otthagyta az üres palackot, és az összes tányért is.

 - SeoNa! - megtorpant a lépcső alján. - Gyere csak vissza - megfordult, és fülét-farkát behúzva visszalépkedett az asztalhoz. - Ugye nem gondolod, hogy ezt egyedül fogom eltakarítani? Szépen segítesz. Van még időnk úgyis - felálltam az asztaltól, és a kezébe nyomtam a tányérok felét, a maradékot én vittem el a mosogatóig. Mosógatógép hiányában kézzel kellett elmosogatni mindent, így engedtem meleg vizet, melybe tettem egy kis mosogatószert. Én sikáltam el az edényeket, míg SeoNa elöblítette, illetve eltörölte azokat. - Lelkesebben nem megy, SeoNa? - vigyorodtam el, mire a hideg, öblítő vizet rám fröccskölte. Viszont visszafogtam magam, hogy ne adjam vissza, mert tudtam volna, mi lesz a vége. Én is lefröccsköltem volna, majd addig folytatódott volna, amíg meg nem állunk mindketten, és nem érzek késztetést arra, hogy megcsókoljam. Ezért inkább csak folytattam a dolgomat. - Menj fel. Ezt már befejezem én. Öltözz át és mosakodj meg - küldtem el magam mellől. Talán tekintetemmel győztem meg, vagy nem akart tovább segíteni, de elindult felfelé, majd eltűnt a szoba ajtaja mögött. Leeresztettem kezemet a vízbe, azzal sóhajtottam egyet. Soha sem volt semmi még ennyire nehéz, mint ez.

Amikor befejeztem az edények eltakarítását, helyrerakását a lány éppen akkor ért le az emeletről indulatban, szóval bezártuk a házat, beültünk az autóba, majd az általa megadott címre vittem. Az út alatt kifelé tekintet végig, így meg sem akartam szólítani. Jobb lesz ez így.

Egy magas épület jelölte a címet, amit osztálytársam megadott.

 - Feljössz te is? - fordult felém, mielőtt még kiszállt volna. Nem akartam nemet mondani, mivel egyúttal látni is akartam őt dolgozni, ezért én is kiszálltam a járműből, majd beriasztottam autómat, aztán együtt felmentünk a studiószobába, ahonnan közvetítette adását. Odáig pedig minden egyes ember köszönt neki egy hatalmas mosollyal az arcukon. Szeretik őt rengetegen. Rám persze furcsállva néztek ezzel szemben.

Leült helyére, addig én is elfoglaltam egy szimpatikus széket a helyiségben. Fejére helyezte fejhallgatóját, aztán megnyomott egy gombot, amitől felgyulladt az 'Adásban' neon. A mikrofonhoz hajolt, majd elmosolyodott.

 - Hello, hello, itt van Nana ideje a BBS-en. Eltelt már egy kis idő mióta először dj-skedtem élőben, de gondolom, akik ott voltak, azok még mindig emlékeznek rám. Köszönöm azt az estét, nagyon jól esett, ahogy láttam, hogyan szórakoztok az én zenémre, szóval szerintem számíthattok további élő megjelenésekre. Nem akarom tovább elrejteni, hogy ki vagyok valójában. Mert a sors úgyis azt fogja tenni, amit akar - felém fordította tekintetét. - Akárhogyan ellenkezel is. Szóval következzen az első kért dal. Hallgatlak - ezután egy óráig a hívásokat fogadta, melyek különböző zenei stílusú emberektől érkeztek. Viszont volt egy telefonáló, aki aggasztott. - Szia, adásban vagy.

 - Nem szégyenled magad, SeoNa? - ismeretlen hang. - Láttad magad a hírekben? Szétszakítasz egy párt, akik éppen házasodnának? Büszke vagy magadra? - lassan ismét rám nézett.

 - Mi csupán osztálytársak vagyunk és barátok - szabadkozott a hívónak.

 - Ezt magyarázd majd el a riportereknek, akik miatt tele van az egyetem - letette a lány a telefont, SeoNa pedig alig bírt megszólalni.

 - Kedves hallgatók! Sajnálom, de meg kell szakítani az adást mára. Szerdán jelentkezem - kikapcsolta az adást, majd levette fejhallgatóját. - Ez mind a te hibád, tudod?

 - Visszaviszlek az egyetemre, gyere - indultam el az ajtó felé.

 - Nem - jelentette ki. - Te most egyedül mész vissza oda, én pedig sétálok. Nem kell egy ilyen után, még egy ok a riportereknek, hogy elhiggyék a dolgot köztünk - hátradőlt székében.

 - Én nem akarlak elhagyni, de ha elküldesz nincs más választásom - felpillantott rám, majd az ablak felé fordította fejét. Ez egy egyértelmű válasz volt számomra. Kiléptem a helyiségből bármilyen elköszönés nélkül, aztán kocsiba ülve valóban otthagytam SeoNát. Az egyetemig meg sem álltam, ahol tényleg riporterek állomásoztak. El is foglalták az intézmény első bejáratánál lévő parkolókat, így megkerülve az épületet, hátul parkoltam le autómmal. Szobámba betérve ott találtam YoonGit, aki éppen telefonját bújta.

 - Mi történt, hogy hirtelen ennyi helyen ott vagytok a hírekben? - megvontam vállam, mivel még jómagam sem tudtam a választ.

 - Egy életre elveszítettem SeoNát - dőltem ágyamra háttal.

 - Sorsnak hívják azt, amikor bármilyen erősen is igyekszik az ember, hogy távol maradjon valakitől, mégis újra közel kerülnek egymáshoz. A sors fog nektek segíteni, ha valóban úgy kell lennie - tette le telfonját maga mellé. - Egyszer azt is mondta anyukám, hogy mindig fájnia kell előbb, hogy boldog lehess, mert különben fordítva fog történni. Először leszel boldog, és aztán az véget ér a fájdalommal. Most csak próbáld meg elrendezni az ügyeket, és elintézni, hogy Nana ne legyen a hírekbe. Hitesd el mindenkivel, hogy ő csupán a barátod. Ha szeretnéd, hogy segítsek, szólj - elhatároztam. Jobb lesz ez így. Főleg neki.

Sikerült elhitetni a riporterekkel, hogy mi csupán osztálytársak vagyunk és barátok. Ezek után a képeket, melyen mi ketten szerepeltünk felcserélték a HaNeullel közös képek, a SeoNát szidalmazó szövegeket pedig felváltotta a mi közelgő esküvőnkről szóló cikkek. Ez azzal is járt, hogy még az egyetemen is el kellett kerülnöm őt, nehogy megint egy diák képet csináljon, ami miatt elölről kezdődne az egész. Így be is teljesült a terv, egy kis rásegítéssel, ami okozatként szolgált így. Viszont a riporterek egy része még mindig kételkedett, hogy mi az igazság.

/SeoNa pov/

A következő hét elejétől kezdve viszont TaeHyung úgy tűnt, mint aki nagyon siet mindenhova. Mikor kicsengettek, azonnal szedte a holmiját. Gondoltam, hogy el akarja kerülni, hogy ez az eset újra megtörténjen, de olyan érzésem volt, mintha más ok is lenne a háttérben.

Körülbelül négy hét telhetett el, amikor zongoraóráról jöttem ki éppen, és valakinek nagy erővel nekiütköztem a figyelmetlenségem miatt. El is estem, a gyakorlókottáim pedig szanaszét hevertek a kövön. Ekkor pedig egy kéz került a látószögembe, mely felém nyúlt, talán segítséget akart adni. Felnéztem a kéz tulajdonosára, mosolyogva nézett vissza rám TaeHyung.

 - Most elő tudsz kerülni a semmiből? - felhúzva szemöldökömet lehajtottam a fejem és elkezdtem összeszedni a széthullott dolgaimat, majd felálltam a fiú segítsége nélkül a lapokkal a kezemben. - Amikor nem kérem, hogy kerülj elő, akkor előjössz? Fordítva vagy bekötve? - egy szemforgatás keretében ki akartam őt kerülni, de megfogta felkaromat. Sóhajtottam egyet, hogy visszafogjam az első gondolatomat, ami az elgyengülésemet jelezte volna. - Szeretnéd esetleg még egyszer kiverni a kezemből a papírokat? - szúró tekintetet vetettem rá. A szemeiből szinte kiolvastam egy kérdést. - A szerelem csupán egy érzés - megfogtam a karomon nyugvó kézfejét. - Mint minden érzés, ez is majd elmúlik egyszer - hámoztam le ujjait karomról, aztán összeszorítva ajkaimat indultam el eredeti irányomba. - Miért ilyenkor tud csak előpattanni valahonnan? - mérgelődtem magamban.

 - Megvan rá az okom, SeoNa - lépett mellém TaeHyung, amitől összerezzentem.

 - Emlékszel, mikor a rádiónál azt mondtad, hogy nem akarsz elhagyni? Most akkor miért teszed éppen azt? Miért kerülsz?

 - Nem mindegy az? - válaszára csak elnevettem magam kicsit fájdalmasan.

 - Akkor nem értem, hogy mit csinálunk mi még itt együtt. Egyébként mondd, emlékszel még a Jeju szabályokra? A harmadik életbe lépett számomra mostantól. És hogyha még egyszer követsz, vagy utánam jössz, akkor lehet, hogy meg is ütlek - nyeltem egy nagyot, majd kikerülve elsétáltam mellette. Kicsit dühöngve, kicsit fájó szívvel léptem egyre messzebb tőle. Vissza sem néztem, hogy ott van-e még, hogy ott ácsorog-e magában, hogy elment-e már onnan, hogy követ-e egyáltalán tisztes távolból, hogy lehajtott fejjel tűri, ahogy távolodok, hogy felemelt tekintettel néz-e engem és a köztünk növekvő távolságot.

A szobámba is úgy tértem vissza, mintha mindenem fájna, pedig meg sem ütöttek, mintha belülről emésztene valami. Leültem az ágyamra, a helyiségben magam voltam, mivel JiYeon megint JungKooknál táborozott. Hátradőltem, TaeHyung rajzára pillantottam. Nénikém, tudom most már, hogy ki az, aki megdobogtatja a szívem úgy, ahogy kell. Csupán ő lök el magától. El kellene utasítanom, hogy HaNeul tanúja legyek. Nem tudnám végig nézni, amíg egybekelnek.

 - Tudod, TaeHyung, igazán megmondhatnád, mikor akarsz nekem fájdalmat okozni - lehunytam szememet, még sírni sem tudtam volna abban az állapotban a fáradságtól.

Másnap az egyik órán teljesen elbambultam, észre sem vettem, hogy kicsöngettek, csak mikor YoonGi lökdösött meg. Elmosolyodott, amikor hirtelen pislogtam sokat, majd megfogta kezemet és táskámat, aztán kihúzott az egyetem udvarára. Egy padra leültetett, és hátradőlt.

 - Nem azért mondtam le rólad, hogy ezek után te hagyd elfutni - felemelte mutatóujját, amikor látta, hogy szólásra nyitom számat. - Azt akartam mondani, hogy TaeHyung azt üzeni, hogy HaNeul el akar veletek, lányokkal, menni vásárolni az esküvőre. Szóval ma délután jön értetek autóval, hogy elmenjetek egy bizonyos boltba.

 - És mi va-

 - Nincs mellébeszélés, nincs kifogás. Menned kell, főleg, mert te vagy a tanú - érvelt tovább, mire bólintottam. Viszont, amikor vissza akart menni órára, én nem mozdultam. - Tudom, hogy nehéz látni őket együtt, de hidd el, hogy téged szere-

 - Menjünk inkább órára - pattantam fel és úgy tettünk, ahogy mondtam.

Ki tudja, hogy miért, de a maradék tanórák összessége olyan sebességgel szállt el, mintha egy perc lett volna csupán. Pedig több óráról beszélünk.

Mintahogy YoonGi is mondta, délután négy környékén megérkezett ötszemélyes luxusautójával az egyetem elé HaNeul. JiYeon, EunJung és én pedig beszálltunk a járműbe. Szinte kényelmetlenül éreztem magam attól, hogy egy ilyen drága kocsiban ültem.

El is hajtottunk az intézménytől és közelítettünk Gangnam negyede felé. A házak típusa is megváltozott, majdnem mindből felhőkarcoló vált. Az irritálóan gazdag negyed.

 - Szeretném, ha nagyon csinosak lennétek, szóval ezért muszáj lesz itt vásárolnunk - pár méterrel később pedig le is parkolt egy igen drága helyen, már a kirakatából ítélve. Mosolyogva kiszállt a kocsiból, míg én félve, hogy mégis mennyit akar ránk költeni.

Beléptünk az üzletbe, kellemes, de számomra egy idő után mégis idegesítő zene szólt, mellettünk szépen sorakoztak a ruhák. Színekre és méretre szétválogatva. HaNeul ismerte már a helyet és az üzletvezetőt is, így egyből megértették egymást. Az esküvőjük megbeszélt előírása kimondta, hogy minden vendégnek fel kell vennie valami pirosat, ezért ez alapját keresett nekünk különböző ruhákat.

 - Először a két koszorúslányom jöjjön ide - jelzett HaNeul JiYeonnak és EunJungnak, akik oda is mentek hozzá. Eközben a mellettem lévő ruhadarabok árait néztem. Egy fekete estéji három havi fizetésembe került, amit az itt vásárlók kilencven százaléka csak egyszer vett volna fel, aztán állt volna a szekrényében. A lányok eléggé élvezték a helyzetet, én már kevésbé.


/SeoHyun pov/

Köhögésroham jött rám hajnalban, amitől csak pár órát tudtam aludni. Másnap nővérem átjött, hogy valami italt készítsen rá, viszont mindeközben furán pillantgatott rám.
 - HongJoo, mondd, mit titkolsz - leült velem szembe az asztalhoz, miközben odaadta a csodaszerének titulált undorító italt.
 - A lányodról van szó, SeoHyun - szorította össze ajkait. - Szilveszter éjszakáján, amíg ti a tűzijátékot állítottátok be, addig beszélgettem SeoNával. Tudja, hogy mit örökölt, valahonnan tud mindent. Viszont, ami most fontosabb, hogy beleszeretett egy fiúba és szerintem TaeHyung az, az utána következő események alapján. Ezért félek, hogy azért kezdesz rosszul lenni, amit te örököltél anyánktól - lehajtottam a fejem és megittam az utolsó kortyig a löttyöt. - Emlékszel még, ugye?
 - Hogy ne emlékeznék?! - mordultam fel. - Nem nézhetem, ahogy a lányom boldogan él.
 - SeoHyun...
 - HongJoo, amint találkoztak, tudtam, hogy én korán meg fogok halni. Az átkom erről szól, nem? Ha a lányom találkozik azzal a bizonyos fiúval, és szerelmesek lesznek, akkor én ideje korán meghalok - szipogtam egyet. - Ha pedig megakadályozom, hogy összejöjjenek, akkor ő egyedül halna meg. Melyik anya tenné inkább ezt? Szerinted miért kértelek meg arra a varázslatra? Mert szerintem ideje volt már, hogy találkozzanak ők ketten.
 - Addig még van időd, amíg nem mondják egymásnak, hogy szeretlek, teljes szívükből - megsimogatta kézfejemet. - El kellene mondanod SeoNának, hogy mi fog történni.
 - Akkor döntésre kényszeríteném az anyja és a szerelme között. Ezt nem fogom tenni. Az én gyászomon egy idő után majd túllép, de azt a fiút még látni fogja több évig minimum az egyetemen. Én döntök helyette is - nővérem szemeibe néztem, amik megteltek könnyel. - HongJoo, ne merj nekem itt sírni. Megkérhetlek valamire? - bólintott letörölve könnyeit arcáról. - Lennél SeoNa második, úgymond pótanyja, helyettem? Az apjával nem fog mindent megbeszélni, ezért legyél ott neki te, kérlek - elmosolyodva bólintott egyet beleegyezésül. - Most pedig ki kellene deríteni, honnan tudta meg SeoNa az örökségét.
 - Úgy hallottam, hogy HongBin mostanában visszaté-
 - Csak HongBint ne. Nem kell, hogy egy gyilkos társaságában legyen a lányom.
 - Annak már vagy öt éve, ő mégis csak-
 - Tudod te, hogy kit ölt meg? - összeszorította ajkát és elhallgatott.