/SeoNa pov/
Egy külön szobát szenteltek nekünk, lányoknak, hogy átöltözzünk a szertartásra. Megkaptuk a ruháinkat is, amit a vásárlás óta nem is láthattunk, majd felvettük őket. Én megint elmerültem a tükör előtt, végig néztem többször is magamon. Ilyen drága és szép ruhát sosem viseltem még, de ezúttal is minek? Lenéztem lábamra, mely elmélyedt a vastag fehér szőnyegben, aztán az egyik bőrfotelben heverő magassarkúra tekintettem, amit fel kellett volna húznom lábamra, majd az ajtó közelében hagyott tornacipőm felé fordítottam fejem.
- Mindjárt jövök, lányok - azzal kiviharzottam a magassarkúval az ajtón. A folyosón felvettem lábamra, majd elindultam sétálni, hátha el tudom dönteni, mit is akarok. Az udvaron pedig összefutottam egy ismerős arccal. - HyeRan? - döbbentem le.
- Oh, szia, SeoNa - mosolyodott el.
- Mit keresel itt? - léptem közelebb hozzá.
- A szüleim küldtek, hogyha már nem tanulok rendesen akkor legalább legyek hasznukra. Az üzletükből rendeltek az esküvőre virágot, szóval elküldtek ezekkel - biccentett az autó felé. - Csak éppen keresek valakit, aki segít, mert a menyasszony igazán pénzes lehet, hogy tele lett vele a jármű és egyedül sokáig tartana becipel-
- Ne is mondj többet. Emlékszel, amikor megígértem, hogy keresek neked valakit? Ezt most betartom - vigyorodtam el, aztán JiMin felé lépkedtem, aki éppen kijött az épületből. - JiMin! - szóltam neki, nehogy elsiessen valahova. Mosolyogva változtatta meg menetirányát. - Segíteni kellene HyeRannak a virágokkal és közben beszélgethetnétek is talán - fogtam meg vállát a célozgatásom közben. - Én megyek is tovább akkor...
- Várj, SeoNa, egy kicsit beszélgetnénk négyszemközt - ahogy ezt meghallotta a fiú, elindult a járműhöz kedvesen. - Valami baj van. A szemedben is látni és hát, egy magassarkú van a lábadon - nevette el magát. - Láttam, hogy kik vették fel a rendelést. Nem tudom talán a felét sem a történetnek, de egyet talán mégis, hogy TaeHyung téged szeret, ahogyan ott, akkor rád nézett. Talán nem te vagy a leggazdagabb lány Szöulban, talán nem minden fiú fordul meg utánad, mert nem olyan ruhákat hordasz állandóan, de hogyha az a bizonyos utánad fordul és nem érdekli, mi van rajtad, akkor az isten szerelmére tartsd már meg. Minden lány az igazira vár, te meg elengednéd? A magassarkú nem te vagy, lehetsz valaki hercegnője tornacipőben is, és még nem is töri fel a lábad - kacagott fel. - Szóval menj vissza abba a szobába, ahova osztottak titeket és vedd fel a tornacipődet. Ha igazából téged szeret, akkor tökéletes leszel neki abban is.
- Köszönöm, HyeRan - átöleltem. - És szívesen - elengedtem őt, majd a kocsinál várakozó fiú felé biccentettem.
- Köszönöm, SeoNa, és majd mesélj, hogy mi történt, mert nem maradok a szertartáson - bólintottam, aztán elindultam vissza a helyiségbe, ahol cipőmet hagytam. Amikor visszaértem, a lányok már nem voltak ott, ezért leültem a kanapéra, levettem magassarkúimat, leváltottam őket saját lábelimre. Felálltam bennük, a tükör elé léptem, és végre újra a saját bőrömben éreztem magam.
A tornacipőmben voltam, ami megvásárlása óta már olyan sok mindenen átkísért, mindig ez volt rajtam. Nyáron, amikor a platón utaztam, tudatlanul, a szerelemről semmit sem tudva. Szeptemberben, mikor beleütköztem a fiúba, aki először kiváltotta bennem a szerelem érzését. A Trouble-ön, amikor először megcsókolt. A számtalan alkalommal, amikor fájdalmat okozott nekem, és szintén számtalan alkalommal, amikor alig bírtam nélküle létezni. Ezúttal is ez melegítette fel lábaimat, és a benne lakozó emlékek értéke. Ez lesz az a nap, mikor minden eldől, egyúttal az is, hogy megtartom-e e cipőt egy életre egy jó emlékként, vagy kidobom az első adandó alkalommal, mert soha nem akarok emlékezni ezekre a pillanatokra, amit vele élek át.
- SeoNa! Téged kerestelek, mindjárt kezdődik a szertartás - nyitott be JiYeon.
- Máris megyek - utoljára még belenéztem a tükörbe, azután szobatársammal a bálteremhez mentünk, ahol lassan megteltek az elhelyezett székek a násznépnek. Persze annyian nem voltak, mivel olyan messzi rokonokat nem hívtak meg. TaeHyung oldala inkább szülei üzleti partnereivel volt tele, és HaNeul oldalára ültek az osztálytársaim, ahol megtaláltam HyeRant is JiMin mellett. Elmosolyodtam, miközben elfoglaltam a helyemet, mint tanú az oltár mellett. Velem szemben YoonGi álldogált saját helyén. Viszont nem mertem ránézni, nehogy észrevegye, ami akkor a fejemben lejátszódott. Ezért a násznépet pásztáztam, az egyik sarokban pedig felfedeztem nagybátyámat a szokásos öltönyében, és hajával, amivel hozta a bérgyilkos hatást. Odarobogtam hozzá. - Mit keresel itt, HongBin? - fortyogtam a dühtől, mert sejtettem, hogy mire készül.
- SeoNa drágám, nyugodj meg, nem azért vagyok itt, hogy eltávolítsam az ellenfeleimet, éppen az ellenkezője. Azért vagyok itt, hogy megvédjem ezeket a vezérigazgatókat és nejeiket. Nehéz elhinni, de tényleg. Elfogadtam, hogy nem lehet az enyém. Egyébként is a szerelmünk megölte anyámat.
- Miről beszélsz? - kerekedtek el szemeim.
- Anyád neked semmit sem mondott el az átkodról? Hihetetlen... - sóhajtott szemét forgatva. - Az átkod miatt... - ekkor felhangzott a bevonuló zene eleje, ami arra kellett, hogy lecsitítsa a násznépet, és tudtam, hogy nekem is a helyemre kell mennem.
- Ezt később megbeszéljük - elsiettem mellőle, az oltár mellé álltam, ahol már ott volt a vőlegény és az anyakönyvvezető is. Összenéztem kínosan TaeHyunggal, majd a kétszárnyas ajtó felé fordultam, melyek kinyíltak az ara előtt. Egy csodálatos csipkés, kövekkel berakott, hosszúujjú fehér esküvőiruha simult a menyasszony testéhez. TaeIl vezette az oltárhoz a lányt, apja hiányában. Átadta őt fiának, majd leült felesége mellé. HaNeul és TaeHyung az anyakönyvvezető elé léptek, kézen fogva.
- Kedves egybegyűltek, azért jöttünk ma itt össze, hogy összeadjuk ezt a két jó madárt, Kim HaNeult és Kim TaeHyungot. Ha bárkinek bármilyen hozzászólása van most szóljon vagy hallgason örökre - elhalkult mindenki, amikor YoonGi lépett előre.
- Én tiltakozom a házasság ellen - sugdolózások indultak meg a násznép köreiben. - Szeretitek egymást? - egymás felé fordult a pár. TaeHyung engem nézett, miközben egyszerre rázták meg fejüket nemleges válaszként. - Van valaki más, akit szerettek? - továbbra is tartotta a szemkontaktust velem a fiú, és ahogy láttam, HaNeul pedig a szőkeséggel. Mindketten bólintottak és elengedték egymás kezét. A legokosabb gondolatom az volt, hogy kirohantam az épületből, hogy ne is kelljen őt látnom.
- Ne is mondj többet. Emlékszel, amikor megígértem, hogy keresek neked valakit? Ezt most betartom - vigyorodtam el, aztán JiMin felé lépkedtem, aki éppen kijött az épületből. - JiMin! - szóltam neki, nehogy elsiessen valahova. Mosolyogva változtatta meg menetirányát. - Segíteni kellene HyeRannak a virágokkal és közben beszélgethetnétek is talán - fogtam meg vállát a célozgatásom közben. - Én megyek is tovább akkor...
- Várj, SeoNa, egy kicsit beszélgetnénk négyszemközt - ahogy ezt meghallotta a fiú, elindult a járműhöz kedvesen. - Valami baj van. A szemedben is látni és hát, egy magassarkú van a lábadon - nevette el magát. - Láttam, hogy kik vették fel a rendelést. Nem tudom talán a felét sem a történetnek, de egyet talán mégis, hogy TaeHyung téged szeret, ahogyan ott, akkor rád nézett. Talán nem te vagy a leggazdagabb lány Szöulban, talán nem minden fiú fordul meg utánad, mert nem olyan ruhákat hordasz állandóan, de hogyha az a bizonyos utánad fordul és nem érdekli, mi van rajtad, akkor az isten szerelmére tartsd már meg. Minden lány az igazira vár, te meg elengednéd? A magassarkú nem te vagy, lehetsz valaki hercegnője tornacipőben is, és még nem is töri fel a lábad - kacagott fel. - Szóval menj vissza abba a szobába, ahova osztottak titeket és vedd fel a tornacipődet. Ha igazából téged szeret, akkor tökéletes leszel neki abban is.
- Köszönöm, HyeRan - átöleltem. - És szívesen - elengedtem őt, majd a kocsinál várakozó fiú felé biccentettem.
- Köszönöm, SeoNa, és majd mesélj, hogy mi történt, mert nem maradok a szertartáson - bólintottam, aztán elindultam vissza a helyiségbe, ahol cipőmet hagytam. Amikor visszaértem, a lányok már nem voltak ott, ezért leültem a kanapéra, levettem magassarkúimat, leváltottam őket saját lábelimre. Felálltam bennük, a tükör elé léptem, és végre újra a saját bőrömben éreztem magam.
A tornacipőmben voltam, ami megvásárlása óta már olyan sok mindenen átkísért, mindig ez volt rajtam. Nyáron, amikor a platón utaztam, tudatlanul, a szerelemről semmit sem tudva. Szeptemberben, mikor beleütköztem a fiúba, aki először kiváltotta bennem a szerelem érzését. A Trouble-ön, amikor először megcsókolt. A számtalan alkalommal, amikor fájdalmat okozott nekem, és szintén számtalan alkalommal, amikor alig bírtam nélküle létezni. Ezúttal is ez melegítette fel lábaimat, és a benne lakozó emlékek értéke. Ez lesz az a nap, mikor minden eldől, egyúttal az is, hogy megtartom-e e cipőt egy életre egy jó emlékként, vagy kidobom az első adandó alkalommal, mert soha nem akarok emlékezni ezekre a pillanatokra, amit vele élek át.
- SeoNa! Téged kerestelek, mindjárt kezdődik a szertartás - nyitott be JiYeon.
- Máris megyek - utoljára még belenéztem a tükörbe, azután szobatársammal a bálteremhez mentünk, ahol lassan megteltek az elhelyezett székek a násznépnek. Persze annyian nem voltak, mivel olyan messzi rokonokat nem hívtak meg. TaeHyung oldala inkább szülei üzleti partnereivel volt tele, és HaNeul oldalára ültek az osztálytársaim, ahol megtaláltam HyeRant is JiMin mellett. Elmosolyodtam, miközben elfoglaltam a helyemet, mint tanú az oltár mellett. Velem szemben YoonGi álldogált saját helyén. Viszont nem mertem ránézni, nehogy észrevegye, ami akkor a fejemben lejátszódott. Ezért a násznépet pásztáztam, az egyik sarokban pedig felfedeztem nagybátyámat a szokásos öltönyében, és hajával, amivel hozta a bérgyilkos hatást. Odarobogtam hozzá. - Mit keresel itt, HongBin? - fortyogtam a dühtől, mert sejtettem, hogy mire készül.
- SeoNa drágám, nyugodj meg, nem azért vagyok itt, hogy eltávolítsam az ellenfeleimet, éppen az ellenkezője. Azért vagyok itt, hogy megvédjem ezeket a vezérigazgatókat és nejeiket. Nehéz elhinni, de tényleg. Elfogadtam, hogy nem lehet az enyém. Egyébként is a szerelmünk megölte anyámat.
- Miről beszélsz? - kerekedtek el szemeim.
- Anyád neked semmit sem mondott el az átkodról? Hihetetlen... - sóhajtott szemét forgatva. - Az átkod miatt... - ekkor felhangzott a bevonuló zene eleje, ami arra kellett, hogy lecsitítsa a násznépet, és tudtam, hogy nekem is a helyemre kell mennem.
- Ezt később megbeszéljük - elsiettem mellőle, az oltár mellé álltam, ahol már ott volt a vőlegény és az anyakönyvvezető is. Összenéztem kínosan TaeHyunggal, majd a kétszárnyas ajtó felé fordultam, melyek kinyíltak az ara előtt. Egy csodálatos csipkés, kövekkel berakott, hosszúujjú fehér esküvőiruha simult a menyasszony testéhez. TaeIl vezette az oltárhoz a lányt, apja hiányában. Átadta őt fiának, majd leült felesége mellé. HaNeul és TaeHyung az anyakönyvvezető elé léptek, kézen fogva.
- Kedves egybegyűltek, azért jöttünk ma itt össze, hogy összeadjuk ezt a két jó madárt, Kim HaNeult és Kim TaeHyungot. Ha bárkinek bármilyen hozzászólása van most szóljon vagy hallgason örökre - elhalkult mindenki, amikor YoonGi lépett előre.
- Én tiltakozom a házasság ellen - sugdolózások indultak meg a násznép köreiben. - Szeretitek egymást? - egymás felé fordult a pár. TaeHyung engem nézett, miközben egyszerre rázták meg fejüket nemleges válaszként. - Van valaki más, akit szerettek? - továbbra is tartotta a szemkontaktust velem a fiú, és ahogy láttam, HaNeul pedig a szőkeséggel. Mindketten bólintottak és elengedték egymás kezét. A legokosabb gondolatom az volt, hogy kirohantam az épületből, hogy ne is kelljen őt látnom.
/HaNeul pov/
- HaNeul, ha emlékszel az egy évvel ezelőtti dolgokra, meg sem kell indokolnom, miért szólaltam fel. TaeHyung, te meg menj már SeoNa után - biccentett az ajtó felé, ahol nem rég futott ki az említett, mire a fiú hallgatott rá és kiiramodott a friss levegőre, viszont nem is bántam. - Túl sokáig akartam azt a lány odakint magaménak tudni, mire rájöttem, hogy a bátyjává váltam helyette. Te voltál az egyetlen, aki miatt másképpen vert a szívem még eközben is - közelített hozzám. - Mit mondasz? - az egybegyűltek felé fordultam.
- Köszönöm, hogy eljöttek. Mindenkinek jár még egy étkezés, amit nyugodtan fogyasszanak el, mert a nagylelkű Kim TaeIl számlájára ment minden, aki reményeim szerint megtanulja, hogy először a fia érzéseit kellene néznie, mielőtt cselekszik a helyében - lecsatoltam a ruhám uszályát, ami sokkal könnyebbé tette a mozgást számomra. - Kérem, Ön is egyen valamit, mielőtt hazamegy - szóltam az anyakönyvvezetőnek, aztán megfogtam YoonGi kezét. - Mehetünk, szőke hercegem - kirohantunk együtt, majd felsegített a lovaskocsira, ami nekem és TaeHyungnak lett szánva, és sofőr hiányában a szőkeség indította neki a lovakat. - Hova menjünk, hercegnőm? - szólt hátra, mialatt elindultak az állatok.
- A kastélyodba, hercegem - életemben először éreztem azt, hogy helyesen cselekszem, hogy tényleg jó helyen vagyok, hogy tényleg jó emberrel vagyok, hogy tényleg szabad vagyok. Amikor pedig hátra fordult egy pillanatra YoonGi mosolyogva, szinte vigyorogva, akkor még a szívem is a helyére került.
Miközben az ő háza felé baktattunk a lovaskocsin, nézelődtem jobbra-balra, integettem néhány kisgyereknek, akik csodálva nézték a két ló patáinak hangos kopogását az aszfalton. Boldognak éreztem magam végre.
- Megérkeztünk - kikötötte a lovakat egy füves részhez az előkertjükben, hogy ne szökjenek el, majd lesegített engem a járműről, aztán a karjaiba kapott, miután kinyitotta az ajtót, és bevitt engem, mint egy újdonsült feleséget. Felvitt a lépcsőn, a szobájáig. Ott letett, majd közelebb lépett hozzám, miközben derekamat fogta, aztán megcsókolt. Mikor eltávolodott számtól, szemeibe néztem.
- Ideadnád kicsit a telefonod? Segítenék a dolgok haladásában - kivette zsebéből a készüléket és átadta nekem. Egy sms-t írtam TaeHyungnak, hogy vigye el a nászutunkra SeoNát. - Szerinted ez segíteni fog nekik? - a szőkeség bólintott, aztán letette az éjjeliszekrényére a telefont. Mögém lépett ezek után, és éreztem, hogy a cipzárt kezdi el lehúzni hátamon. Az anyag egyre lazább lett rajtam, de ő még rá is segített, lehámozta kezemről is a ruhát, majd lassan lehúzta a földig, hogy utána kiléphessek belőle, és még az abroncstól is megszabadított. Letette a helyiségben lévő egyetlen székre zakóját is, majd zsebébe tette kezeit.
- Milyen filmet szeretnél nézni? - szemeiből azt olvastam ki, hogy komolyan gondolta, de szája valahogy mégis máshogyan állt. Leültem az ágya közepére, és úgy gondoltam, hogy játsszunk akkor kicsit.
- Áh, nem is tudom. Én aludnék inkább, fáj egy kicsit a fejem, szóval most lepihenek - hátradőltem, viszont továbbra is néztem őt, hogy mit reagál. Végig nézett rajtam, amikor nyújtóztam egyet. Elkezdte kicsatolni övét, levenni ingét, és hirtelen felettem is termett. Elnevettem magam, mikor megcsókolt. - Jó volt a film? - lecsittegett, majd elmélyítette csókunkat, és ami ezután történt, még szülői felügyelet mellett sem tenném megtekinthetővé.
/SeoNa pov/
Szipogva léptem ki a friss tavaszi levegőre, nem az ajtóban álltam meg, hanem kicsit arrébb sétáltam, de még így is pár pillanat múlva valaki megfogta vállamat gyengéden, viszont határozottan.
- TaeHyung? - fordított meg tengelyem körül az illető, és meg is láttam személyét.
- Ha valakit elkezdesz kedvelni, nem úgy tekintesz már rá, mint egy sima barátra, akkor soha többé nem tudsz majd ugyanúgy nézni rá, mint azelőtt. Soha többé nem tudsz egy idegenként tekinteni rá. Főleg, ha meg is csókoltad már azt a valakit. Akármit csinálhat, akkor sem bírsz majd haragudni rá, mondhat vagy csinálhat bármit, akkor sem taszítod ki a szívedből. Nézhet ki akárhogy, akkor is ő lesz számodra a legszebb, leghelyesebb. Környékezhet meg akárki, mondhatja, hogy téged kedvel, neked akkor is az a valaki lesz az első a szívedben. Lennél az a valaki számomra? - Lenéztem a felém nyúló kézre, majd megfogtam, és közelebb is léptem egy kicsit hozzá. Ekkor elővett szmokingjának zsebéből egy kis fehér valamit, csak aztán ismertem fel a kis pihés madártollat. - Tudod, hogy mit jelent, ha ez itt van, ugye? - mosolyra húzta száját, aztán közelebb hajolt hozzám, nem toltam el magamtól, hagytam, hogy cselekedjen, mert tudtam, hogy most már semmi sem fog visszatartani, hogy vele legyek. Ajkaimra csókolt, majd eltávolodott, mert üzenete jött. - Mit szólsz, ha most visszamész a cuccaidért, aztán a parkolóban találkozunk az autómnál? - bólintottam, majd vissza is siettem a szobába, ahol az egyetlen táskámat megfogtam, és már mentem volna TaeHyunghoz, mikor a lányok sétáltak velem szemben. Annyira boldognak éreztem magam, hogy nyakukba ugrottam konkrétan.
- Látjuk, boldog vagy - mosolyodott el szobatársam.
- SeoNa, el akartam mondani, hogy többet nem fogok TaeHyungra hajtani, mert nem éri meg. Viszont - vigyorodott el. - lehetséges, hogy valaki más a helyére pottyan nem sokára.
- Annak örülök, de én most sietek, lányok. Figyelnétek a násznépre? - bólintásuk után már szánkáztam is a parkolóba, de azelőtt is megtorpantam, mikor láttam padtársam beszélgetni apjával. Csak akkor mentem oda, mikor TaeIl elsétált a fiú mellől. - Jól vagy?
- Pattanj be - beültem az anyósülésre, a hátsó ülésre dobtam táskámat, amikor pedig TaeHyung is beszállt, muszáj volt megkérdeznem.
- Mit mondott apukád?
- Bocsánatot kért, hogy nem figyelt az én érzéseimre, és mostantól azt akarja, hogy boldog legyek. Csak azt nem értem, miért kellett neki több, mint húsz év és egy ilyen behatás, hogy rájöjjön - kezeit a kormányra tette.
- Az a lényeg, hogy észrevette magát, most már boldog lehetsz - megfogtam jobb kezét és rámosolyogtam.
- Igaz...akkor induljunk - beindította a motort, aztán el is kezdtünk távolodni a parkolótól.
Az út alatt egyszerűen csendben voltunk, de nem az a kínos fajta, hanem inkább, amikor elég egy mosoly is, nem kell szó, hogy a másik tudja, mire gondolsz. Én végig pörgettem az összes vele kapcsolatos emlékem. Attól kezdve, hogy beleütköztem, eddig a pillanatig. Aztán eszembe jutott, amit magamtól kérdeztem a tükör előtt, hogy megtartom-e e cipőt vagy nem, és hát úgy tűnt, nem volt nagyon választásom.
A repülőtérig semmit sem szóltam hozzá, de ekkor már érdekelt, hogy mégis hova mennénk.
- Hova megyünk?
- Felidézzük az emlékeket - jelentette ki egyszerűen csak megvonva vállát.
- Az nem baj, hogy semmilyen bőröndünk sincs? Semmi más ruhánk? - oldalra nézett, elgondolkodó arckifejezéssel, vigyorogva pillantott újra rám.
- Majd veszünk ott ruhákat. Gyere! - fogta meg kezem, majd bementünk, a kezembe adott egy kis pénzt, hogy vegyek üdítőt a büfében, amíg ő megveszi a jegyeket. Éppen, hogy sorra kerültem és megvettem a két üdítőt, amikor megfordultam máris ott állt TaeHyung. - Jókor jöttünk, mert be lehet szállni már a repülőbe. Igyuk meg ezeket, aztán menjünk - annyira fura és új volt, ahogyan kezelt engem, de mégis jó érzés volt, hogy annyiszor megfogta a kezem.
Miután elfogyasztottuk italainkat, felszálltunk a gépünkre a megfelelő kapuból. Természetesen a tudtom nélkül az első osztályrakért jegyeket, amiért villámokat szortam rá tekintetemmel az egész út alatt. Ami elég nehéz volt, ha azt nézzük, hogy több, mint egy órás repülőútról volt szó. Inkább nem is néztem rá, nehogy elgyengüljek pillantásától.
Viszont szerencsésen kibírtam a landolásig, és a leszállást is. Amikor megláttam újra a Jeju csodálatos táját, elakadt a szavam, és kicsit megbocsátó tekintettel néztem TaeHyungra. Sokkal kellemesebb volt az idő is, mint az első alkalommal, több virág is kinyílt már, szóval még szebb is.
Mint ahogy akkor, most is bejelentkeztünk ugyanabba a hotelbe, felsétáltunk a szobánkig, mint akkor és ugyanúgy először a kétszárnyas üvegajtóhoz léptem. Mindent ugyanúgy cselekedtünk, mégsem volt ugyanaz. Tavasz is volt és mi is mások voltunk.
- Direkt csinálod ezt velem? - jött utánam, ahogy sétáltam a sorok között.
- Látjuk, boldog vagy - mosolyodott el szobatársam.
- SeoNa, el akartam mondani, hogy többet nem fogok TaeHyungra hajtani, mert nem éri meg. Viszont - vigyorodott el. - lehetséges, hogy valaki más a helyére pottyan nem sokára.
- Annak örülök, de én most sietek, lányok. Figyelnétek a násznépre? - bólintásuk után már szánkáztam is a parkolóba, de azelőtt is megtorpantam, mikor láttam padtársam beszélgetni apjával. Csak akkor mentem oda, mikor TaeIl elsétált a fiú mellől. - Jól vagy?
- Pattanj be - beültem az anyósülésre, a hátsó ülésre dobtam táskámat, amikor pedig TaeHyung is beszállt, muszáj volt megkérdeznem.
- Mit mondott apukád?
- Bocsánatot kért, hogy nem figyelt az én érzéseimre, és mostantól azt akarja, hogy boldog legyek. Csak azt nem értem, miért kellett neki több, mint húsz év és egy ilyen behatás, hogy rájöjjön - kezeit a kormányra tette.
- Az a lényeg, hogy észrevette magát, most már boldog lehetsz - megfogtam jobb kezét és rámosolyogtam.
- Igaz...akkor induljunk - beindította a motort, aztán el is kezdtünk távolodni a parkolótól.
Az út alatt egyszerűen csendben voltunk, de nem az a kínos fajta, hanem inkább, amikor elég egy mosoly is, nem kell szó, hogy a másik tudja, mire gondolsz. Én végig pörgettem az összes vele kapcsolatos emlékem. Attól kezdve, hogy beleütköztem, eddig a pillanatig. Aztán eszembe jutott, amit magamtól kérdeztem a tükör előtt, hogy megtartom-e e cipőt vagy nem, és hát úgy tűnt, nem volt nagyon választásom.
A repülőtérig semmit sem szóltam hozzá, de ekkor már érdekelt, hogy mégis hova mennénk.
- Hova megyünk?
- Felidézzük az emlékeket - jelentette ki egyszerűen csak megvonva vállát.
- Az nem baj, hogy semmilyen bőröndünk sincs? Semmi más ruhánk? - oldalra nézett, elgondolkodó arckifejezéssel, vigyorogva pillantott újra rám.
- Majd veszünk ott ruhákat. Gyere! - fogta meg kezem, majd bementünk, a kezembe adott egy kis pénzt, hogy vegyek üdítőt a büfében, amíg ő megveszi a jegyeket. Éppen, hogy sorra kerültem és megvettem a két üdítőt, amikor megfordultam máris ott állt TaeHyung. - Jókor jöttünk, mert be lehet szállni már a repülőbe. Igyuk meg ezeket, aztán menjünk - annyira fura és új volt, ahogyan kezelt engem, de mégis jó érzés volt, hogy annyiszor megfogta a kezem.
Miután elfogyasztottuk italainkat, felszálltunk a gépünkre a megfelelő kapuból. Természetesen a tudtom nélkül az első osztályrakért jegyeket, amiért villámokat szortam rá tekintetemmel az egész út alatt. Ami elég nehéz volt, ha azt nézzük, hogy több, mint egy órás repülőútról volt szó. Inkább nem is néztem rá, nehogy elgyengüljek pillantásától.
Viszont szerencsésen kibírtam a landolásig, és a leszállást is. Amikor megláttam újra a Jeju csodálatos táját, elakadt a szavam, és kicsit megbocsátó tekintettel néztem TaeHyungra. Sokkal kellemesebb volt az idő is, mint az első alkalommal, több virág is kinyílt már, szóval még szebb is.
Mint ahogy akkor, most is bejelentkeztünk ugyanabba a hotelbe, felsétáltunk a szobánkig, mint akkor és ugyanúgy először a kétszárnyas üvegajtóhoz léptem. Mindent ugyanúgy cselekedtünk, mégsem volt ugyanaz. Tavasz is volt és mi is mások voltunk.
- Ugyanebben a szobában voltunk - dőlt az ágyra, a párnák közé, miután levette zakóját. - Milyen rég volt - sóhajtott egyet.
- Az őszi szünetben, igen - ekkor megéreztem egy párna csapodását a hátamon. Megfordultam, TaeHyung pedig úgy tett, mintha nem ő csinálta volna. - Miért csinálsz úgy, mintha nem te csináltad volna? Látsz valaki mást itt a szobában? - indultam el az ágy felé.
- Megint be akarsz vezetni szabályokat? - húzta fel egyik szemöldökét, miközben felült. Megráztam a fejem. - Akkor menjünk el vásárolni - pattant fel az ágyról, és visszavette zakóját. Nem lehetett ellenvetésem, mivel megfogta kezem és kihúzott a szobából. Miután bezárta az ajtót, leszögdécseltünk az előtérig, aztán kerestünk egy jó ruhaboltot a butiksoron. Az első egész közel volt a hotelhez, és valami azt súgta, hogy talán maga a hotel igazgatója üzemelteti azt a boltot, mivel amint beléptünk, ugyanolyan hangulat, bútorzat fogadott, mint az előtérben. A ruhadarabok pedig megütötték azt a szintet, mint amit az a gangnami üzlet, ahova HaNeul vitt minket.
- Biztos, hogy itt kell vásárolnunk? - fordítottam felé fejem, mikor megnéztem az egyik árcimkét. Mögém lépett, vállamra tette fejét, miközben karjaival átölelt derekamnál.
- Én fizetek, és nincs ellenkezés. Meg kell tanulni, ha már együtt vagyunk, hogy a másik mit szeret és mit nem. Nem szeretem, ha valamit meg akarok neked venni és az árakon kibuksz - megcsapta a fülem az "együtt" szó, ezért elkezdtem nézegetni a ruhákat.
- Ki mondta, hogy együtt vagyunk? - rásandítottam szemem sarkából. - Nem kérdezted meg, hogy lennék-e esetleg a barátnőd, így mi nem vagyunk együtt - rámosolyogtam szarkasztikus hanglejtéssel, majd tovább nézelődtem a ruhadarabok közt.
- Direkt csinálod ezt velem? - jött utánam, ahogy sétáltam a sorok között.
- Őszintén? - tartottam egy hatásszünetet. - Igen, mert imádom, amikor ilyen arcot vágsz - paskoltam meg arcát gyengéden. - Megyek, ezeket felpróbálom - beszökkentem a próbafülkébe, aztán mikor átváltottam ruhámat egy fekete-fehér pólóra és egy fekete farmerre, kimentem, hogy megkérdezzem a véleményét a szettről. - Na? - a próbafülkék előtt ácsorgott, szóval nem is kellett messzire mennem.
- Nincs olyan ruha, amiben egy kicsit rondább vagy? - akaratlanul is mosolyra húztam a számat megjegyzésére. Átöltöztem a következő összeállításba, mely egy kék farmerből és egy barack színű felsőből tevődött össze. Újra kiléptem, hogy TaeHyung is láthasson. - Fordulj körbe, kérlek - eleget tettem kérésének. - Tudod, hogy börtönben lenne a helyed?
- Ugyan miért? Mert elloptam a szíved? Tipikus csajozós duma - összefontam karjaimat magam előtt.
- Nem. Azért, mert ha a szépséget büntetnék, te életfogytiglant kaptál volna már - felhúztam szemöldököm, majd eltűntem újra a fülkében, elvigyorodtam, amikor már nem látta, de levakarhatatlanul. Megráztam fejem, aztán amikor összeszedtem magam, visszavettem eredeti ruhámat, és kiléptem az összes többivel a kezemben a próbafülkéből.
- Akkor melyik legyen?
- Mindkettőt megvesszük, de válassz valamit onnan is, mert két éjszakát maradunk - megfordultam, hogy mégis mire mutatott. A fehérneműkre.
- Rendben, akkor találkozunk a pénztárnál - elindultam a fehérneműk felé, de TaeHyung ugyanúgy jött utánam.
- Segítek választani - vonta meg vállát, mikor ránéztem. Nem is tudtam volna elküldeni, mert úgyis jött volna, végülis férfiből van. Nézegettem a különböző alsóneműket, aztán osztálytársam mellém lépett egy fekete csipkés melltartóval és egy ahhoz tartozó bugyival.
- Minek nézel engem? Csak egy csöppet ribancos - sóhajtott egyet.
- Ki fogja látni rajtam kívűl? - a lehető legmagasabbra futott szemöldököm. - Fogd ezt meg, meg még egyet és menjünk - elvettem tőle, aztán elkerekedtek szemeim, amikor láttam, hogy pont az én méretemet hozta. - Ne nézz így. Nekem is volt életem, mielőtt egyetemre mentem volna - az ő kívánságára választottam még egyet, míg ő is keresett magának ruhákat, bár ő sokkal gyorsabban tette meg a körét. Kiléptünk az üzletből a papírtáskákkal, és el is indultunk vissza a hotelbe. Viszont ugyanott megálltunk a sétányon, ahol az első alkalommal. Kivette kezemből és letette a földre a vásárolt dolgokat, hogy megfoghassa a kezemet. - SeoNa, nagyon örülök minden egyes pillanatnak, amit veled tölthetek, de gondolom, nem akarod a csöpögős dolgokat hallgatni, ezért csak megkérdezem, hogy leszel a barátnőm, te bolond nő? - elmosolyodtam a megnevezésen, majd bólintottam. Elővette zsebéből a pihés tollat. - Kelleni fog ez, hogy megcsókolhassalak? - mutatta fel, mire megráztam fejemet. Közeledett arcomhoz, és én is tettem ellene, hogy a köztünk lévő távolság gyorsabban csökkenjen. Amikor pedig összeértek ajkaink, elengedte a madártollat, amely úgy szállt el a szélben, mintha még mindig gazdáján utazna. Eltávoldott tőlem, majd megfogta a felét az én szatyraimnak bal kezében, jobb kezével pedig megfogta kézfejem, miután a maradék papírtáskákat is megfogtam, folytattuk utunkat a hotelbe. És ezúttal valóban elmondhattam, hogy boldog vagyok, de minden ember tudja, hogy nem lehetünk örökké azok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése