/SeoNa pov/
Késő délután indult a gépünk vissza Szöulba, és legszívesebben maradtam volna inkább még egy hétig, de ezt nem engedte a tény, hogy egyetemisták vagyunk. A repülőtéren vártuk, hogy felszállhassunk a gépünkre, addig ott ücsörögtünk, és nézelődtünk. Voltak éppen ideérkező nászutas párok, voltak, akik házassági évfordulót ünnepelni jöttek, és volt pár buzgó fényképész, akik a Jeju csodálatos oldalát akarták megörökíteni.
Lenéztem összefont kezeinkre, hüvelykujjammal megsimogattam kezét.
- Minden rendben lesz a szüleid és közted? - továbbra is kézfejeinket vizsgáltam.
- Úgy tűnik mostantól figyelembe fogja venni az érzéseimet, szóval remélem, hogy igen - rám mosolygott, amit viszonoztam, aztán bemondták, hogy lehet felszállni a szöuli gépre, szóval felpattantunk és elindultunk a megfelelő kapu felé sétáltunk.
A több, mint egy órás út alatt TaeHyung pihent, közben kezemet fogta, míg én a kis ablakon keresztül figyeltem a felhők lassú mozgását, álmatlanul. Viszont nem tudtam, hogy valójában miért is vagyok az. A boldogságtól, vagy éppen attól, hogy volt egy fajta érzés a mellkasomban, hogy valami rossz fog még történni a közeljövőben. Nem hagyott nyugodni e gondolat, és ahogy közeledtünk célunkhoz, még erősebb lett a nyomás a mellkasomban. Tudtam, hogy beszélnem kell HongBinnal, amint hazaértünk.
Fogtunk egy taxit, amint landoltunk, és a késői órákban az egyetem felé kocsikáztunk. TaeHyung mintha hozzá lett volna ragasztva a kezemhez eközben. Amikor az épület elé gördültünk, kivettük csomagjainkat a járműből, kifizettük a mosolygós férfit a kormány mögött, majd elindultunk befelé. A nap lassan véget akart érni, már az utolsó napsugarak is tűntek el a horizonton. Beléptünk az egyetem bejáratán, majd megtorpantam.
- Mi van, ha azt mondom, vissza akarok menni a szobába, de nem kísérhetsz el? - felpillantottam szemeibe.
- Menj akkor egyedül, ahogy óhajtod. SeoNa, már megtanultam, hogy magadat meg tudod védeni és nem is kétség, hogy rád nem igazán lehet bármit is erőltetni, ha nem akarod. Gondolok itt arra, hogy több hónapig kellett várnom egy csókra - mosolyra görbült szája sarka.
- Amiből kettő lett akkor, ha visszaemlékszel - vágtam rá felhúzott szemöldökkel.
- Igaz, bocsánat. Szóval, tedd, amit szeretnél, ahogyan szeretnéd.
- TaeHyung, csókolj meg - szavaimra végre ő is a szemeimbe nézett. - És mielőtt bármit kérdezel vagy magyarázol csak tedd meg, amit kértem - közelebb hajolt, majd egy rövid csók erejéig összeérintette ajkaink. - Most, hogy én kérlek, ennyit kapok?
- Miért vagy ilyen bonyolult és egyedi? - adott még egy rövid puszit számra, majd eltávolodott.
- Nőből vagyok, szokd meg. Te képes lennél bármit inkább az én kedvem szerint csinálni? - hümmögött helyeslően. Elvigyorodtam akaratlanul is, de próbáltam visszafogni magam. Aztán a szobámhoz értünk. - Egyébként, mi van, ha csak fellángolás, ami köztünk történik?
- Azok után, ami történt, ez neked csak fellángolás lesz? Azokból a hangokból ítélve, nem igazán ezzel a szóval illetném - szájára tettem kezét.
- Jól van, jól van. Maradj már csendben! - vigyorodtam el, mikor JiYeon kinyitotta az ajtót.
- Sziasztok! - már egy vigyorral az arcán nézett ránk, talán hallott is egy kis részletet a beszélgetésből. - SeoNa, bejössz vagy nem?
- Megyek, mert csak még kínosabb lenne az egész. Jó éjszakát, TaeHyung - el akartam engedni kezét, de visszahúzott.
- JiYeon miatt nem akarsz megcsókolni? - próbáltam csak a tekintetemmel elmagyarázni neki, de nem értette meg. - Na, mindegy, menjél. Jó éjszakát... - már éppen engedte el a kezem, ekkor egy rövid csókot nyomtam ajkaira, aztán bemenekültem a szobánkba, magammal húzva szobatársam is. Becsaptam az ajtót, és neki dőltem a felületnek belülről.
- Tudod, hogy eléggé megváltoztál? Ilyet még nem láttam tőled, SeoNa - nevette el magát. - Olyan vagy most, mint egy rossz, félénk szerelmes tinédzser. Na, mesélj csak nekem - nem volt választásom, mert ha nem én mondtam volna el neki a történteket, akkor TaeHyungot kérdezte volna meg. Annyira részletesen meséltem el neki, amennyire tudtam, hogy akarja. Végig mosolyogta az egészet, talán az előadásmódom miatt, de nem bántam. Ő az ő ágya szélén ült, én az enyémnek a szélén, és megosztottuk, amiről a másik nem tudott. Végre éreztem, hogy milyen, ha van egy barátnőm, akinek bármit elmondhatok. JiYeon tudott a családi átkomról, és ezen kívül minden másról is. Megbíztam benne, ő is bennem. - SeoNa, emlékszel, mikor azt mondtam az első nap neked, hogy megváltozik majd, hogy csak fiúk alkották a baráti köröd? Így lett. EunJung, HaNeul és én is itt vagyunk már neked, és most már nem is a lányokat szereted. Láttam én már az első Trouble-ünkön is, hogy valami bizony lesz köztetek. A sors is ezt akarta, hogy átkod őt nézze ki magának.
- Beszélnem kellene holnap a nagybátyámmal erről, de most aludjunk, mert holnap korán kell kelnünk.
- Viszont korábban végzünk - egy gyors zuhanyzás után az ágyainkba vonultunk, JiYeon pillanatok alatt elaludt, de én még egy jó ideig figyeltem a plafonon táncoló fényeket. Nem bírtam elhinni, ami történt. Nem hittem el, hogy valóban igaz, hogy TaeHyung és én egy pár vagyunk. Egy pár óra múlva végre el tudtam aludni, de szinte csak négy órát tudtam végig pihenni.
Másnap reggel hétkor egy kopogást hallottam. Amúgy nem ébredtem volna fel a halk hangra, de fent voltam már rég. Az ajtóhoz léptem, és amikor kinyitottam, TaeHyung állt előttem. Behúztam magam mögött az ajtót, nehogy felébresszük JiYeont.
- Jó reggelt, drágám - nyújtott át két, hordozhatós pohárban lévő kávét. - Mert tudtam, hogy nem bírsz majd rendesen aludni, meg hoztam egyet a szobatársadnak is rendességből.
- Köszönöm, Tae - szemeimbe nézett, mintha várt volna valamire. - Csókmániás leszel?
- Megtiltod? - megráztam fejem, majd adtam egy csókot szájára. - Akkor találkozunk az órán - megsimította arcom, egy puszit nyomott homlokomra, aztán el is sétált. Visszatértem a szobába, ahol JiYeon lassan nyitogatta már szemeit, kicsoszogott a fürdőszobába, és mikor kijött onnan, kezébe nyomtam a kávét, amit egy mosollyal köszönt meg. Megiszogatta az italt, majd felöltöztünk, és a kollégiumot az egyetemmel összekötő folyosó végén lévő ajtó felett megláttunk egy feliratot.
- Ezért van ma is tanítás ahelyett, hogy megadták volna ezt a napot még szünetnek? - összenéztünk, majd átsétáltunk a 'Boldog bolondok napját, gólyák!' felirat alatt félve, hogy mi vár minket. Nem történt semmi, de rettegve sétáltunk végig a folyosón. Felmentünk a megfelelő terembe, leültünk helyeinkre, és addig sem történt semmi. Kezdtem megnyugodni, és ekkor be is lépett tanárunk a helyiségbe.
- Tegyetek el mindent az asztalról, ma nem fogunk tanulni - mindenki megkérdőjelezés nélkül eltett mindent táskájába, aztán a férfi az ajtó felé intett, ekkor több végzős is hirtelen betört a terembe, és hatalmas vízipisztolyokkal mindenkit lelőttek. Nem volt sok választása az osztálynak, mivel menekülési útvonal nem volt. - Köszönjük a végzősöknek a kielégítő munkát - biccentett egyet a tanulóknak, akik erre el is hagyták a termet. - Nyugodjanak meg, elég meleg van, ahhoz hogy pár pillanat múlva megszáradjanak, és mégis tanítani fogok, mert olyan kedvem van, nem kell jegyzetelni, figyelni viszont igen, mert ez egy egyetem végtére is - elnevette magát, de a pillantása miatt inkább mindenki csendben maradt. TaeHyungra pillantottam, akinek hajtincseiről csöpögött a víz, akárcsak a Jejun aznap. Sóhajtottam egyet, mikor elém ugrottak azok a bizonyos emlékképek. Felém fordította fejét, elvigyorodott, majd lassan combomra csúsztatta kezét az asztal alatt. Lelöktem kézfejét egy ciccegéssel körítve, amit persze tanárunk meghallott a síricsendben.
- Van valami probléma, Miss Kim? - fordult felénk.
- Csak az, hogy Mr. Kim nem bír a férfias ösztöneivel - elmosolyodott válaszomon és hanglejtésemen, miközben az osztály is kuncogott egyet. - De nyugodjon meg, kordában tartom - bólintott egyet, a szája sarkában még mindig ott csücsült a mosoly, aztán visszatért a tanításhoz. Az óra végén pedig, amikor már kiment a teremből, adtam egy tockost páromnak, miközben felálltam helyemről. - A tanórán ne csinálj ilyeneket. Legyen meg az, hogy nem keveredik a magánélet és az iskola - simogattam meg az ütés helyét.
A nap hátralévő részében nem csináltak velünk semmit a végzősök, így megnyugodhattam teljesen.
Elkezdtünk együtt ismét járni zongora órára is, innentől kezdve péntekenként, és Miss Choin is felfedeztem, hogy van valakije, de tagadta elpirulva mindvégig. Az órán végig egy zongoránál ültünk, TaeHyung kérésére. Minden egyes alkalommal, mikor kezeink összeértek, a szívem kihagyott egy ütemet, néha kettőt is. Viszont az élet bebizonyította nekem, hogy amikor a legboldogabbnak érzem magam, akkor döfi belém a legélesebb kését, és forgatja meg bennem.
Délután, a zongora óra után, megkértem YoonGit, hogy vigyen el a nagybátyámhoz motorján. Mikor odaértünk, egyedül felmentem az irodájába, míg a szőkeség a motornál várt. Nagybátyám egyik alkalmazottja bekopogott helyettem, és kinyitotta nekem az ajtót.
- Nincs túl késő a látogatáshoz, SeoNa? - fordult meg székével.
- Mit akartál mondani az esküvőn, HongBin? Mi fog történni az átkom miatt? - felállt székéből, és felém sétált, neki támaszkodott az asztal felém közelebbi oldalának.
- Talán megértem, hogy anyád miért nem mondott semmit az átkodról, de mégis hülyeség volt részéről. Eltitkolni egy ilyen nagy dolgot. Azzal, hogy találkoztál TaeHyunggal, megkezdődött anyád számára az utolsó időszak. Minden egyes csók, ami elcsattant köztetek, egyre jobban fájt édesanyádnak. Talán, ha tudtad volna, hogy mivel jár ez az egész, inkább távol maradtál volna attól a fiútól. A testvéreim azért tartanak gyilkosnak igazából, azért lettem kiutálva a családból, mert a szerelmet választottam édesanyám helyett. Az átkunk azt mondja ki, hogyha megjelenik az az egyetlen személy, akit szerethetünk, és kimondjuk teljes szívünkből, hogy szeretjük, és az a személy is ugyanúgy tesz, akkor harminc órán belül édesanyánk meghal. Én tudtam róla, mégis megtettem. Te ugye még nem?
- Harminc óra? - fejben azonnal elkezdtem számolni, és mikor beugrott, hogy mikor hívott JiYeon, kirohantam az irodából, le YoonGihoz, és sürgettem, hogy a maradék egy óra alatt tegye meg a több, mint egy órás utat a házunkig. A sisak alatt könnyeim már kiszöktek a szememből, végig folytak arcomon, egészen államig, mert elképzeltem, hogy mi történik, ha nem érünk oda időben.
Teljes sebességgel hajtottunk a késői órákban, talán háromszázzal is cikázhattunk az autókat kikerülve. Fejben számoltam visszafelé fájdalmasan, és a fülemben is egy falióra kattogása hallatszott a járművek zúgása helyett. Már kezdődött ismerőssé válni a környék az útszakasz mellett. Emlékeztem a fák alakjára, mert mindig ugyanúgy néztek ki, még akkor is, mikor nyaranta a városba mentem szüleimmel, én pedig a platón feküdve néztem az eget, a fák lombjain átszaladó szél épp ugyanúgy szaladgált az én hajtincseim közt is akkor. És akkor is ugyanolyan volt, mikor apám vitt az egyetemhez az első napomon, amikor minden megváltozott egyetlen személy miatt.
Már a házak is kezdtek megjelenni mellettünk, aztán pedig a miénket is megpillantottam. Amikor pedig YoonGi leparkolt, lepattantam a motorról, kezébe nyomtam a sisakot, és berohantam az épületbe. Egyből szüleim szobája felé futottam. És jól tudtam, hogy ott lesznek. Édesanyám az ágyban feküdt, sápadt arccal, alig pislogott már. Apám és nagynéném pedig mellette ültek. Sírva borultam térdre a bútor mellett.
- SeoNa? - fordították felém fejüket mind.
- Miért nem szóltatok, hogy ez lesz belőle, hogyha megszeretem TaeHyungot? - mordultam apámék felé.
- Én nem akartam - erőtlenül szólalt meg anyám. - Nem akartam, hogy egyedül öregedj meg. Nem akartam, hogy ne legyél boldog. Ezért nem akartam elmondani semmit neked az átkodról, mert a végén még engem választottál volna. Igaz, hogy nem láthatlak boldogan élni, de úgy fogok meghalni, hogy tudom, hogy vannak akik vigyáznak majd rád. Tudom, hogy TaeHyung apja nem igen volt valami jó példa a fiának, de láttam, hogy teljesen más, mint az apja, jó értelemben, szóval legyél boldog vele - a faliórára néztem, ami már csak egy percre volt a harminc óra leteltétől. - Ne gyászolj engem sokáig, inkább had lássam, hogy boldogan játszol majd az unokáimmal - hideg kézfejét két tenyerem közé vettem.
- Biztos van valami mágia vagy valami, amivel ez visszafordítható - HongJoo felé pillantottam, aki lassan megrázta fejét. - Ez nem lehet így, biztos van valami megoldás. A sors nem lehet ilyen kegyetlen! - emeltem fel hangom.
- Köszönöm, hogy még ideértél - megszorította kezemet utolsó erejével. - Szeretlek, SeoNa - majd csak annyit éreztem, hogy keze ernyed el, kimegy belőle az erő. Arcára néztem, szemeit lassan hunyta le, aztán mikor pillái összecsukódtak, már mellkasán se láttam volna, hogy emelkedne a lélegzetvétel által. Nyeltem egyet, majd könnyeim eleredtek akár egy tavaszi zápor.
- HongJoo, csinálj valamit! - alig bírtam beszélni könnyeimtől. Nagynéném letérdelt mellém, és átölelt, hogy megnyugtasson. - Kérlek... - sírtam mellkasába.
- Nem tehetünk már semmit. Ez volt a végzet-
- Biztos van valami megoldás, HongJoo!
- YoonGi, vidd ki őt a friss levegőre lenyugodni - hallottam meg apám hangját.
- Nem akarok kimenni - megéreztem karomon YoonGi szorítását, aki kivitt a házból. - Engedj vissza! - ki akartam kerülni, de nem engedte.
- Ha lenyugodtál, visszamehetsz - ismét elindultak a könnycsatornáim, azonnal le is folytak államig a hideg könnyek. A szőkeség közelebb lépett hozzám, és átölelt. Nem löktem el magamtól, mert jól esett. Felé fordultam és átkaroltam derekánál, pólója felszívta könnyeimet, miközben termeltem újakat és újakat. Körülbelül tíz perc múlva pedig egy mentőautó gurult a házunk elé, és tudtam, hogy el fogják vinni édesanyámat. Lehunytam szememet, és YoonGi mellkasába fúrtam arcom, hogy ne is lássam, ahogy szülőm élettelen testét beteszik a járműbe. Próbáltam visszafojtani a könnyeim, aztán mikor a jármű elment elengedtem YoonGit, és bementem a házba.
- Egyedül akarok lenni kicsit - szóltam neki a lépcső alján állva. Bólintott, majd ő a nappaliba ment, én pedig a szobámba.
Becsuktam az ajtómat, és körülnéztem. Apró és lassú lépésekkel a polcomhoz sétáltam, ahol az emlékeket gyűjtöttem. Mindent megtartottam, amit egy fontos, vagy akár egy boldog pillanathoz köthettem. Akár egy karszallag, mely az első városi vidámpark látogatásom óta megvan, amikor szüleim elvittek oda tíz évesen. Vagy az első ötös dolgozatom matekból az általános iskola felső tagozatában, amire anyukámmal tanultam. Vagy a karkötő, amit egy nyári táborban csináltam magamnak, a párjai pedig szüleim polcán pihen a szobájukban. Vagy a mozijegy, amikor szülinapomon YoonGival és szüleimmel mentünk be a városba egyet mozizni. Vagy éppen az alig beporosodott levél az egyetemtől, ami szerint felvettek, ami után megváltozott minden.
Ha valaki ránézne erre a polcra, talán a felét szemétnek hívná, és kidobná, viszont nekem mind egy nagyon jó emlék, amit sohasem akarok elfelejteni.
Viszont egy héttel később egy olyan esemény ideje jött el, amire akaratom ellenére is fogok emlékezni. A temetés. Ezalatt az egy hét alatt nem voltam az egyetemen, nem is beszéltem senkivel onnan, valószínűleg YoonGi elmondta nagy vonalakban, mi is történt, de nem vettem fel senkinek sem a telefont ezidő alatt. Csendben ültem a szobámban, alig ettem, így biztos is voltam benne, hogy fogyni fogok. A temetés délután ötkor kezdődött, így már négyre odavitt YoonGi motorjával, hogy fogadjuk a gyásznépet. Meglepetésemre megjelent nagybátyám is a fekete tengerben. Nem szólt semmit csak elhúzta száját kicsit szánakozóan és tovább haladt. Aztán TaeHyung is megjelent apjával.
- Szia, SeoNa - elmosolyodtam, mikor átölelt barátom.
- Részvétem édesanyád miatt, SeoNa - lépett apja is mellénk. - Nagyon jó szíve volt. Sajnálom, hogy már nincs köztünk.
- Nem kell sajnálni. Mindenkinek egyszer el kell mennie, mert nem élünk örökre, igaz? - bólintott, aztán beljebb haladt a többiek után.
- Beszélhetnénk kicsit SeoNa? - arrébb mentünk egy kicsit TaeHyunggal. - Igaz, amit YoonGi mondott nekem? - felpillantottam szemébe. - Tényleg a szerelmünk miatt halt meg anyukád? - bólintottam. - És ugye emiatt nem akarsz majd ellökni engem magadtól?
- Nézd, kell egy kis idő még feldolgozom ezt az egészet, és szeretném, ha addig nem nagyon lennénk együtt. Hétfőn ugyanúgy megyek órákra, de inkább legyen az, hogy csendben ülünk egymás mellett.
- Azt hiszed, hogy ezzel visszahozod anyukádat?
- Nem, nem tudom soha többé visszahozni, de a tudat, hogy konkrétan te is része voltál annak, hogy elveszítsem, eléggé fájdalmas...
- Szerinted én kértem, hogy pont én legyek az, akibe beleszeretsz? Most meg ellöknél emiatt magadtól? Lennél olyan, mint a nagybátyád?
- Még a felét sem tudod az egésznek - lehajtottam a fejem.
- Ha így akarod... - azzal elsietett mellőlem. Leguggoltam, és alig bírtam visszatartani könnyeimet. Már annyi erőm sem volt, hogy odamenjek a temetésre, de elég közel voltam, hogy halljam.
- Miért nem mész oda? - lépett mellém valaki, hangjából pedig felismertem HongBint. - Édesanyád nem azt akarná, hogy boldog legyél?
- Nem tudom, hol is van most, de remélem, hogy ő ott boldog, hogy többet nem okoz semmi fájdalmat neki, hogy nem érez többet fájdalmat, hogy elég boldog leszek számára, majd ha ez az egész véget ér. Viszont egyet tudok, HongBin - csendben maradt, várta a folytatást. -, hogy teljes jogú tagja akarok lenni a csapatodnak. Mikor a fegyver a kezemben volt, és lőttem vele, mintha az összes gondomat kilőttem volna azon a golyón. Most pedig nem lenne elég pár darab, ezért szeretném, ha terepre küldenél a csapattal.
- Valóban ezt akarod? Tudod, hogy veszélyes - talán próbált rám hatni, de nem érte el célját.
- Igen, ezt akarom - felnéztem rá, hogy még meggyőzöbb legyen válaszom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése