/SeoNa pov/
Szombaton, a felgyülemlett dühöt, kétségbeesést kiadtam magamból a lőtéren HongBin támogatásával. Az erőmet is használtam, és egyre jobban.
Ezúttal pedig nem estem össze, nem szédültem, nem fáradtam el tőle. Sokkal inkább feltöltődtem általa. Az agyam egyik részében éreztem, élesebben hallottam, ahogyan a golyók váltják egymást a fegyverben egy-egy lövés után. Mégis egy részről egy másik receptor az agyamban úgy gondolta, hogy ez nem helyes. Ez kezdet elhatalmasodni rajtam. Letettem a fegyvert az előttem lévő pultra, majd köszönés nélkül elhagytam az épületet. Nagybátyám ugyanazon testőre vitt el az egyetemig, mint aki idehozott. Késő délután még vissza is értem az intézményhez. Besiettem a szobámba, ahol JiYeon tanult éppen asztalánál.
- Van valami baj? - fordult meg azonnal, ahogy becsuktam az ajtót.
- Valami nem jó. Nem tudom, mi van, JiYeon - lehuppantam az ágyamra, egyet sóhajtottam, mikor kopogtak ajtónkon. Kitártam a fa felületet, és TaeHyung állt előttem. Rá akartam csukni azonnal, ahogy megláttam, de JiYeon megállította kezem lendületét. Behúzta szobánkba osztálytársunk, a szoba közepére állított minket, egy vékony, de nagy törölközőt dobott a fejeinkre.
- Ha ki mertek jönni ez alól, nem állok jót magamért - figyelmeztetett minket. - Tessék megbeszélni a dolgokat - Csendben maradtam, a fülem igen kiélesedett az utóbbi időkben, szóval hallottam szobatársam lépteit, a halk ajtócsukódást, TaeHyung hangos szívverését.
- Szia - köszöntem normálisan, közben szemeimet lesütöttem. - Miért jöttél?
- Nem beszéltünk a temetés óta - fogalmazta meg röviden.
- Vajon miért? - felnéztem szemébe, majd levettem a fehér anyagot fejemről. - Mivel ez JiYeon és az én szobám, kérlek, menj el. JiYeon soha nem érti meg, hogy nem akarok beszélni veled - álltam az ajtó mellé. Levette ő is fejéről a törölközőt, lassan leengedte tekintetét, aztán amikor nyúltam a kilincs felé, mellém lépett hirtelen és az ajtóhoz tapasztotta mindkét tenyerét, engem bekerítve.
- Nem én akartam ennek a részese lenni, te is tudod. Azért akarsz ellökni, amit nem én tettem. Úgy kezelsz, mintha a saját kezemmel öltem volna meg anyukádat. Én nem tágítok innen, míg nem beszélsz velem normálisan - mellkasát néztem egész idő alatt. - Nézd, értem, hogy nehéz, ha a szüleid egyike hal meg, de ne lökj el, kérlek - szó nélkül átöleltem karjai alatt, fejem mellkasán pihent, így még jobban hallhattam szívdobogását. - Anyukád azt akarná, hogy boldog legyél - felnéztem szemeibe, de karjaim nem engedtem le. - Nem gyászolhatod őt örökké, Nana - igaza volt.
Hétfőn azzal az elhatározással keltem, hogy valóban boldog leszek, nem gyászolom tovább édesanyámat, mint egy depressziós, csak, mint egy gyermek, aki elvesztette egyik szülőjét, de próbál tovább lépni közben.
A hosszú szünetben, először az itt tanulásunk óta, lelátogattunk az egyetem étkezdéjébe JungKook ajánlásával. Egy egész, hosszú, téglalap alakú asztalt befoglalt a társaságunk. Mindenki hozta magának a saját ételét, majd leültünk, és fogyasztani kezdtük ételeinket.
- Nyisd a szád - nyújtott felém egy falatnyi kaját TaeHyung kanalán, amit meg is ettem mosolyogva.
- Akkor ti most jártok? - kérdezett rá JiYeon. - Minden rendben?
- Számítógépzseniként nem jöttél rá? - mormogott magában barátom, mire adtam egy tockost tarkójára. - Megvonás lesz, ha még egyszer megütsz, Kim SeoNa.
- Mi olyat vonsz meg, ami nekem előbb hiányozna, mint neked, Kim TaeHyung? - húztam fel szemöldököm. - Ne legyél ilyen bunkó másokkal, főleg ne a barátokkal.
- De aranyosak ezek a grimaszok - fogta arcát EunJung ábrándozva.
- Nem én vagyok csókmániás, ha erre gondolnál egyébként - jegyeztem meg még, majd JiMin felé fordultam. - JiMin, amúgy mi a helyzet HyeRannal? - hallottam, hogy padtársam még motyog valamit az orra alatt, ezért megfogtam kézfejét a szabad kezemmel.
- Aranyos lány, holnap találkozok vele órák után, és elmegyünk valahova.
- Óóh, akkor alakul valami - mosolyogtam rá, mire bólintott egyet félősen. Ezek után mindenki témába került. YoonGi és HaNeul kapcsolata, EunJung és HoSeok lehetőségekkel teli párosa, JiYeonék, akik akárcsak egy idős és bölcs házaspár néztek minket, ahogy veszekszünk az egyes dolgokon. Én pedig magamban mosolyogtam a hét jómadár röhögésein, történetein. Megmelengették szívemet, és már nem is éreztem annyira egyedül magam. Kezdték betölteni az űrt, amit édesanyám halála hagyott bennem. Ő valóban azért halt meg, hogy én boldog lehessek azzal a személlyel, aki éppen mellettem ült.
Akármennyire is szerettem TaeHyung mellett lenni, inkább azt mondtam neki, hogy tanulnom kell, akármennyire is tudtam, hogy nagyon veszélyes, akkor is elmentem egyedül HongBin lőterére gyakorolni. Nem is lett volna semmi baj, ha nincs az a fém darab a céltábla mellett, amiről gellert kapott a golyó, és egyenesen a jobb alkaromba találta meg a helyét. A sokktól hirtelen nem is éreztem semmit, ezért volt annyi erő bennem, hogy elmenjek az ajtóig, azt kinyissam, hogy nagybátyám egyik őre észrevegye kezemet, aztán a nagy mennyiségű adrenalintól, ami elérte az agyam összeestem.
Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de egy kórházi ágyon keltem. Már nappal lehetett az biztos, az ablakon beszűrődő fények alapján. Körülnéztem a helyiségben, és az első dolog, amivel találkozott a tekintetem az HongBin mérges és szúró pillantása, amint az ágy melletti székben ült. Azonnal el is fordultam, kicsit összehúzva magam.
- Kim SeoNa - hallottam meg nevem, ijesztően nyugodt kiejtésben. Lassan visszafordítottam fejem, és erőltettem egy mosolyt arcomra, mert tudtam, hogy mindjárt kapok a fejemre. - Mégis mi a frászért nem szóltál, hogy a lőtéren vagy? Igazából, miért voltál ott egyedül? Ugye tudod, hogy sokkal nagyobb bajod is eshetett volna? - egyre jobban emelte fel hangját. - Most megúsztad egy kötéssel a kezeden, de még egyszer meg ne lássalak egyedül a lőtéren! - a fájó kezemre pillantottam, és valóban egy egész alkaros kötést kaptam rá. - Hogy mondtam volna el apádnak, hogy mi történt, ha tényleg nagyobb bajod lett volna?
- De nincs... - az ezutáni pillantása csak még jobban megijesztett, ezért összeszorítottam a számat, és imádkoztam, hogy bárcsak ne szólaltam volna meg.
- Ezt csakis a szerencsédnek köszönheted, SeoNa! Most pedig kimegyek levegőzni, közben szólok a dokinak, hogy felkeltél. YoonGi gondolom levált engem addig. Szólj, ha kellene valami - mosolyogva ment ki, de láttam, hogy ezért még kapok. Ekkor pedig a szőkeség lépett az ajtóba, összefont karokkal, felhúzott szemöldökkel, ahogy én szoktam. Közelebb lépett az ágyhoz, majd sóhajtott.
- Felelőtlen vagy, Nana - megkerülte az ágyat, majd leült a székre. - Nem foglak én is leszidni, majd HongBin folytatja. Az egyetemről lenne szó. Amíg te csodálatosan lelőtted magad, addig tűz ütött ki a kollégiumban. Senki sem sérült meg, az okot nem is tudják még, de két hétre lezárták a kollégiumot, szóval mindenkinek keresnie kell egy közeli helyet. A legtöbb diák a közeli motelbe mennek, de nagyon nincs hely ott se már. Én HaNeulhöz megyek, te pedig TaeHyunghoz. Állítólag van egy kis albérlete az egyetemhez közel, de ezt majd kérdezd meg tőle - túl sok információ volt egyszerre, viszont pár pillanat múlva sikerült feldolgoznom őket.
- Mondtál valamit TaeHyungnak arról, hogy mi történt a kezemmel?
- Nem beszéltem vele még erről, szóval előtted a lehetőség. Viszont nem lenne érdemes hazudni a pasidnak szerintem - felhúztam a szemöldököm, mire kiparodizált.
- A fájós kezemmel foglak elverni, YoonGi - elnevette magát a fenyegetésemre.
- Megyek megkérdezem, hogy mikor engednek haza - bólintottam, majd követtem szememmel, ahogy kisétál az ajtón. Aztán, mikor egyedül maradtam, feltornáztam magam ülésbe. Újra átfuttattam agyamon a hallottakat, aztán sóhajtottam.
- Akkor most megtudom, milyen az együttélés TaeHyunggal?
Még aznap délután meglátogatott padtársam is YoonGi hívása után. És hirtelen nem is tudtam, mit mondjak neki, de végül elmagyaráztam neki a dolgot, azzal egybekötve, hogy elmondtam nagybátyám foglalkozását is. Az arckifejezéséből nem igazán tudtam levenni, hogy dühös rám, vagy eltiltana inkább a nagybátyámtól, vagy nem igazán érti a helyzetet, vagy mind ezek egyszerre.
- Inkább felejtsük el, hogy mi történt, és örüljünk, hogy csak ennyi történt - meglepődtem, mikor végre adott egy választ. Beleegyezően bólintottam, majd egyedül maradtam, amikor a látogatási idő véget ért.
Egész este fenn voltam, mivel a kórházi szoba eléggé új hely volt ahhoz, hogy ne tudjak elaludni. Szóval másnap délután, mikor már nem mutattam semmi láz vagy komplikáció jelét, és hazaengedtek, nulla alvással hagytam el az épületet TaeHyunggal, aki hozott nekem tiszta ruhákat, és el is hozta a dolgaimat a kollégiumi szobámból. Délelőtt pedig még telefonáltam a főnökömnek a történtek miatt, amit megértően fogadott.
Beszálltunk padtársam kocsijába, és egy kékes színű, négyemeletes panelház előtt parkolt le körülbelül tíz perc múlva. Fellifteztünk a negyedikre, majd a három ajtó egyikéhez sétált, kinyitotta azt, és betértünk a takaros kis lakásba. A bútorzat illett a tulajdonosához, és minden rendezett volt.
- A kedvemért pakoltál össze? - mosolyogtam rá, miközben bevitte a hálószobába a cuccaimat.
- Éhes vagy? - váltott témát rám pillantva. Bólintottam neki, ezért a konyhába tért, hogy csináljon nekünk valami étket. Addig leültem az asztalhoz, majd elém tálalta az elkészült dolgokat. Aztán ő is helyet foglalt velem szemben. - Megy az evés? - a balkezes bénázásomat még én is megkérdőjeleztem volna. - Segítsek? - megráztam a fejem, mire a saját evőpálcikáival megfogta az ételt a tányéromból és felemelte. - Nyisd már ki a szád! - úgy tettem, ahogy felszólított.
- Köszönöm - nyeltem le a falatot. - Viszont kérdezni is akartam már. Mióta van meg ez a lakás? Eléggé berendezted már magadnak.
- Az esküvő után úgy döntöttem, hogy kiköltözök a kollégiumból, hogy azzal se terheljem le a szüleimet, és keresni is kezdtem munkát is, amit az egyetem mellett is tudok csinálni - evett tovább.
- Ah, értem, jó döntés, de amúgy szép kis lakás - néztem körbe, miközben segített egy újabb falattal.
- Az én lakásomban vagy, nem igaz? - segített a saját ételem elfogyasztásával, majd fürdésnél is, hogy ne vizezzem össze a varrataimat, aztán a hálószobába vánszorogtam. A franciaágyán nyomkodta már a telefonját, mikor beértem. Ledőltem mellé, de meg sem rezzent, a vékony pléddel betakaróztam, majd felé fordultam. Bele volt merülve a készülékbe, ezért kivettem kezéből, és annak lezárolása után letettem az éjjeli szekrényre. Mielőtt megszólalhatott volna, ujjamat a szájához tettem.
- Holnap korán kell kelnünk, mert iskola, és már késő van. Különben is, tanuld meg, hogy az együttélésnek vannak hátrányai és előnyei is - elvettem kezemet a szájától.
- Mi lenne ennek az előnye? - megfogtam a papucsomat bal kezemmel, majd bemértem a villanykapcsolót, és leoltottam a villanyt könnyedén azzal, aztán egy puszit nyomtam arcára.
- Majd rájössz. Most pedig aludj, szívem.
Természetesen én nem bírtam elaludni egy új helyen, ezért két nap alvás nélkül indultunk el reggel egy kávé kíséretében az egyetemre. Az órákon TaeHyung jegyzetelt helyettem is, mivel fájdalmat okozott, amikor írni próbáltam. Morgott is eleget érte a szünetekben. A zongoraórán viszont nem volt megerőltető, hogy lenyomjam a billentyűket, ezért meg is tudtam tanulni az óra anyagát.
Aztán miután hazavittük cuccainkat, elmentünk vásárolni a közeli szupermarketbe. Én toltam a bevásárlókocsit a sorok közt, keresve a szükséges dolgokat, amikor barátom mellém sietett.
- Holnap korán kell kelnünk, mert iskola, és már késő van. Különben is, tanuld meg, hogy az együttélésnek vannak hátrányai és előnyei is - elvettem kezemet a szájától.
- Mi lenne ennek az előnye? - megfogtam a papucsomat bal kezemmel, majd bemértem a villanykapcsolót, és leoltottam a villanyt könnyedén azzal, aztán egy puszit nyomtam arcára.
- Majd rájössz. Most pedig aludj, szívem.
Természetesen én nem bírtam elaludni egy új helyen, ezért két nap alvás nélkül indultunk el reggel egy kávé kíséretében az egyetemre. Az órákon TaeHyung jegyzetelt helyettem is, mivel fájdalmat okozott, amikor írni próbáltam. Morgott is eleget érte a szünetekben. A zongoraórán viszont nem volt megerőltető, hogy lenyomjam a billentyűket, ezért meg is tudtam tanulni az óra anyagát.
Aztán miután hazavittük cuccainkat, elmentünk vásárolni a közeli szupermarketbe. Én toltam a bevásárlókocsit a sorok közt, keresve a szükséges dolgokat, amikor barátom mellém sietett.
- Ilyet is vegyünk - TaeHyung hirtelen belevágott egy zacskó chipset a kocsiba, majd tovább is állt, és mindent összeszedett, amit csak akart. Eközben a valóban felesleges dolgokat visszatettem a helyükre, amíg nem figyelt. - Engem minek hívtál, ha minden csakúgy beledobálsz? - állítottam meg egyik alkalommal kezét.
- Mert jó, hogy itt vagy velem - mosolyodott el. - De hova tűntek az édességek? - nézett elképedve a kocsiba.
- Pontosan. Édességek voltak, ezért visszatettem őket a helyükre. Nem akarom, hogy tönkre menjen a fogad, hogy elhízzál azoktól a szaroktól, amiket magadba tömnél. Sőt, van rá felesleges pénzed? Viszont ha bármi ellenvetésed van a tettem ellen, akkor szólhatunk anyukádnak is akár - sétáltam tovább, amikor csendben maradt.
- Az anyámmal fenyegetőzöl? - trappolt utánam.
- HaNeulhöz is futhatsz, ha akarsz - sóhajtott, majd egy puszit nyomott számra. Innentől kezdve rákérdezett mindenre, amit megvett volna, hogy megveheti-e. Végül vettünk pár édességet is azért, hogy ne utáljon ki a lakásából teljesen. Amikor hazaértünk, kipakoltunk a szatyrokból, majd rásandítottam TaeHyungra.
- Mit nézel? - megráztam a fejem, mire közelebb lépett, átölelt hátulról, állát vállamra tette. - Nem akarsz itt maradni azután is, miután vissza lehetne menni a kollégiumba? - egy pillanatra megakadt a levegőm is.
- Tudod, hogy még egy hónapja sem járunk? - hámoztam le magamról karjait, hogy a szemébe nézhessek.
- Nem mindegy az? Mióta megismertelek többet éltünk át, mint egy párként. De ha nem akarsz ide költözni, akkor nem kell - megfogtam két kezemmel arcát.
- Meglátjuk majd a két hét végén, hogy egyáltalán a barátom akarsz-e maradni - mosolyodtam el.
Az idő olyan szépen telt, hogy észre sem vettük, hogy a két hétnek vége. TaeHyung pedig ragaszkodott hozzá, hogy maradjak a lakásában. Nem is kellett annyira erőlködnie, de azért mégis vártam, hogy mivel akar meggyőzni.
A hetek a jó idő által felgyorsulva vették át egymás helyét a naptárban. JiMin egyre inkább belezúgott a volt barátnőmbe. A kollégiumban JiYeon szobatársa időközben EunJung lett, mivel a lány összeveszett elég durván az övével, hát ki hitte volna HoSeok miatt. A szőkeségem egyre gyakrabban aludt HaNeulnél, ha tehette. Gondoltam, YoonGi nem sakkozni ment át.
A záró vizsgák is hamar eljöttek május utolsó heteiben. Ilyenkor kevésbé jutott ideje mindenkinek arra, hogy a párjával legyen. Padtársam viszont megnehezítette az én tanulásomat, mikor olyan kedve volt. Egyébként imádtam, amikor nem hagyott tanulni, ő tette érdekesebbé.
Május utolsó napján, a legutolsó vizsga napján úgy keltem fel ébresztőmre, mintha megkönnyebbültem volna, de még túl sem voltam a nehezén. Felültem az ágyban, ellenőriztem a két nap múlva kiszedésre kerülendő varrataimat, majd TaeHyungra pillantottam, aki még mindig nagyokat szuszogva aludt. Egyik kezemen támaszkodtam, közben ujjaimmal befogtam orrát, mire felriadt. Elkaptam kezemet, úgy ültem mellette, mint aki semmit sem csinált.
- Jó reggelt! Felkeltél? - mosolyogtam rá.
- Nem először csinálod, szerinted elhiszem, hogy nem te voltál?
- Biztos felriadtál az álmod miatt - mutatóujját homlokomra tette, majd azzal meglökte fejem.
- Minek álmodozzak, ha te itt vagy, amikor felébredek? - felkelt az ágyból, egyenest a fürdőszobába ment, hogy megmossa arcát, aztán reggelit csinált nekünk, míg én is megmosakodtam.
- Mennyit tanultál a játékok mellett erre a vizsgára? Tudod, hogyha ezen megbuksz, akkor ismét első éves leszel? - falatoztam a barátom által készített ételből.
- Ebben én csak a jót látom - összeráncoltam homlokomat. - Dicsekedhetek majd, hogy egy másodéves barátnőm van, aki még szép is.
- Nem vicces, ha megbuksz - felálltam az asztaltól, amikor befejeztem ételemet, majd bementem a szobába felöltözni. Felvettem már fehérneműmet, amikor TaeHyung leült az ágyra és engem nézett. - Most végig fogod nézni, ahogy felöltözök?
- Ez az a melltartó, amit a Jejun vettünk, nem? - bólintottam, miközben felvettem rövidnadrágom. - Jó emlékek.
- A polcon lévő közös képeink is azok, a parafatábládon lengedező rajz, amit nekem adtál, az is egy jó emlék. Miért kell ahhoz, hogy emlékezz a Jejun töltött napokra, éppen a melleimet bámulnod? - fordultam felé.
- Mert azok is jók - vontam meg vállát egyszerűen.
- Kibírhatatlan vagy - vigyorodtam el megjegyzésétől. Felvettem közben a pólóm, majd egy csókot nyomtam szájára. - Haladjál te is. A konyhában várlak - megfogtam táskámat, és vállamra vettem.
- Nem akarod végig nézni az öltözésem? - kiabált utánam.
- Majd legközelebb, szépfiú! - kiabáltam neki vissza.
Pár perc múlva mellettem termett, megfogta a kocsikulcsokat, és a lent parkoló járműbe bepattanva elindultunk az egyetemre. Minden egyes alkalommal, amikor kiszállt a fekete BMW-ből, úgy tette fel napszemüvegét, mint valami híresség. Ugyanez történt most is. Becsukta a sofőr oldali ajtót, aztán elővette napszemüvegét, és lassan feltette fejére azt. Mégha nem lett volna elég, hogy alapból megnézik a lányok, ezzel még több figyelmét felkeltette. Amikor észrevettem, mit csinál, elé sétáltam, és csettintettem egyet kezemmel.
- Nem valami filmsztár vagy, TaeHyung! Nem elég a figyelem?
- Ad inkább ide a kezed és élvezd ki, hogy mi vagyunk a legnépszerűbb pár az egyetemen, pedig még csak egy hónapja vagyunk együtt - megfogta kezemet, majd besétáltunk az épületbe. A nagy előadóba mentünk, ahol egyesével kellett ülni a vizsga miatt. - Hölgyem - kísért el az egyik üresen álló asztalhoz, és húzta ki nekem a széket, amire leültem. - Nem ittál otthon kávét, hozzak?
- Inkább tedd le a segged valahova, Kim TaeHyung, mindjárt kezdődik a vizsga - mosolyogva küldtem el, aztán elővettem telefonom, hogy lenémítsam, mikor kaptam egy 'Szeretlek' üzenetet a barátomtól. Megkerestem, hogy hova ült le, és egy sorral hátrébb találtam meg. - Én is téged, hülye - suttogtam felé fordulva. Lenémítottam telefonom, majd el is kezdődött a vizsgánk. Könnyedén vettem az akadályt, és ezért inkább csak TaeHyung miatt aggódtam.
Másnap akkor derült ki az összeredmény, mikor a rádiónál voltam, ezért kértem meg padtársamat, hogy menjen el az enyémért is. Szokásosan élveztem a munkámat, viszont amikor végetért a két órám, és kiléptem az ajtón, főnököm ácsorgott a folyosón egy számomra ismeretlen férfival. Felderült főnököm arca, mikor meglátott, majd egyből a tárgyra tért.
- Ő itt Lee Hoon - kezet ráztam a férfival. - A BBS America tulajdonosa, régi barátom és kollégám. Egy ajánlattal jött ide, de akkor át is adnám a szót.
- Miss Kim-
- SeoNa - javítottam ki kedvesen.
- SeoNa, régóta figyelem a műsorodat, és feltűnt a tehetséged. Szerintem neked nálunk lenne a helyed. Az ajánlatom pedig az lenne, hogy a nyártól kezdve te vezesd a műsort a BBS Americánál. Több fizetést kapnál, és a lehetőséget, hogy az Államokban is hallják a zenéd, mit szólsz hozzá? - végig hallgattam figyelmesen.
- Amerikába kellene költöznöm?
- New Yorkba, igen. Nem kell most azonnal válaszolnod, elég a szemesztered végén - átnyújtott egy névjegykártyát. - Hívj, ha már megvan a válaszod.
- HaNeulhöz is futhatsz, ha akarsz - sóhajtott, majd egy puszit nyomott számra. Innentől kezdve rákérdezett mindenre, amit megvett volna, hogy megveheti-e. Végül vettünk pár édességet is azért, hogy ne utáljon ki a lakásából teljesen. Amikor hazaértünk, kipakoltunk a szatyrokból, majd rásandítottam TaeHyungra.
- Mit nézel? - megráztam a fejem, mire közelebb lépett, átölelt hátulról, állát vállamra tette. - Nem akarsz itt maradni azután is, miután vissza lehetne menni a kollégiumba? - egy pillanatra megakadt a levegőm is.
- Tudod, hogy még egy hónapja sem járunk? - hámoztam le magamról karjait, hogy a szemébe nézhessek.
- Nem mindegy az? Mióta megismertelek többet éltünk át, mint egy párként. De ha nem akarsz ide költözni, akkor nem kell - megfogtam két kezemmel arcát.
- Meglátjuk majd a két hét végén, hogy egyáltalán a barátom akarsz-e maradni - mosolyodtam el.
Az idő olyan szépen telt, hogy észre sem vettük, hogy a két hétnek vége. TaeHyung pedig ragaszkodott hozzá, hogy maradjak a lakásában. Nem is kellett annyira erőlködnie, de azért mégis vártam, hogy mivel akar meggyőzni.
A hetek a jó idő által felgyorsulva vették át egymás helyét a naptárban. JiMin egyre inkább belezúgott a volt barátnőmbe. A kollégiumban JiYeon szobatársa időközben EunJung lett, mivel a lány összeveszett elég durván az övével, hát ki hitte volna HoSeok miatt. A szőkeségem egyre gyakrabban aludt HaNeulnél, ha tehette. Gondoltam, YoonGi nem sakkozni ment át.
A záró vizsgák is hamar eljöttek május utolsó heteiben. Ilyenkor kevésbé jutott ideje mindenkinek arra, hogy a párjával legyen. Padtársam viszont megnehezítette az én tanulásomat, mikor olyan kedve volt. Egyébként imádtam, amikor nem hagyott tanulni, ő tette érdekesebbé.
Május utolsó napján, a legutolsó vizsga napján úgy keltem fel ébresztőmre, mintha megkönnyebbültem volna, de még túl sem voltam a nehezén. Felültem az ágyban, ellenőriztem a két nap múlva kiszedésre kerülendő varrataimat, majd TaeHyungra pillantottam, aki még mindig nagyokat szuszogva aludt. Egyik kezemen támaszkodtam, közben ujjaimmal befogtam orrát, mire felriadt. Elkaptam kezemet, úgy ültem mellette, mint aki semmit sem csinált.
- Jó reggelt! Felkeltél? - mosolyogtam rá.
- Nem először csinálod, szerinted elhiszem, hogy nem te voltál?
- Biztos felriadtál az álmod miatt - mutatóujját homlokomra tette, majd azzal meglökte fejem.
- Minek álmodozzak, ha te itt vagy, amikor felébredek? - felkelt az ágyból, egyenest a fürdőszobába ment, hogy megmossa arcát, aztán reggelit csinált nekünk, míg én is megmosakodtam.
- Mennyit tanultál a játékok mellett erre a vizsgára? Tudod, hogyha ezen megbuksz, akkor ismét első éves leszel? - falatoztam a barátom által készített ételből.
- Ebben én csak a jót látom - összeráncoltam homlokomat. - Dicsekedhetek majd, hogy egy másodéves barátnőm van, aki még szép is.
- Nem vicces, ha megbuksz - felálltam az asztaltól, amikor befejeztem ételemet, majd bementem a szobába felöltözni. Felvettem már fehérneműmet, amikor TaeHyung leült az ágyra és engem nézett. - Most végig fogod nézni, ahogy felöltözök?
- Ez az a melltartó, amit a Jejun vettünk, nem? - bólintottam, miközben felvettem rövidnadrágom. - Jó emlékek.
- A polcon lévő közös képeink is azok, a parafatábládon lengedező rajz, amit nekem adtál, az is egy jó emlék. Miért kell ahhoz, hogy emlékezz a Jejun töltött napokra, éppen a melleimet bámulnod? - fordultam felé.
- Mert azok is jók - vontam meg vállát egyszerűen.
- Kibírhatatlan vagy - vigyorodtam el megjegyzésétől. Felvettem közben a pólóm, majd egy csókot nyomtam szájára. - Haladjál te is. A konyhában várlak - megfogtam táskámat, és vállamra vettem.
- Nem akarod végig nézni az öltözésem? - kiabált utánam.
- Majd legközelebb, szépfiú! - kiabáltam neki vissza.
Pár perc múlva mellettem termett, megfogta a kocsikulcsokat, és a lent parkoló járműbe bepattanva elindultunk az egyetemre. Minden egyes alkalommal, amikor kiszállt a fekete BMW-ből, úgy tette fel napszemüvegét, mint valami híresség. Ugyanez történt most is. Becsukta a sofőr oldali ajtót, aztán elővette napszemüvegét, és lassan feltette fejére azt. Mégha nem lett volna elég, hogy alapból megnézik a lányok, ezzel még több figyelmét felkeltette. Amikor észrevettem, mit csinál, elé sétáltam, és csettintettem egyet kezemmel.
- Nem valami filmsztár vagy, TaeHyung! Nem elég a figyelem?
- Ad inkább ide a kezed és élvezd ki, hogy mi vagyunk a legnépszerűbb pár az egyetemen, pedig még csak egy hónapja vagyunk együtt - megfogta kezemet, majd besétáltunk az épületbe. A nagy előadóba mentünk, ahol egyesével kellett ülni a vizsga miatt. - Hölgyem - kísért el az egyik üresen álló asztalhoz, és húzta ki nekem a széket, amire leültem. - Nem ittál otthon kávét, hozzak?
- Inkább tedd le a segged valahova, Kim TaeHyung, mindjárt kezdődik a vizsga - mosolyogva küldtem el, aztán elővettem telefonom, hogy lenémítsam, mikor kaptam egy 'Szeretlek' üzenetet a barátomtól. Megkerestem, hogy hova ült le, és egy sorral hátrébb találtam meg. - Én is téged, hülye - suttogtam felé fordulva. Lenémítottam telefonom, majd el is kezdődött a vizsgánk. Könnyedén vettem az akadályt, és ezért inkább csak TaeHyung miatt aggódtam.
Másnap akkor derült ki az összeredmény, mikor a rádiónál voltam, ezért kértem meg padtársamat, hogy menjen el az enyémért is. Szokásosan élveztem a munkámat, viszont amikor végetért a két órám, és kiléptem az ajtón, főnököm ácsorgott a folyosón egy számomra ismeretlen férfival. Felderült főnököm arca, mikor meglátott, majd egyből a tárgyra tért.
- Ő itt Lee Hoon - kezet ráztam a férfival. - A BBS America tulajdonosa, régi barátom és kollégám. Egy ajánlattal jött ide, de akkor át is adnám a szót.
- Miss Kim-
- SeoNa - javítottam ki kedvesen.
- SeoNa, régóta figyelem a műsorodat, és feltűnt a tehetséged. Szerintem neked nálunk lenne a helyed. Az ajánlatom pedig az lenne, hogy a nyártól kezdve te vezesd a műsort a BBS Americánál. Több fizetést kapnál, és a lehetőséget, hogy az Államokban is hallják a zenéd, mit szólsz hozzá? - végig hallgattam figyelmesen.
- Amerikába kellene költöznöm?
- New Yorkba, igen. Nem kell most azonnal válaszolnod, elég a szemesztered végén - átnyújtott egy névjegykártyát. - Hívj, ha már megvan a válaszod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése