/SeoNa pov/
Lassan nyitogattam a szemeim, a fejfájásom azonnal jelentkezett is, miközben emlékképek ugrottak fel az előző éjszakából.
A magassarkúmmal a kezemben táncolok. Valami fekete parókás férfi beszél hozzám. Rókázok egyet valami épület előtt.
Kinyújtóztam a plafon felé kezeimmel, mikor felfedeztem egy másmilyen kinézetű gyűrűt ujjamon. Hirtelen felültem, kócos hajamat arrébb pakoltam, hogy ne lógjon arcomba, közben az ékszert néztem. Magam mellé pillantottam, TaeHyung még békésen aludt. A földön elheverve feküdtek a többiek, kivéve Kookot, kezeik és lábaik keresztbe-kasul egymáson, valószínűleg az este jól alakult annak ellenére, hogy nem emlékeztem rá. Ami miatt aggódni kezdtem igazán, hogy a vőlegényem kezén is hasonló gyűrű volt, mint az enyémen, de nem is láttam még soha. Akaratlanul is elordítottam magam, mire mindenki felkapta fejét még mélyeket pislogva.
A magassarkúmmal a kezemben táncolok. Valami fekete parókás férfi beszél hozzám. Rókázok egyet valami épület előtt.
Kinyújtóztam a plafon felé kezeimmel, mikor felfedeztem egy másmilyen kinézetű gyűrűt ujjamon. Hirtelen felültem, kócos hajamat arrébb pakoltam, hogy ne lógjon arcomba, közben az ékszert néztem. Magam mellé pillantottam, TaeHyung még békésen aludt. A földön elheverve feküdtek a többiek, kivéve Kookot, kezeik és lábaik keresztbe-kasul egymáson, valószínűleg az este jól alakult annak ellenére, hogy nem emlékeztem rá. Ami miatt aggódni kezdtem igazán, hogy a vőlegényem kezén is hasonló gyűrű volt, mint az enyémen, de nem is láttam még soha. Akaratlanul is elordítottam magam, mire mindenki felkapta fejét még mélyeket pislogva.
- Mondjátok el, mi történt, légyszíves. Aki emlékszik valamire, az mondjon valamit, kérlek - néztem körbe a nyomott és másnapos arcokon.
- Jó reggelt - lépett be az ajtón nyúzottan a hiányzó emberünk, kezében valószínűleg kávét kavargatva. - Csináltam mindenkinek kávét, azok után, hogy végig néztem, amit tegnap műveltünk.
Mind kimentünk a nappaliba, ahol leültünk, valaki a kanapéra, valaki biztonságosabbnak érezte a padlót, JungKook addig csatlakoztatta a kameráját a beépített plazmatévéhez. Rengeteg nevetés volt a felvételen, és sok ital, rengeteg ital. Aztán jött az a rész, ami megmagyarázta az én és a mellettem ülő kezén lévő gyűrűket.
- A Las Vegasban köttetett házasságok is valódiak, nem? - dörzsölte meg szemét HaNeul.
- Miért nem állított meg valamelyikőtök minket? - döntöttem a háttámlának a fejem kétségbeesetten. - Apámnak mit mondok majd, ha hazamentünk? Ja, amúgy, apa, Las Vegasban már össze is házasodtam TaeHyunggal, ezt kellene?
- Megoldjuk, SeoNa - nyugtatott meg YoonGi.
A videófelvétel további részleteiből kiderült, hogy JiMin és HoSeok körülbelül húsz percet a börtönben töltöttek a kápolna falára való vizelésért, amíg ki nem fizettük a bírságot kettőjükre. Én valóban odarókáztam egy épület mellé, valami étteremnek látszott a rázkódó videón.
Mind fejünket fogtuk, hogy miket műveltünk, de meg is köszöntük JiYeon lovagjának, hogy felvette az egészet, mert legalább megtudtuk másnap reggel, amire nem is emlékeztünk.
A fiúk, TaeHyung kivételével, egymást támogatva, elmentek keresni egy élelmiszerboltot, hogy vegyenek valami reggelit, mert úgy tűnt, hogy páran, ha ittasak, esznek, így reggelre ki is ürült a telepakolt minibár. A lányok pedig a fürdőszobába fáradtak, hogy lemossák elkenődött sminkjüket. TaeHyung mellettem maradt a kanapén, mikor pedig kicsit lehiggadtam vállára döntöttem fejem.
A videófelvétel további részleteiből kiderült, hogy JiMin és HoSeok körülbelül húsz percet a börtönben töltöttek a kápolna falára való vizelésért, amíg ki nem fizettük a bírságot kettőjükre. Én valóban odarókáztam egy épület mellé, valami étteremnek látszott a rázkódó videón.
Mind fejünket fogtuk, hogy miket műveltünk, de meg is köszöntük JiYeon lovagjának, hogy felvette az egészet, mert legalább megtudtuk másnap reggel, amire nem is emlékeztünk.
A fiúk, TaeHyung kivételével, egymást támogatva, elmentek keresni egy élelmiszerboltot, hogy vegyenek valami reggelit, mert úgy tűnt, hogy páran, ha ittasak, esznek, így reggelre ki is ürült a telepakolt minibár. A lányok pedig a fürdőszobába fáradtak, hogy lemossák elkenődött sminkjüket. TaeHyung mellettem maradt a kanapén, mikor pedig kicsit lehiggadtam vállára döntöttem fejem.
- Mit kellene csinálnunk, Tae? - vettem kezét ölembe, gyűrűjét kezdtem elemezni.
- Ne hordjuk. És egyébként tudod, hányan házasodtak össze itt részegen? Biztosan van valami megoldás.
- Tegnap előtt kérted meg a kezem, ma reggel meg arra kelek, hogy házasok vagyunk - nevettem el magam egy kicsit a helyzet iróniáján.
- Mi lenne, ha kipróbálnánk, milyen a házasélet? - mosolyodott el, mikor ránéztem.
- Inkább menj, mosd meg a fogad, miután kijöttek a lányok. Érzem a tegnapi italadagod egészét.
- Akkor velem jöhetsz majd - mosolyodott el. - YoonGi, le fogja harapni a fejem, ha nem vigyázok rád ilyen helyzetben - felálltunk a kanapéról, mikor a fürdő felszabadult, és megmostunk fogainkat.
Pár órával később, délután egy környékén, amikor már mindenki kicsit túllépett a másnaposságán, és ettünk már eleget, hogy felszívja a maradék alkoholt gyomrainkban, elkezdtünk összepakolni. Viszont a repülőig volt még idő, így elmentünk kicsit sétálni a környéken. A Nap szikrázóan sütött, de a szél tavasziasan lengte körbe a fák lombjait, ezért nem volt füllesztő meleg. Lassan battyogtunk csomagjainkkal - persze, én még a hotelben hagytam sajátjaimat - az utcán. És bár azt kívánhattam volna, hogy sétáljunk el a végtelenbe, mind, együtt. Nem törődve azzal, hogy kinek mi a kötelessége. TaeHyung boldogan lóbálta kezeinket, miközben nézelődött. Minél több időt töltöttem velük, annál nehezebb volt elszakadni tőlük.
Elsétáltunk a repülőtérig, hogy azzal is teljen az idő, majd ott már alig kellett várni, hogy a négy órási járatra fel is szállhassanak, és visszautazzanak Szöulba.
- Otthon, Osanban. Nem rég meghalt egy rokonom, és hazamentek, hogy leróják a tiszteletüket. Egyébként nem vagyok annyival fiatalabb szerintem. Tizenkilenc vagyok - nevette el magát.
- És te azért nem mentél velük, mert...?
- Nem is ismertem. Különben is jobb, ha inkább távol vagyok tőlük. Néha igazán ki tudnak készíteni a szüleim, meg a kisöcsém.
- AhReum, hidd el, később meg fogod bánni, hogy nem töltöttél velük elég időt. Mióta anyukám meghalt, rájöttem, hogy tényleg többet kellett volna otthon lennem, mint császkálni inkább. Most pedig ezt az időszakot is megbánom majd, hogy távol vagyok a családomtól, de hát munka az munka. Kérlek, ne szúrd el az életedet, rendben? - bólintott egyet beleegyezően.
- Oh! - nézett fel, mikor megállt a metró. - Itt kell leszállnom! Örültem, SeoNa, hogy megismertelek - sietett ki a szerelvényből, mielőtt még becsapódtak volna az ajtók.
Nekem viszont a végállomásig kellett mennem, így hát elüldögéltem ott, zenét hallgatva a folyamatosan zakatoló metrón. Bár közben rájöttem, hogy Amerika - legalábbis Las Vegas - teljesen más népesség összetétellel rendelkezik, mint Szöul. Hát még, ha arról beszélünk, hogyan is öltöznek fel fényes nappal a népek. Bizony, néhány dolgot meg is bántam, hogy megláttam.
Végre a végállomás következett, és a csomagjaimat a mozgólépcsőre való felbiggyesztés, illetve leszedése után meg is találtam nem sokára a buszt, ami New Yorkba ment. Táskáimat bepakoltam a busz csomagtartójába, amint odafértem, majd felszálltam a járműre, és az előre megvásárolt jegyemet felmutatva elfoglaltam egy szabad helyet az ablak mellett.
Továbbra is azzal ütöttem el az időt, hogy zenét hallgattam, vagy firkálgattam egy jegyzetfüzetbe, amit a kis hátizsákomban felhoztam magammal a buszra, vagy egyszerűen csak vizslattam a nyári természetet, ami mellett elsuhantunk. Ahogy haladtunk városról városra, Amerika ezer arcát mutatta meg nekem. Voltak kevésbé gazdag környékek, mégis bennük is volt valami különleges. Elsőként Denverben pihent meg a busz egy pár órára, amíg az utasok vissza nem tértek a benzinkúti kisboltból a szükséges dolgok megvásárolása után. Én csak egy üdvözlőkártyát vettem egy pofás 'DENVER' felirattal.
Mikor pedig tovább haladtunk, és a legközelebbi megállóhoz, pihenőponthoz, Kansas Cityhez értünk, már rég besötétedett, így a benzinkúton és a vasútállomáson kivűl, amiket a környékbeli villanyoszlopok világítottak be, nem igazán láthatott mást az ember. Ez alkalommal is ugyanúgy vettem egy üdvözlőkártyát a város nevével, meg egy flakon vizet, és egy zacskó amerikai márkás chipset. Aztán visszaszállva a buszra, nem sokáig tartott, hogy elszenderedjek a csendes sötétségben. Álmomban már vissza is mentem Szöulba, a barátaimmal és a családommal voltam otthon. Nevettünk, és nem is aggódtam semmi miatt, mert tényleg boldog voltam velük. Aztán hirtelen fehér lett minden körülöttem, minden és mindenki eltűnt, erre riadtam fel. Mikor kinyitottam a szemem, valamiféle visszatükröződött fény szinte elvakított, ezért kicsit feljebb ültem, és azonnal jelentkezett, hogy igen fura pózban aludhattam, mert a nyakam minden mozdulatomnál begörcsölt.
Ezért próbáltam minél kevesebb mozgással ülni a helyemen, míg meg nem álltunk Louisvilleben - persze a mellettem ülő mogorva amerikai nő nem igazán tolerálta, hogy nekem fáj valamim. Vettem szokásosan egy üdvözlőkártyát, és angol tudásomnak hála megkérdeztem, hogy mit ajánl a nyakamra. Hál'istennek a nyakpárnákra mutatott a segítőkész férfi a pult mögül, és nem valami drága krémet akart rásózni személyemre, aki jelenleg egy szőke, látszólag naív túrista volt az ismeretlen városkában. Az újdonságaimmal visszaszálltam a helyemre, amit nem nagyon szívelt a nő, aki elmélyülve fejtette volna keresztrejtvényét. Amint helyet foglaltam, nyakpárnámat felcsatoltam, és már sokkal kényelmesebben telt az utazásom hátralévő része.
Miközben áthaladtunk valahol Nyugat-Virginián, megálltunk egy Morgantown nevű kisebb városkában tankolni, és sofőrt cserélni, de nekem ezúttal nem volt kedvem leszállni - aminek a hölgy örült is -, így zenét hallgatva lapozgattam a galériámban. Ekkor pedig találtam egy képet, melyet még ittas állapotomban készíthettem magamról és a kis csapatról. Elmosolyodtam a kép láttán, és könnyem is majdnem kiszökött közben. Mobilnetem segítségével, elküldtem interneten keresztül a srácoknak, akikről fogalmam sincs hol járnak éppen. Feltehetőleg az időzónák közötti eltolódás lesz a legnagyobb ellenségem az egy év alatt.
/TaeHyung pov/
Kedden délelőtt telefonom hangos pittyegésére keltem. Mikor kezembe vettem a készüléket, láttam, hogy SeoNa egy csoportot hozott létre a neten, melybe beletette tízünket, akik Vegasban voltunk, és egy képet küldött, melyen mi szerepeltünk, nem éppen józanul. Sóhajtottam, ahogy lezároltam a mobilom, és magam mellé dobtam az ágyra, ahol Nanának kellett volna aludnia, és morognia kellett volna, hogy megdobtam a telefonnal. Lábaimat leengedtem a padlóra. Az ablakon keresztül betörő napsugarak elnyúlva a padlón éppen addig értek, ahova tettem lábfejem. Hagytam egy kicsit, hogy a sárga fény felmelegítse kellemesen bőrömet, majd elindultam a konyhába. Egy átlagos reggelen a tűzhely mellett állt volna feleségem, hogy a kedvencemet készítse reggelire, de nem volt ott. Vagy talán a fürdőszobába lett volna, hogy megmossa arcát, és egy laza kontyba kösse haját, amit én annyira szeretek piszkálni a fején, de mikor neki döntöttem fejem a helyiség ajtófélfájának, és körbenéztem, ott sem találtam nyomát. Megmostam arcomat, egy ideig figyeltem magam a mosdókagyló feletti tükörben, ahogy csorogtak lefelé államig a vízcseppek, majd egy törölközővel letöröltem őket. Azt visszatéve helyére kibattyogtam a nappaliba, ahol talán még mindig találnék egy-két popcorn darabot a kanapé alá beesve, azok után, hogy hányszor felborította SeoNa a tálat. Lehuppantam a bútorra, körbefordítottam fejem, és szinte minden a páromra emlékeztetett, aki ki tudja Amerika éppen melyik utcáját, vagy városát járja. Hogyan fogom kibírni ezt az egy évet?
/SeoNa pov/
New York előtt még Philadelphiában állt meg a busz egy pihenőre. A telefonom térképén nézve már nem voltunk messze, így felvettem a kapcsolatot jövőbeli főnökömmel, de addig leszálltam a buszról, nehogy véletlenül is zavarjam székszomszédom.
- Ah, SeoNa! Már vártam a hívását - köszöntött Hoon telefonon keresztül.
- Öhm. Hosszabbnak ígérkezett az út, így csak kedd dél környékén érek New Yorkba.
- Semmi gond. Nekem is közbe jött egy üzleti ügy, szóval nem tudom körbevezetni, ezért magától kellene odatalálnia a szállodához, ahol megszáll majd. Elküldöm üzenetben a szálloda nevét és címét, a szoba meg az ön nevére van íratva. Szerdán pedig reggel nyolckor lent a bejárat előtt találkozzunk és elviszem a BBS épületéhez - hadarta. - Addig is ne tévedjen el New Yorkban.
- Rendben, viszlát! - nem sokra rá, miközben visszaszálltam a buszra, érkezett is a sms, hogy hova kell mennem.
Mivel Morgantown óta csak aludtam, több órán keresztül, ezért New Yorkig már egy szemhunyásnyit sem aludtam. Így láthattam ismét, hogy akár egy városon belül is mennyit változhat a környék gazdagsága.
A busz valahol a nagy alma központjában állt meg, és amikor leszálltam a járműről, magamhoz vettem csomagjaimat, akkor gondolta úgy magában a telefonom, hogy feladja a szolgálatot és kikapcsol. Szóval a totál ismeretlen környéken valahol keresnem kellett egy boltot, mely térképeket is árult. Szerencsémre New Yorkban elég sok a turista ahhoz, hogy több ilyet is találjak. Bár a helyzetemen még ekkor sem segített, mivel a cím, ahova mennem kellett volna, is a telefonomban volt. Megvettem a térképet, és próbáltam egy hangzásra ismerős nevet keresni rajta. Átböngésztem minden utca nevet, nézegettem fel róla, hogy vajon én, hol állhatok egyáltalán, de nem bírtam eligazodni.
Pár órával később, délután egy környékén, amikor már mindenki kicsit túllépett a másnaposságán, és ettünk már eleget, hogy felszívja a maradék alkoholt gyomrainkban, elkezdtünk összepakolni. Viszont a repülőig volt még idő, így elmentünk kicsit sétálni a környéken. A Nap szikrázóan sütött, de a szél tavasziasan lengte körbe a fák lombjait, ezért nem volt füllesztő meleg. Lassan battyogtunk csomagjainkkal - persze, én még a hotelben hagytam sajátjaimat - az utcán. És bár azt kívánhattam volna, hogy sétáljunk el a végtelenbe, mind, együtt. Nem törődve azzal, hogy kinek mi a kötelessége. TaeHyung boldogan lóbálta kezeinket, miközben nézelődött. Minél több időt töltöttem velük, annál nehezebb volt elszakadni tőlük.
Elsétáltunk a repülőtérig, hogy azzal is teljen az idő, majd ott már alig kellett várni, hogy a négy órási járatra fel is szállhassanak, és visszautazzanak Szöulba.
- Megleszel? - fogtam meg férjem kezeit, mire bólintott mosolyogva. - Meg ne merj csalni, mert tudom, hol laksz! - próbáltam nevetéssel elfojtani a könnyeimet.
- Eszemben sincs - átölelt szorosan. - Te meg ne szedj össze semmilyen amerikai fazont, amíg távol vagy, oké? - dünnyögött fülembe.
- Pedig épp azt akartam - kuncogtam mellkasába, majd eltávolodtam tőle. - Köszönöm, hogy megszerveztétek ezt az utat. Nagyon hiányozni fogtok egy évig, de ígérem, soha nem felejtelek el titeket.
- Egy csoportos ölelést mindenki el tudna viselni? - lépett kicsit arrébb a bőröndjétől szét tárt karokkal. A fiúk persze kevésbé akarták, de a kedvemért egy hatalmas ölelést kaptam tőlük.
- Be kell szállnunk - szólalt meg HaNeul, fülelve, amit éppen bejelentettek . Ekkor átölelt párom, szorosan, búcsúzóul. - TaeHyung, jössz?
- Megyek, megyek - leengedte karjait, de kezemet megfogta még. - Biztos ezt akarod? - bólogattam válaszul. - Rendben, akkor mi megyünk. Ha hazajönnél, csak szólj, és itt termek - elengedte kézfejem, majd távolodni kezdett.
- Viszlát egy időre. Egyikőtök se bukjon meg, oké? - csomagját húzva, elfordult, de azonnal meg is torpant, ott hagyta minden cuccát a srácok mellett, és hozzám rohant egy utolsó csókra. Talán az volt egyszerre a legédesebb és a legszenvedélyesebb csók, amit valaha is adott. Aztán eltávolodott újra szó nélkül, mosolyogva integetett, ahogy sétáltak egyre messzebb tőlem.
- Ne nézz így JungKook! - morgott JiYeon elég hangosan ahhoz, hogy még meghalljam. - Te is ezt csináltad volna, nem?!
Ekkor egy vastag üvegen keresztül figyeltem, amíg felszáll a fehér fém madár, ami barátaimat visszavitte országunkba. Kicsit elkeseredtem, persze, mikor eltűnt a gép a felhők közt, de tudtam, hogy egy év múlva újra láthatom őket élőben, és ez is fogja bennem tartani a lelket addig.
Ezek után a vasárnap délutánom, illetve kora estém, abból telt, hogy összeszedjem a holmim a hotelből, és Las Vegasból New Yorkba utazzak, és a távolsági buszt választottam, hogy az út alatt eleget tudjak gondolkodni.
Két bőröndömmel, és a hátizsákommal indultam el a metróaluljáróba, amivel eljuthattam a buszpályaudvarra. Felszálltam a megfelelő irányba tartó szerelvényre, majd helyet foglaltam a félig üres metrón.
- Hova megy ennyi cuccal? - szólt hozzám koreaiul egy fiatal lány meglepetésemre.
- Oh...a buszpályaudvarra - mosolyogtam rá. - Ha nem haragszol meg, te pedig úgy nézel ki, mint aki menekül - figyeltem meg a szeme alatti karikáit és hegeket karján.
- A valóság elől, tulajdonképpen. Egyébként AhReum vagyok - nyújtotta kezét kedves mosollyal, de kicsit hamisnak tűnt.
- SeoNa - mutatkoztam be én is, majd ráztam meg kezét. - Szép neved van amúgy. Nem vagy egy kicsit fiatal? Hol vannak a szüleid?- Egy csoportos ölelést mindenki el tudna viselni? - lépett kicsit arrébb a bőröndjétől szét tárt karokkal. A fiúk persze kevésbé akarták, de a kedvemért egy hatalmas ölelést kaptam tőlük.
- Be kell szállnunk - szólalt meg HaNeul, fülelve, amit éppen bejelentettek . Ekkor átölelt párom, szorosan, búcsúzóul. - TaeHyung, jössz?
- Megyek, megyek - leengedte karjait, de kezemet megfogta még. - Biztos ezt akarod? - bólogattam válaszul. - Rendben, akkor mi megyünk. Ha hazajönnél, csak szólj, és itt termek - elengedte kézfejem, majd távolodni kezdett.
- Viszlát egy időre. Egyikőtök se bukjon meg, oké? - csomagját húzva, elfordult, de azonnal meg is torpant, ott hagyta minden cuccát a srácok mellett, és hozzám rohant egy utolsó csókra. Talán az volt egyszerre a legédesebb és a legszenvedélyesebb csók, amit valaha is adott. Aztán eltávolodott újra szó nélkül, mosolyogva integetett, ahogy sétáltak egyre messzebb tőlem.
- Ne nézz így JungKook! - morgott JiYeon elég hangosan ahhoz, hogy még meghalljam. - Te is ezt csináltad volna, nem?!
Ekkor egy vastag üvegen keresztül figyeltem, amíg felszáll a fehér fém madár, ami barátaimat visszavitte országunkba. Kicsit elkeseredtem, persze, mikor eltűnt a gép a felhők közt, de tudtam, hogy egy év múlva újra láthatom őket élőben, és ez is fogja bennem tartani a lelket addig.
Ezek után a vasárnap délutánom, illetve kora estém, abból telt, hogy összeszedjem a holmim a hotelből, és Las Vegasból New Yorkba utazzak, és a távolsági buszt választottam, hogy az út alatt eleget tudjak gondolkodni.
Két bőröndömmel, és a hátizsákommal indultam el a metróaluljáróba, amivel eljuthattam a buszpályaudvarra. Felszálltam a megfelelő irányba tartó szerelvényre, majd helyet foglaltam a félig üres metrón.
- Hova megy ennyi cuccal? - szólt hozzám koreaiul egy fiatal lány meglepetésemre.
- Oh...a buszpályaudvarra - mosolyogtam rá. - Ha nem haragszol meg, te pedig úgy nézel ki, mint aki menekül - figyeltem meg a szeme alatti karikáit és hegeket karján.
- A valóság elől, tulajdonképpen. Egyébként AhReum vagyok - nyújtotta kezét kedves mosollyal, de kicsit hamisnak tűnt.
- Otthon, Osanban. Nem rég meghalt egy rokonom, és hazamentek, hogy leróják a tiszteletüket. Egyébként nem vagyok annyival fiatalabb szerintem. Tizenkilenc vagyok - nevette el magát.
- És te azért nem mentél velük, mert...?
- Nem is ismertem. Különben is jobb, ha inkább távol vagyok tőlük. Néha igazán ki tudnak készíteni a szüleim, meg a kisöcsém.
- AhReum, hidd el, később meg fogod bánni, hogy nem töltöttél velük elég időt. Mióta anyukám meghalt, rájöttem, hogy tényleg többet kellett volna otthon lennem, mint császkálni inkább. Most pedig ezt az időszakot is megbánom majd, hogy távol vagyok a családomtól, de hát munka az munka. Kérlek, ne szúrd el az életedet, rendben? - bólintott egyet beleegyezően.
- Oh! - nézett fel, mikor megállt a metró. - Itt kell leszállnom! Örültem, SeoNa, hogy megismertelek - sietett ki a szerelvényből, mielőtt még becsapódtak volna az ajtók.
Nekem viszont a végállomásig kellett mennem, így hát elüldögéltem ott, zenét hallgatva a folyamatosan zakatoló metrón. Bár közben rájöttem, hogy Amerika - legalábbis Las Vegas - teljesen más népesség összetétellel rendelkezik, mint Szöul. Hát még, ha arról beszélünk, hogyan is öltöznek fel fényes nappal a népek. Bizony, néhány dolgot meg is bántam, hogy megláttam.
Végre a végállomás következett, és a csomagjaimat a mozgólépcsőre való felbiggyesztés, illetve leszedése után meg is találtam nem sokára a buszt, ami New Yorkba ment. Táskáimat bepakoltam a busz csomagtartójába, amint odafértem, majd felszálltam a járműre, és az előre megvásárolt jegyemet felmutatva elfoglaltam egy szabad helyet az ablak mellett.
Ezért próbáltam minél kevesebb mozgással ülni a helyemen, míg meg nem álltunk Louisvilleben - persze a mellettem ülő mogorva amerikai nő nem igazán tolerálta, hogy nekem fáj valamim. Vettem szokásosan egy üdvözlőkártyát, és angol tudásomnak hála megkérdeztem, hogy mit ajánl a nyakamra. Hál'istennek a nyakpárnákra mutatott a segítőkész férfi a pult mögül, és nem valami drága krémet akart rásózni személyemre, aki jelenleg egy szőke, látszólag naív túrista volt az ismeretlen városkában. Az újdonságaimmal visszaszálltam a helyemre, amit nem nagyon szívelt a nő, aki elmélyülve fejtette volna keresztrejtvényét. Amint helyet foglaltam, nyakpárnámat felcsatoltam, és már sokkal kényelmesebben telt az utazásom hátralévő része.Miközben áthaladtunk valahol Nyugat-Virginián, megálltunk egy Morgantown nevű kisebb városkában tankolni, és sofőrt cserélni, de nekem ezúttal nem volt kedvem leszállni - aminek a hölgy örült is -, így zenét hallgatva lapozgattam a galériámban. Ekkor pedig találtam egy képet, melyet még ittas állapotomban készíthettem magamról és a kis csapatról. Elmosolyodtam a kép láttán, és könnyem is majdnem kiszökött közben. Mobilnetem segítségével, elküldtem interneten keresztül a srácoknak, akikről fogalmam sincs hol járnak éppen. Feltehetőleg az időzónák közötti eltolódás lesz a legnagyobb ellenségem az egy év alatt.
/TaeHyung pov/
Kedden délelőtt telefonom hangos pittyegésére keltem. Mikor kezembe vettem a készüléket, láttam, hogy SeoNa egy csoportot hozott létre a neten, melybe beletette tízünket, akik Vegasban voltunk, és egy képet küldött, melyen mi szerepeltünk, nem éppen józanul. Sóhajtottam, ahogy lezároltam a mobilom, és magam mellé dobtam az ágyra, ahol Nanának kellett volna aludnia, és morognia kellett volna, hogy megdobtam a telefonnal. Lábaimat leengedtem a padlóra. Az ablakon keresztül betörő napsugarak elnyúlva a padlón éppen addig értek, ahova tettem lábfejem. Hagytam egy kicsit, hogy a sárga fény felmelegítse kellemesen bőrömet, majd elindultam a konyhába. Egy átlagos reggelen a tűzhely mellett állt volna feleségem, hogy a kedvencemet készítse reggelire, de nem volt ott. Vagy talán a fürdőszobába lett volna, hogy megmossa arcát, és egy laza kontyba kösse haját, amit én annyira szeretek piszkálni a fején, de mikor neki döntöttem fejem a helyiség ajtófélfájának, és körbenéztem, ott sem találtam nyomát. Megmostam arcomat, egy ideig figyeltem magam a mosdókagyló feletti tükörben, ahogy csorogtak lefelé államig a vízcseppek, majd egy törölközővel letöröltem őket. Azt visszatéve helyére kibattyogtam a nappaliba, ahol talán még mindig találnék egy-két popcorn darabot a kanapé alá beesve, azok után, hogy hányszor felborította SeoNa a tálat. Lehuppantam a bútorra, körbefordítottam fejem, és szinte minden a páromra emlékeztetett, aki ki tudja Amerika éppen melyik utcáját, vagy városát járja. Hogyan fogom kibírni ezt az egy évet?
/SeoNa pov/
New York előtt még Philadelphiában állt meg a busz egy pihenőre. A telefonom térképén nézve már nem voltunk messze, így felvettem a kapcsolatot jövőbeli főnökömmel, de addig leszálltam a buszról, nehogy véletlenül is zavarjam székszomszédom.
- Ah, SeoNa! Már vártam a hívását - köszöntött Hoon telefonon keresztül.
- Öhm. Hosszabbnak ígérkezett az út, így csak kedd dél környékén érek New Yorkba.
- Semmi gond. Nekem is közbe jött egy üzleti ügy, szóval nem tudom körbevezetni, ezért magától kellene odatalálnia a szállodához, ahol megszáll majd. Elküldöm üzenetben a szálloda nevét és címét, a szoba meg az ön nevére van íratva. Szerdán pedig reggel nyolckor lent a bejárat előtt találkozzunk és elviszem a BBS épületéhez - hadarta. - Addig is ne tévedjen el New Yorkban.
- Rendben, viszlát! - nem sokra rá, miközben visszaszálltam a buszra, érkezett is a sms, hogy hova kell mennem.
Mivel Morgantown óta csak aludtam, több órán keresztül, ezért New Yorkig már egy szemhunyásnyit sem aludtam. Így láthattam ismét, hogy akár egy városon belül is mennyit változhat a környék gazdagsága.
A busz valahol a nagy alma központjában állt meg, és amikor leszálltam a járműről, magamhoz vettem csomagjaimat, akkor gondolta úgy magában a telefonom, hogy feladja a szolgálatot és kikapcsol. Szóval a totál ismeretlen környéken valahol keresnem kellett egy boltot, mely térképeket is árult. Szerencsémre New Yorkban elég sok a turista ahhoz, hogy több ilyet is találjak. Bár a helyzetemen még ekkor sem segített, mivel a cím, ahova mennem kellett volna, is a telefonomban volt. Megvettem a térképet, és próbáltam egy hangzásra ismerős nevet keresni rajta. Átböngésztem minden utca nevet, nézegettem fel róla, hogy vajon én, hol állhatok egyáltalán, de nem bírtam eligazodni.
- Nem idevalósi vagy, ugye? - összerezzentem az ismeretlen hangtól, mely hirtelen megszólalt megszólalt mellettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése