36.rész - Decisions

/SeoNa pov/

 - Mondták már, hogy szép vagy? - nyeltem egyet, közben nem a szemébe nézve és megdermedve próbáltam kitalálni, hogy erre mégis mi lenne a jó válasz. Itt lenne az ideje, hogy elmondjam neki az igazat vagy továbbra is tettesem úgy, mintha nem lenne senkim?

 - Igen, mondták már - nevettem el magam kínosan, megvonva vállam. - Egyébként, mit dolgozol BBS-nél? - fura, hogy két nyelven is tudtam hozzá szólni, viszont megkönnyebbülés is.

 - Hoon asszisztense vagyok. Lassan három éve, és mióta utazgatnia kell ide-oda, egyre több a dolgom -  úgy tűnt sikerült elterelnem a témát. - Ezért kért pont engem, hogy lakjak veled. Gondolta, téged is, mint egy teendőt, rám bízhat - bólogattam egyetértően a történeteire, majd válaszoltam is kérdéseire.

Kicsivel később pedig arra eszméltem, hogy popcornok telepedtek meg hajamban. Csatába hívva őt dobáltam vissza a kukoricával. Majd nevetve inkább csak egymás szájába vagy sajátunkba próbáltunk beletalálni a nasival, mikor pedig már későre járt, és a körülöttünk lévő popcornt a helyi állatok elcsenték, elindultunk vissza az autó felé. Kacagva szálltunk be a járműbe, és ez egész útra kitartott, amíg Matthew mesélte a múlt kínos történeteit.

A hotelszobába érve átmeneti lakótársam elvonult lezuhanyozni, míg én nekiálltam vacsorát készíteni. Közben elgondolkodtam vajon mit csinálhat TaeHyung Szöulban.

/TaeHyung pov/

Elkezdődött a nyári munkám első napja. Főnököm délelőtt megmutatta, mit hol találok, mit hogyan kell használni, aztán mikor látta, hogy simán menni fog ez nekem, hazament, viszont mondta, hogy hívjam, ha valami baj van, mert nem messze lakik az üzlettől, és a holnapi nyitásnál is még segíteni fog. Elvoltam egyedül, és hát nem is unatkoztam. Voltak teendőim egész napra. Amikor éppen nem a pénztárnál álltam, kiszolgálva a vevőket, akkor a rádióban éppen játszódó dalt dúdolva pakolásztam a polcokon.

Egyrészt szerettem, hogy sokan nem ismernek fel munka közben, és nem hallom vagy ezerszer, hogy TaeIl, a gazdag üzletember, az apám. Másrészt átéltem milyen, amikor a gazdagabb egyének térnek be, majd lenéznek, mert én csak egy alkalmazott vagyok az útmenti kereskedésben, aztán az üzlet előtt beszállnak a luxusautójukba és elhajtanak. Visszaemlékezve, én is csináltam ilyet. Már bánom, hogy a keményen dolgozó egyének elé csakúgy odadobtam a pénzt, mint valami kutyának a csontot.

Hazaérve a napi nyolc óra rámolás után, ledobtam hátizsákomat magam mellé, miközben belesüllyedtem a kanapé párnáiba. Kifújva tüdőm tartalmát bekapcsoltam a tévét, amíg pihentettem a lábam a dohányzóasztalra feltéve. Igazából már nem is figyeltem a műsort, amit a kora esti órákban sugároztak, csupán elbambultam rajta.
Nem akarok többé függni szüleimtől. Már rég elmúltam húsz éves. A saját talpamra kéne állnom. Nem akarom, hogy valamit azért kapjak meg, mert tudják kik a szüleim. Nem akarok többé eltartott lenni, jövedelmet szeretnék én is.
Sajogtak izmaim, főleg a hátamban éreztem a fájdalmat, de tudtam, hogy miért csinálom. Legalább éreztem, hogy tettem valamit. SeoNa is feltűnt elmélkedéseimben, de tudtam, hogy ő akkortájt már aludhat, ezért csak feltápászkodtam az ülőalkalmatosságról, és egy gyors zuhany után bedőltem az ágyba, akár egy krumpliszsák. Páromra gondolva szenderedtem álomba. Valójában az ő mosolya tartotta bennem a kedvet, hogy másnap felkeljek és elmenjek dolgozni.

A szerdai napon kezdődött minden elölről. Kinyitottuk a boltot, felkapcsoltuk a lámpákat, a táblákat kihelyeztük az üzlet elé, jöttek is egyből a vásárlók, ahogy mindent a helyére tettünk főnökömmel. Megveregetve vállam távozott az ajtón. Megfogtam érintésének helyét kezemmel. Egy ilyen vállveregetést hiányolok apámtól már évek óta. Aztán leengedtem kezem, és mosolyogva szolgáltam ki vevőimet. Aztán rendezgettem a hűtők tartalmát, mikor senki sem volt bent.
 - Ki tagadtak a családból és kell a pénz, TaeHyung? - megfordultam, és egy nálam fiatalabb lány pillantott vissza rám.
 - Nem tagadtak ki, de pénz az kell. Nem élhetünk örökké a szüleink nyakán. Mit adhatok amúgy? - sétáltam közben a pénztár mögé.
 - Csak ezek lesznek - tett le két energiaitalt és egy ragtapaszos dobozt.
 - Honnan van ennyi sebed? Valami bokorban játszottál? - ütöttem be a termékek árait.
 - Álmodtam - nyújtotta felém a pénzt.
 - Ezért vannak az energiaitalok? - bólintott. - Hát, örültem-
 - AhReum.
 - AhReum. Tudod, ha vannak problémáid, a szüleiddel megbeszélheted őket. Biztos vagyok, hogy ők meghallgatnak - elhúzta száját egy halvány mosolyt mutatva, majd megfogva a vett dolgokat, távozott az üzletből. - Fura... - sóhajtottam, aztán folytattam napi rutinom az üzletben.



/SeoNa pov/

A vacsora készítésben elmerülve észre se vettem, hogy Matthew már lezuhanyzott, és engem nézett. Felébredve ábrándozásomból tettem le mindent kezemből a pultra.
 - Akkor a kezedet fogjuk megenni? - sandított a bevajazott tenyeremre. - Hol jártál? Rólam fantáziáltál, hogyan is nézhetek ki a zuhany alatt?
 - Ezt a vajat az arcodba is kenhetem, ha nem veszel vissza nárcisztikus dumádból - egy szemforgatás után a csap felé indultam. - Amúgy sem muszáj mindent elmondanom neked - törölgettem kezem a konyharuhával, míg felé fordultam újra. - Elmentem fürdeni - tettem le a rongyot a konyhaszigetre, és tűntem el a fürdőszobába egy jó húsz perc zuhanyzás erejére. A langyos víz nem felfrissített, hanem inkább elálmosított. Felöltöztem pizsamámba, és még kicsoszogtam, hogy vacsorázhassak valamit. Amire elértem odáig, Matthew befejezte az általam elkezdett ételt, és tálalta is azt a konyhaszigetre. A magas bárszékre letelepedtem, elkezdtem falatozni a könnyed vacsorából, mikor pedig felpillantottam ételemről, a fiú ugyanúgy mosolygott rám, mint délután a parkban.
 - Te nem eszel?
 - De..de - a mosatlan edényeket betettem a csapba, hogy azért ne legyen kupleráj, és még leültem egy kicsit a tévé elé. Lakótársam lehuppant mellém, kivette kezemből a távirányítót, mire csunyán nézve rá vissza akartam szerezni azt. - Nyugi már! Nem is ismered az amerikai csatornákat. Én tudom, hol megy ilyenkor valami normális - sóhajtva adtam fel a harcot a távkapcsért, a televizíó felé fordítottam tekintetem. - Álmosnak tűnsz. Miért nem mész be a szobádba?
 - Még jól vagyok - ráztam meg fejem és elmerültem a sorozatba, amire kapcsolt. Aztán arra emlékszem, hogy pislogtam egy mélyet két ásítás keretében, de vissza már nem nyílt a szemem.

A következő nap reggelén a telefon ébresztőjére keltem, amit nem is én állítottam be. Lenyomtam azt, és felültem. A szobámban találtam magam, viszont nincs emlékem róla, hogyan kerültem oda. Megráztam álmos fejem, hajamat felfogtam egy laza kontyba, és kibattyogtam a fürdőszobába egy mosakodás erejéig. Aztán a konyhában találtam rá átmeneti lakótársamra.
 - Hogy aludtál? - energikusan pattogott a helyiségben, hogy reggelit készítsen.
 - Mit szedtél be, hogy ilyen friss vagy? - dobtam le magam a bárszékek egyikére.
 - Már megszoktam, hogy ilyenkor kelek, de úgy látom, neked kelleni fog egy kis koffein - bólogattam egyetértően. - Addig menj öltözz át, mert indulnunk kell a munkába - sóhajtva visszamentem szobámba, egy egyszerű és kényelmes szettet választottam, hajam pedig egy copfba lengedezett tovább a levegőben. Egy táskába beletettem fejhallgatóm, telefonom és laptopom, és így léptem ki hálószobám ajtaja mögül ismét. - Mehetünk? - nyújtott felém egy hordozhatós pohárnyi kávét és egy papírcsomagban pihenő reggelit. Kinyitotta előttem a bejárati ajtót, majd miután bezárta azt, beért a liftnél, és együtt léptünk be a felvonóba. Csendben vártam, hogy leérjünk a földszintre. Az autónál is kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót, miután táskámat a hátsóülésre helyezte. Behuppantunk a járműbe, és elindultunk a BBS America épülete felé. - A barátaid vannak a háttereden? - törte meg a kocsiban honoló csendet egy kicsivel az indulás után.
 - Igen - fordítottam felé fejem. - Amúgy elmondanád, hogy mit kutakodsz a telefonomban?
 - Ébresztőt állítottam csak rajta, mert valaki elaludt tévénézés közben - félszemével rám sandított. - Amikor elmondtam ennek a valakinek, hogy menjen aludni, ha álmos. És ez a valaki igazán leadhatna pár kilót, mert nagyon nehéz volt egy másik valakinek becipelni az alvó fejét a szobájába.
 - Nem gondolod, hogy te vagy gyenge inkább? Többet kellene gyúrnod, nem? - felhúztam szemöldököm, tekintetem a kint elhaladó dolgokra szegeztem, közben kávémat kortyolgattam. Hirtelen már nem is éreztem honvágyat, mert gondoltam, ha megfordulok, TaeHyung arca fog visszaköszönni. Sajnos, ahogy a sofőrre tekintettem, nem Taet láttam.
 - Van valami baj? Furán nézel rám.
 - Semmi, semmi. Csak egy kis honvágy...
Nem sokára leparkolt egy felhőkarcoló előtt, melynek alig lehetett látni a tetejét az autó mellől. Viszont a felhők vígan kúsztak el felette, kinevetve engem és a magasságom. A járdán átsétálva, az oldalamon a táskámmal, léptünk be az épületbe. A folyosó padlózatát végig vörös szőnyeg, a falakat pedig fehér és vörös csíkok fedték. Az egyes ajtókon kis táblák mutatták, hogy mit vagy kit találsz mögötte. Amíg el nem értük a liftet, szinte minden embernek, aki szembejött velünk, mosolyogva köszönt Matthew. Én pedig kicsit úgy éreztem magam, mint mikor YoonGi vitt el először nagybátyámhoz. Szintúgy nem ismertem ott se senkit. A liftben megtudtam, hogy tízemeletes az épület, és mi a legtetejére mentünk. A felvonóból kiszállva folytatódott a vörös szőnyeg útja, viszont mi eltűntünk előle a harmadik ajtó mögött. A helyiségben egyből szembetűnt, hogy az egyik fal helyet csupán ablakok vannak, ezen pedig csak úgy áradt be a természetes fény. Ha viszont zavarta volna az embert a természetes fény, egy fehér róló segítségével simán eltakarhatta az ablakokat. Én viszont azonnal mellé álltam, és csodáltam a New Yorkra nyíló kilátást.
 - Én lassan már kezdem unni ezt a kilátást - lépett mellém Matthew.
 - Miért nem költözöl el akkor?
 - Ide jöttem, hogy önállósuljak. Hova máshova mehetnék, amit nem unnék meg pár éven belül? - lehuppant az egyik irodai székre, és ekkor vettem észre a felszerelést. Mind vadiújnak tűnt a helyiségben.

 - Szóval, akkor melyik gépet szeretnéd, és ott vannak fej-

 - Köszönöm, de inkább a régi, saját cuccaimat használnám - szakítottam félbe mondanivalóját.

 - Értem, akkor máris bekötjük a te géped. Utána pedig belépünk a neveddel a szerverbe - kipakoltam fejhallgatómmal együtt az asztalra, Matthew beállította rajta a szükséges dolgokat, aztán megkért, hogy indítsak valami zenét laptopomon, hogy a hangot is beállíthassa.
 - Ezt te csináltad? - kérdezte, mikor már úgy körülbelül húsz másodperc lement a zenéből.

 - Igen, akkor dobtam össze, mikor a repülőn ültem, ami Las Vegasba vitt.
 - Jó...jó... - mosolygott, miközben a hangokat állította be. - Na, kész is. Egy óra múlva lesz az adás, addig bőven lazíthatsz, megeheted a reggelid. Utána, amikor látod, hogy vörösen ég az a lámpa - mutatott a falon lévő 'in air' feliratra. - akkor adásban vagy, és beszélhetsz a mikrofonba, de angolul ha lehet.
 - Köszönöm, Matthew.


/HoSeok pov/

Egy randevú keretében elmentünk EunJunggal egy nem annyira drága vagy puccos étterembe. Beszélgetünk, mikor megjelent a pincér. EunJung szeme felcsillant.
 - Felvehetem a rendeléseiket? - mindketten elmondtuk kéréseinket, viszont osztálytársam kicsit több flörtöléssel. - Rendben, akkor mindjárt hozom is.
 - Menjünk innen - jelentettem ki, és meg sem vártam, hogy válaszoljon, már fel is áltam az asztalunktól. Kirohantam a helyről úgy, hogy EunJung alig bírt utólérni.
 - HoSeok! - kiabált utánam, amikor ő is kilépett a bejáraton. Megtorpantam, megfordultam, és pont szemtanúja voltam annak, ahogy elesik az utolsó lépcsőfokon, ami a bejárat előtt volt. Visszasiettem mellé.
 - Jól vagy? - gugoltam le mellé.
 - Neked mégis mi bajod van?! - mordult rám.
 - Gyere, segítek felállni - nyújtottam kezem.
 - Nem kell, fel bírok állni magamtól is. Hagyjál! - eltávolodtam tőle, hogy adjak neki teret. Viszont nem sikerült a felegyenesedési kísérlete. Szó nélkül felé nyújtottam újra kezem, amit ezúttal elfogadott. Aztán háttal fordulva neki, kicsit legugolva vártam, hogy felmásszon hátamra. Aztán megfogva combjait tartottam meg őt. Elkezdtem sétálni, vele a hátamon.
 - Meddig fogsz még mással flörtölni, amikor velem vagy? - motyogtam magam elé.
 - Miért nem mondtad, hogy féltékeny vagy? - karolt át szorosabban.
 - Meddig akartad nem észrevenni, hogy zavar?
 - Miért nem mondtad, hogy kedvelsz? - súgta fülembe.
 - Meddig akarsz az enyém lenni?
 - Miért nem ezzel kezdted? - adott egy puszit arcomra, amitől egy adagnyi melegség áradt szét bennem. Megálltam, és óvatosan leengedtem őt a földre. Megfordultam tengelyem körül, aztán arcát kezeim közé csókoltam meg mézédes ajkait.


/YoonGi pov/

HaNeul lakására érkezve egyből szúró pillantásokat kaptam ajándékba. Az előszobában állt összefont karokkal. Miközben macskája dörgölőzött lábamhoz.
 - Hol jártál már megint? Csak ne mondd, hogy HongBin kért meg megint valamire.
 - Nem terem a pénz csakúgy a fákon. Nekem is dolgoznom kell, hogy legyen valahonnan - léptem közelebb hozzá.
 - Nem tudnál nem egy bérgyilkosnál dolgozni? Nem akarok egyszer arra kelni, hogy a rendőrségről hívsz, hogy börtönbe fogsz kerülni. Nem tudok egy gyilkossal együtt élni. Ezért kérlek, dönts. Én vagy az a munka? - elhallgatott, várta válaszom.
 - Te is tudod, hogy szeretlek, de kell a pénz - az állat ekkor hagyta el lábam területét.
 - Meddig akarsz még ott dolgozni? Veszélyeztetni saját magadat? Miért nem elég a rádiós állás? Mit csinálnál, ha családod akarnánk alapítani? A gyereknek mit mondanék, hogyha az apja börtönben van? - emelte feljebb a hangját.
 - Ki mondta, hogy én gyereket akarok? - kicsúszott a számon, aminek nem kellett volna. HaNeulön azonnal láttam, hogy szemei bekönnyeznek.
 - Menj innen, kifelé - higgadtan beszélt. - Tedd le a kulcsod és menj ki a lakásomból - kinyitotta az ajtót és rám sem nézve várta, amíg kimegyek rajta, aztán becsapta utánam a fafelületet.
Sóhajtva, fejemet lehajtva sétáltam a ház előtt ácsorgó motoromhoz. Felültem a járműre, még utoljára felnéztem az épületre, aztán elhajtottam. Konkrétan nem tudtam, hova megyek, csak mentem. Hagytam, hogy néhány szélfuvallat beszökjön sisakom alá. A szinte üres alagútban pedig könnyedén suhantam végig. Aztán valahogy TaeHyung munkahelyénél kötöttem ki. Leparkoltam motorommal, aztán beléptem az üzletbe.
 - Tanácsokat árultok? - nevettem el magam fájdalmasan.
 - Mi történt már megint, YoonGi?
 - A feleséged általában jobb tanácsokat ad, de mivel ő nincs itt, ezért téged kérdezlek. Mit csináljak? HaNeul döntés elé állított, hogy őt választom vagy a munkát HongBinnál. Aztán megkérdezte, hogy mit csinálnánk, ha családot alapítanánk és én bajba kerülnék. Erre azt válaszoltam, hogy ki mondta, hogy én akarok gyereket.
 - Haver!
 - Tudom, nem kellett volna ilyet mondanom. Most pedig elküldött a lakásából és nem tudom, mit csináljak.
 - Szereted őt?
 - Persze.
 - Akkor mi a kérdés? Nem akarja, hogy bajod essen. Pénzt meg más állással is tudsz szerezni, plusz még ő sem aggódna annyit. Nem kell ezen annyit gondolkodni - megfogta vállam. - Ne gondold túl, YoonGi. Menj vissza hozzá, kérj bocsánatot, aztán pedig mondj fel HongBinnál.
 - Mégsem vagy annyira rossz tanácsadó, mint hittem. Azért SeoNa kedvesebben mondta volna.
 - Inkább menjél, mielőtt adok egy tockost is - fenyegetett meg.
 - Na, ez SeoNás volt - nevettem el magam. - Köszönöm, TaeHyung.